„Sohasem volt olyan tanítványom, akivel ne tudtam volna szót érteni”

Kiss Erzsébet nyugalmazott óvónő neve bizonyára sokaknak ismerős Szatmárnémetiben és a környező településeken, tanítványai mind a mai napig szívesen emlékeznek vissza rá, úgy emlegetik, hogy „az én óvó nénim”. Sokan közülük a gyerekeik oktatását is rábízták, mivel tudták, hogy csemetéjük a lehető legjobb kezekbe kerül. Emellett rengeteget tett a néphagyományok átörökítéséért és a kisebbségi magyar oktatás életben tartásáért. Ő a Mutass jó példát! programunk Szatmár megyei második helyezettje.

– Hogyan emlékszik vissza az óvónőjére?

– 1952-ben születtem a hepehupás domboktól övezett szilágysági faluban, Szilágypaniton, ötgyermekes családban. Egy kedves, idős óvó nénim volt, aki mély nyomott hagyott bennem. Nagyon megszerettette velünk a népdalokat, néptáncot, népi gyermekjátékokat, a mondókákat. A tőle tanultakból sokat merítettem egész pályám során.

– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy óvónő lesz?

– Az elemi osztályokat szülőfalumban végeztem, ahol az isteni gondviselésnek köszönhettem, hogy olyan osztályfőnöknőm volt, mint Gergelyné Tőkés Erzsébet, aki meglátta bennem a tehetséget a pedagógusi pályához. Az ő tanácsára és irányításával kerültem Nagyenyedre az óvó- és tanítóképzőbe.

– Mi az, amit sosem felejt el a nagyenyedi évekkel kapcsolatban?

– A kollégium ódon falai mély nyomot hagytak bennem – ezzel más enyedi diák is így van –, sugárzott belőlük a rend, a fegyelem, a következetesség, a méltóság. Nem felejtem el magát az iskolát, a tanárokat, a diáktársakat s azt a szellemiséget, amelyben öt éven keresztül testvérekként nevelkedhettünk.

Fotó: Balog Zsolt

– Kisbábonyban rakta le az óvónői pályafutása alapjait. Hogyan fogadták ott a gyerekek?

– A kinevezésem Kisbábonyba szólt, ahol harminc gyerekből álló óvodai csoportom volt. Nagyon melegszívű fogadtatásban volt részem, én pedig igyekeztem meghálálni ezt, úgy, hogy a rám bízott gyerekeket mélységes mély szeretettel tanítottam és neveltem. A nevelés számomra mindig olyan fontos volt, mint a tanítás, amit módomban volt gyakorolni, és ezt egyszer sem tévesztettem szem elől a pályám során. Innen Kökényesdre kerültem, mindig igyekeztem a vadhajtásokat nyesegetni és a gyerekekben levő jó tulajdonságokat erősíteni, biztatással, dicsérettel, jutalmazással. A mindennapi tevékenységek mellett a vidékre jellemző néptánc, valamint népdalok, mondókák, népi gyermekjátékok megtanítására is nagy hangsúlyt fektettem.

– Hogyan került Szatmárnémetibe? Ha jól tudom, akkor előbb a 12-es napköziben kezdett tanítani…

– Versenyvizsgával kerültem Szatmárnémetibe, ahol első évben hatvan gyermek volt a csoportomban; egyetlen magyar csoport volt a 12-es napköziben, a nyolc román csoport mellett.

– Milyen emlék jut elsőként eszébe a Kinizsi Óvodáról? Miben más, mint a többi óvoda?

– Családias légkör uralkodott az óvodában, ami nélkülözhetetlen az eredményes munkához. Amikor a Kinizsi Napközibe kerültem, két magyar és egy román ajkú csoport volt. Mivel nagy volt a túljelentkezés, egy újabb magyar csoport indítására volt szükség. Jelenleg három magyar csoporttal működik az óvoda.

– Hosszú éveken keresztül igazgatója is volt a Kinizsi Óvodának. Mi volt a legnagyobb kihívás ebben a tisztségben?

