Pszichológus-levél a külföldön dolgozó apukának

Kedves Apuka! Gondolom, felesége említette önnek, hogy felkeresett engem, ugyanis nagyon aggasztotta már az utóbbi időben, hogy kisfia viselkedése megváltozott: túl csendes lett, kedvetlen, sokszor még játszani sem akar lemenni a barátaihoz az udvarra, pedig a nyáron alig tudta abbahagyni a focizást, most csak a tablet előtt ülne egész lefekvésig. Esténként gyakran sír, nem tudja megmondani, miért. 

Hirdetés

A tanulás is nehezen megy, a tanító néni is jelezte, hogy megváltozott egy kicsit: ezelőtt készségesen segített neki minden apróságban, kíváncsi volt, mindig ő akarta elsőnek mondani a választ, most pedig „fekszik le” a padra, nem figyel, azt mondja, hogy fáradt. Ami a legaggasztóbb, hogy nagyon sokat hunyorgat, pislog, mintha valami a szemében lenne. El is vitte a szemorvoshoz, aki megállapította, hogy nincs semmilyen betegsége a szemnek, „idegi alapon lehet”.

Szerettem volna, ha az első szülőinterjúra ön is eljön, de felesége jelezte, hogy csak ő tud jönni egyedül, mert „apuka külföldön dolgozik már második éve”. Általában nagyon ragaszkodom, hogy mind a két szülő jelen legyen, fontos, hogy lássam őket együtt, beszélni, hallgatni, aggódni, vitatkozni: felelősséget vállalni.

Engedje meg, hogy leírjam, mit láttam az első interjún. Láttam egy fakó arcú, kimerült, aggódó anyát, a nagy és sok felelősség, teendő közt magára maradt asszonyt, aki próbál nem elmerülni, talpon maradni, kibírni, ha fene fenét eszik is, fogösszeszorítva végigcsinálni a mindennapos versenyfutást az idővel: hajnalban rohanni munkába, otthagyni a két gyereket még az álom karjaiban, megbízni a nagyban, hogy elkészíti a kicsit is, és együtt elmennek az iskolába. Nyolc órát vagy még többet vasalni, pedig a gőz miatt évek óta nem gyógyul be a hóna alatt a seb, a fél fizetéséből krémet vásárol, hogy tudjon másnap dolgozni. Még szerencse, hogy délután besegítenek a nagyszülők, elhozzák a gyerekeket, megebédeltetik, mert sokszor ő is későn ér haza.

Én tudom, hogy önnek sem könnyű, hogy van az a  kölcsön, és hogy még mindig albérletben laknak, és szeretnék gyerekeiknek anyagilag biztosítani a „jövőt”, és nemrég volt itthon két hetet, legközelebb csak februárban szándékszik hazajönni, mert az ünnepi szabadságok alatt jobban fizetik az ottmaradókat, és sokba kerülnek, így kisérettségi előtt, a lánya román-magyar-matekórái, az osztállyal mennek külföldre, és az a kirándulás se kis pénz, meg hogy szeretne egy iphone 6-ost és egy tabletet ő is külön. És azt is tudom, hogy Peti így kaphatta meg a nyáron az áhított kétkerekű bringáját és a görkorcsolyáját, de nem tud velük még menni, mert anya sokat dolgozik, nagytata fekélyes lábával nem tud rohanni a bicikli után, Kata a csajokkal elvan, és apa nem volt itt, hogy fogja a biciklit.

Apa akkor sem volt itt, amikor Petike az előkészítőbe ment, és nagyon félt a nagy iskolában, délután mamával még a cukiba sem akart beülni, a tiramisu helyett csak a könnyeit nyeldeste hazafelé, mert kifelé jövet meglátta, hogy Huni után az apukája jött. 

Kedves Apuka, tudom, hogy nehéz szívvel olvassa mindezt, és tisztelem áldozatvállalását a családjáért, de azt is tudom, hogy vannak évek, amelyek nem visszahozhatók, vannak hiányok, amelyek semmivel fel nem tölthetők, vannak élmények, amelyek a világ pénzével sem megvásárolhatók.

Végezetül engedje meg, hogy elmeséljem Petike egyik rajzát. Arra kértem, hogy képzelje el, hogy ha betoppanna ide egy jó tündér, aki teljesítené három kívánságát, mi lenne az a három? Bármi lehetne! Rajzát hamar befejezte, nem is gondolkozott sokat, azt mondta, csak egy kívánsága van. Egy angyalt rajzolt nagy szárnyakkal, kezei közt tartott egy embert.

Egy Apát.  Karácsonyra.

Utóirat:

A levél szereplőit a képzelet szülte, de a valóság nevelte.