Simogatásra összerezzenők – Bokor doktor emlékei az árvaházról

Dr. Bokor Márton családorvos azt állítja, nem érez dühöt, amiért gyermekkorában, a csíksomlyói árvaházban többször bántalmazták, télen rengeteget fázott, és sosem lakott jól igazán. Nehéz gyermekkorát saját javára fordította, bebizonyította, hogy nem minden állami gondozásban nevelkedett gyermek kerül a társadalom perifériájára.

– Új, szovjet típusú, modern embert akartak belőlünk nevelni. A pedagógia alapja a testi fenyítés volt: a nevelők pálcával jártak közöttünk, volt, aki jókedvéből is ránk húzott egyet-kettőt, amikor elment mellettünk a folyosón. Gyermekként mindent meg lehet szokni, azt is, hogy ne sírjunk, ha vernek – vonja le a száraz következtetést dr. Bokor Márton. A köztiszteletnek örvendő csíkszeredai családorvos – több ezer gyermeknek csak Marci bácsi –, volt kórházigazgató annak idején, édesapja korai halála után, hétévesen, bátyjával, Zoltánnal együtt került a csíksomlyói árvaházba. Az életerős fiúgyermek addig szülőfalujában, a Maros megyei Gyulakutához tartozó, dombok közé ékelt Csöb faluban lakott, határát ismerte, mint a tenyerét, itt csatangolt játszótársaival, a Kis-Küküllő- völgye nyújtott neki barátságot, tűzifát és meleg otthont – majd menedéket is, amikor kiderült, hogy testvérével együtt Csíksomlyóra akarják küldeni, árvaházba.

– Gyanús volt nekem édesanyám históriája, hogy az árvaházban majd új ruhát, finom ételt és csokoládét kapunk. Zoltán testvérem hiszékeny volt, de én sokkal jobbnak láttam megszökni otthonról, amikor a csőrös Praga autóbusz értünk jött. Második alkalommal aztán anyám a szobába zárt, hogy onnan kísérjen az autóbuszhoz – a nyitott ablakon ugrottam ki, és szaladtam, amíg a szusz tartott bennem. Majd, arra gondolva, hogy a temetőben aztán biztosan nem fognak keresni, belefeküdtem egy frissen kiásott sírba.

 

Mártonnak ebben igaza volt: bár a faluban mindenki őt kereste, végül nélküle és testvére nélkül indult tovább a csíksomlyói árvaház autóbusza. A Bokor testvérek pedig még egy hónapot maradhattak otthon, amíg ismét jött a járat.

Éhezés, fázás, pofon – gyermekek az „embergyárban”

– Esténként, amikor leoltották a villanyt, és az árvaház elcsendesedett, suttogva beszélgettünk. Mindenki azt tervezte, hogy mit fog csinálni, amikor innen kikerül. Tordai nevű társunk minden este ugyanazt mondta fel: miután kijut, megnősül, egy szép házban fog élni: ott aztán mindig meleg lesz. És sok étel. Volt, aki elalvás előtt mérnöknek készült.

De a legjobban mindenki azt várta, hogy elteljen ez a boldog gyermekkor – emlékszik vissza egy rítusra Bokor Márton.

A Csík Megyei Árvaház az 1910-es évek elején alakult, vincés nővérek irányították. Az 1948-as tanügyi reformmal az ő szerepüket – az intézménnyel együtt – „rekvirálta” az állam, az akkor már kétszáznál több bentlakó gyermekkel együtt. A ’89-es változás utáni hosszas bizonytalanság után 2009-től a Dévai Szent Ferenc Alapítvány rendelkezik az épülettel.

Bokor Márton, bár több alkalommal járt a Böjte Csaba ferences szerzetes által istápolt Szent István Kollégium udvarán, küszöbét nem lépte át. A ma már felújított, négy-öt ágyas, külön mosdókkal ellátott hálótermeket egyszer sem tekintette meg, csak most, beszélgetésünk alkalmával járta be az épületet.