– Mindig arra törekedtünk, hogy a ránk bízott gyerekeket szeretetteljes légkörben tudjuk fogadni, állandóan újítottuk, szépítettük az óvodánkat, és nagy szerencsénkre kitűnő óvodapedagógusokkal tudtunk együtt dolgozni. Még erősebbé vált ez az összetartó erő, amikor az óvodánk felekezeti református óvoda lett.

Fotó: Balog Zsolt

– Bárhol is tanított, a néptánc iránti szeretetét mindenhol igyekezett átadni. Néptánccsoportot alapított, előadásokat szervezett. Mi ösztönözte erre?

– Számos ünnepélyt szerveztünk, ahol díszes népviseletben pompáztunk, a versenyekről pedig mindig dicsérettel tértünk haza. A néphagyományok szeretetét már gyermekkoromban magamba szívtam, és az egész életemre kihatott. Amikor felvételizni mentünk a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumba, népviseletbe voltunk felöltözve, aminek mindenki a csodájára járt. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy tanított Vita Zsigmond magyartanár, aki az általunk ismert népi gyermekjátékokat összegyűjtötte és könyv formájában megjelentette. Kikerülve a nagybetűs életbe amatőr színjátszó csoportot, néptánccsoportot alapítottam, amelyet nagy odaadással, lelkesedéssel, szeretettel támogattunk. Egyébként mindig fontosnak tartottam azokat a tevékenységeket, amelyeknek köszönhetően a gyerek önfeledten belemélyedhet a játékba, és észre sem veszi, hogy közben az óvó néni elültette a tudás magját. Mindvégig a kitartó, rendszeres munkát tartottam állandóan szem előtt, amelyet a Bethlen Gábor Kollégiumban örököltem.

– Nemcsak óvónő volt, hanem vallástanárként is dolgozott az egyik közeli iskolában. Milyen volt egyik pillanatban a kicsik útját egyengetni, a másik pillanatban pedig a nagyobb diákokat oktatni?

– Az óvodai munka más, mint az iskolában, ugyanis az előbbinél a nevelés, a játékos oktatás kerül előtérbe, míg utóbbinál az érdeklődés, a kíváncsiság felkeltése, az ismeretek átadása, a tudásszomj kielégítése volt a cél.

– A jelölő azt írta, hogy ön egy valóságos csodát adott a tanítványainak. Meg tudná fogalmazni, hogy mi lehetett ez a csoda? Mi az, amit szinte sosem felednek azok, akiket oktatott?

– Negyvenéves pályafutásomra visszatekintve azt kell mondanom, hogy nekem sohasem volt olyan tanítványom, akivel ne tudtam volna szót érteni. A gyermeki lélek oly tiszta, oly őszinte, ezért mindig arra törekedtem, hogy kinyissam a gyerekekben a szeretet, az őszinteség és a tisztelet kiskapuját, mert csak akkor lesz áldásos és eredményes a közös munka, ha mindehhez kölcsönös bizalom és megértés társul.

– Melyik a legkedvesebb története a gyerekekkel kapcsolatban?

– Szívesen emlékszem vissza azokra a napokra, amikor a gyerekek olyan jól érezték magukat az óvodában, hogy a foglalkozások végén nem is akartak hazamenni a szüleikkel. Nemegyszer fordult elő, hogy hazáig kísértem egyik vagy másik gyereket.

Fotó: Balog Zsolt

– Mi volt a legnagyobb sikerélménye a munkája során? Miben méri ön a sikert?

– Legnagyobb sikerem, hogy azok, akiket egykor tanítottam (akár az óvodában, akár az iskolában), a gyerekeiket is rám bízták, hozzám hozták az óvodába, ami nagy örömmel töltött el, és pozitív visszajelzés volt számomra.

– Hogyan tudta a munkáját a magánéletével összeegyeztetni? Volt egyáltalán szabadideje? Ha volt, mivel foglalkozott akkor?

– Elegendő idő volt a magánéletre is, össze tudtam egyeztetni a munkával, de mindig a hivatásom állt az első helyen.

– Mennyire támogatták a családtagjai? Sikerült őket is bevonni a munkájába, a különféle hagyományőrző tevékenységekbe?