– Negyvenen aludtunk a hálótermekben, a mosdó a folyosó végén volt, viszont a farakás akkor is épp ott állt az udvaron, ahol most. Annak az aljába ástunk egy mély vermet, ott dugtuk el a kertből szerzett almát és murkot, hogy az árvaházban kapott gyenge ebédet pótoljuk. Nagyon sokat éheztünk – leszámítva az első két évet, amikor Kacsó és Kósa igazgatók irányították az intézményt –, főleg a kereskedelemi forgalomból kivont élelmiszerek jelentették a táplálékunkat, szűken porciózva.

Az éhezésnél is rosszabb volt azonban a tél az árvaházban. A gyermekek fűtetlen hálótermekben, egy-egy lópokróc alá kucorodva aludtak, esténként hideg vízben mosakodtak, és a legtöbbjüknek az intézettől kapott egy pár cipője is lyukas volt. Akadt azért mód, hogy kissé felmelegedjenek – ha a földszinti konyhafolyosó felőli meleg közfalához nyomták a hátukat, ennek viszont egy fél vajas kenyér volt a szabott ára.  

– Negyedikes voltam, amikor köhögni kezdtem. Másfél évig a mosdóba jártam ki minden éjjel, hogy a hálótársakat fel ne ébresszem, különben jól megvertek. Akkoriban építette az igazgató a házát, oda jártunk téglát rakni. Ebédre siettünk vissza az árvaházba. Egy nap nekem már nem jutott leves, az ebédlőben sem volt hely, ezért az ablakpárkányra ültettek, és egy tál forró tejbegrízt nyomtak a kezembe. Behabzsoltam és elájultam. Kivonszoltak az udvarra, egy fenyőfa árnyékába, aztán amikor feleszméltem, elvittek Máté Béla szakorvoshoz, aki megröntgenezett, és közölte, hogy tébécés vagyok. Ma már tudom, hogy a tuberkulózis a nyomorúság, az éhezés és a fázás betegsége, akkor viszont csak arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, mert a kórházban nagyon jó ételt adnak.

A büntetések megerősítették

A csíksomlyói árvaházban működött a 2-es számú Általános Iskola, itt tanultak a csobotfalvi és somlyói gyermekek. A tanintézmény színvonala kiemelkedő volt, a tanárokra Bokor Márton is szívesen emlékezik.

– Nagyon jó tanáraink voltak, Ferenc Lajos, Koppándi Jenő, Molnár János, Benedek Gyuszi bácsi, mind kiváló pedagógusok voltak, nekik köszönhetem, hogy később bejutottam a csíkszeredai gimnáziumba. Az árvaházi életünkbe azonban nem volt beleszólásuk. A közös iskola ellenére nem szereztünk kinti barátokat – az osztályban a többiektől elkülönítve ültünk.

 

Az árvaházi rend szerint nap végén a szolgálatos jelentett a nevelőnek: aki aznap rossz jegyet kapott, vagy rendetlenkedett, a többiekre árulkodott, körmöst vagy tenyerest kapott. Mindennapos volt a testi fenyítés.

– Volt egy nevelőnk, aki korán reggel felosont a hálóba, felugrott az ágyakra, és végigtaposott rajtunk. Közben azt kiabálta, hogy: „Minden ember él és mozog, írta Petőfi Sándor nyolc szólamra” – idézi a morbid mondókát Bokor. Az árvák gúnyneveket ragasztottak a nevelőkre, így maradt meg a családorvos emlékeiben Murok néven az a felvigyázó, aki pálcával verte az árvák meztelen talpát, azt pedig, aki elsírta magát, külön megbüntette.

– Ha a családom után vágyódtam, és sírni szerettem volna, akkor elbújtam, hogy senki ne lásson.

Egy másik nevelőt, aki bőrcsizmája orrával rugdosta a gyermekeket, Elzásznak csúfoltak, gúnynevét onnan kapta, hogy az volt a szavajárása: „Úgy megrúglak, elszállsz”.

A nevelők között voltak olyanok, akik az orosz fogságból tértek haza, ők megtalálták a büntetés legkegyetlenebb módjait is.

– Ha rajtakaptak, hogy almát loptunk, a szájunkba nyomták a gyümölcsöt, és az állkapcsunk között kellett tartanunk két-három órát. Meleg víz egy héten csak egyszer volt, de azt sem élvezhettük mindig, mert ha Murok volt a szolgálatos, hideg vizet engedett a nyakunkba, és amikor sikítva kiszökdöstünk a zuhanycső alól, visszaparancsolt, és forró vízre váltott. Az árvaházi gyermekeket onnan lehetett megismerni, hogy ha valaki meg akarta simogatni őket, azonnal védekezően kapták a fejük elé a két kezüket. Mindezek ellenére, amikor azt kérdeztem Bokor Mártontól, hogy érez-e dühöt a gyermekkorával kapcsolatosan, azt válaszolta, hogy nem.  

– Ha az embert vizes kötéllel verik, és azt mondják, hogy ő egy senki, és semmi nem lesz belőle, akkor két lehetősége van: vagy elhiszi, és végképp feladja annak a lehetőségét, hogy legyen valaki az életben, vagy erényt kovácsol a szenvedésből, és bebizonyítja mindennek az ellenkezőjét – vallja.

Persze, amikor egy gyermek pofonokat kap, nem az az első gondolata, hogy ebből ő majd erőt fog meríteni. Az egyébként jó tanuló, s ezért kevesebbszer büntetett Márton is megpróbált megszökni az árvaházból, Zoltán testvérét is vitte magával. A hazafelé vezető útról azonban a gyermekeknek fogalmuk sem volt, ezért némi bolyongás után, amikor kellően megéheztek, visszamentek Csíksomlyóra.  

– Ötödikes voltam, amikor legelőször hazaengedtek a családunkhoz. Mivel nagyapámnak nem volt pénze, anyám pedig újra férjhez ment, az árvaházra bízták a szállításunkat. December volt, rettenetes hideg. Egy teherautó nyitott platóján indultunk el Csíksomlyóról Székelyudvarhely irányába, s mire Maros megyébe értünk, én úgy átfáztam, hogy úgy kellett levegyenek a kocsiról. Nagyapám behúzott az első kocsmába, kért egy pohár bort, azt megitatta velem. Életemben akkor ittam először alkoholt, és hosszú idő óta először éreztem melegséget a testemben.

Legyőzni a szabadság legádázabb ellenségét: a félelmet

Bokor Márton, gyermekkorának tapasztalatai ellenére, vagy tán éppen ezért: szereti az életet, családorvos praxisa mellett vállalta a cigányok gyógyítását is, tavaly pedig prevenciós munkájáért megkapta a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság díját.

Vallja, azért sikerült kiemelkednie abból, amire árvaházi indulása predesztinálta, mert hitt abban, hogy mindennek van jó oldala, még az éhezésnek és fázásnak is, amit gyermekként végigszenvedett.

Rákérdezek: – És mi az?

– Az, hogy megerősített, és legyőztem az emberi természetnek a legnagyobb ellenségét, a félelmet. Higgadtan élem az életem, mert úgy tartom, hogy ha az árvaházi éveket túléltem, kell legyen elég erőm a kinti élethez is – fogalmaz.

A családapa soha nem tagadta meg árvaházi múltját, lehetőségéhez mérten segítette a hasonló sorsú fiatalokat, a 90-es évek elején állást keresett nekik, volt, akinek a pékségnél, tejgyárnál, másnak a kórháznál szerzett vagy kínált munkát. Legtöbbször nem sok sikerrel, mert az intézményben nevelkedettek nem állták meg a helyüket.

– Az árvaházból kikerült fiatalok talán húsz százalékát sikerült integrálni – állapítja meg. Valamivel több eséllyel indulnak neki az életnek a jelenlegi gyermekvédelmi rendszerből kikerülő fiatalok, akik családtípusú otthonokban vagy nevelőszülőknél nevelkednek. Sorsuk alakulásában azonban még mindig kérdőjel, hogy le tudják-e rázni magukról a társadalmi megkülönböztetés stigmáját, amit az állami gondozás jelent.

Amikor Bokor Mártonnal a Böjte-féle házban jártunk, Balázs Melinda Zsóka nevelő, a ház vezetője arról számolt be, hogy a Szent István Kollégiumban jelenleg is vannak olyan fiatalok, akik egyetemre járnak, és tervekkel indulnak az életbe. Boldogulásukat sok tényező befolyásolja. A csíkszeredai családorvos történetéből erőt tudnak meríteni. Talán megérkeznek ők is a saját családjukhoz. 

Fotó: Mihály László

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>