– Mindenben segítségemre voltak a családtagjaim, sokat köszönhetek nekik, mert maximálisan támogattak, mind a szemléltetőeszközök készítésében, mind pedig a házimunkában, ugyanis abban az időben nem lehetett ilyen könnyen elérni a didaktikai anyagot, mint most.

– Hogyan tölti a nyugdíjas éveit? Felkeresik az egykori tanítványai? Mi az, amiért leginkább hálásak önnek?

– Nem szakadtam el végleg a gyermekektől, ugyanis a szabadidőmet az unokáimmal töltöm, sőt egykori tanítványaimmal is rendszeresen tartom a kapcsolatot. Jólesik, ha felkeresnek, vagy összefutunk az utcán, érdeklődéssel hallgatom a beszámolóikat az elért eredményeikről.

– Hiányzik valami a tanítással töltött évekből?

– Nagyon nehezen éltem át az első nyugdíjas napokat, heteket, hiányoztak a gyerekek, a kollégák, maga az óvoda, amiért annyit fáradoztam. A gyerekek között az ember mindig megmarad fiatalnak, s akkor döbben rá, hogy elteltek az évek, amikor nyugdíjba vonul. Csodálkozva kérdezzük, hová repültek az évek.

Fotó: Balog Zsolt

– Mivel próbálja segíteni most a helyi magyar közösséget?

– Közvetett módon vagyok jelen a helyi magyar közösség életében, a bibliai Mártaként, háttérmunkásként, otthonról segédkezem, de a családom többi tagja – a fiam, a vejem református lelkészként, valamint a lányom és a menyem óvodapedagógusként – is próbál helytállni, feladatokat vállalni közösségünk érdekében.

– Miben tartja magát egyedülállónak a térségben? Mi az, ami leginkább eszükbe juthat a tanítványainak önről?

– Talán egyedülállónak mondható az a néptáncruha, amelyet a szülők segítségével sikerült elkészíteni a 70-es évek közepén. A fellépések alkalmával, versenyeken ezt használtuk, és nagy sikert aratott a gyöngyös, pártás viselet.

– Ki az ön példaképe? És hogyan fogadta, hogy a munkáját is nagyon sokan példaértékűnek tartják?

– A szüleim után Gergelyné Tőkés Erzsébet a példaképem, akinek nagy része volt abban, hogy ezt a pályát választottuk, ugyanis hárman voltunk, akik 1968-ban az ő biztatására Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban folytattuk tanulmányainkat. Barátnőim, Orosziné Ardai Berta és a néhai Petkesné Kovács Erzsébet szintén ezt az értéket közvetítették pályájuk során, amit én is magaménak vallok. Legszívesebben megosztanám velük ezt az elismerést. Meglepett a jelölés, ha engem kérdeznek, akkor magam helyett biztosan egykori osztályfőnöknőmet jelölöm, mivel életpályáját sokrétű tevékenység jellemezte, jellemzi a mai napig, jelen pillanatban is sokat tesz a közösségért; a Házsongárdi temető megmentésén fáradozik. Büszke vagyok arra, hogy az ő nyomdokain haladva én is szem előtt tartottam a gyengébbek felkarolását, segítését. A mai napig is őszinte szeretettel, tisztelettel és nagyrabecsüléssel gondolok rá.

Fotó: Balog Zsolt

A jelölő véleményéből:

„(…) Minden intézményben megalakította a néptánccsoportot, a szülők segítségével néptáncruhát készítettek, s feledhetetlenek lettek azok az előadások, amelyeken a gyerekek magyar ruhába öltözve ropták a táncot. Bátran mondhatom, hogy aki ilyen alapokat kapott, annak egész életére a szívében maradt, amit az óvó néni elplántált. A nemes munka meghozta kellő gyümölcsét. (…) Helyi szinten meghatározó egyénisége volt a magyar kisebbség életének, úgy, hogy a legkisebbekkel kezdte, s ott plántálta beléjük az anyanyelv, a néphagyományok szeretetét. Felnőttként ezek a gyerekek mind hasznos tagjai társadalmunknak, akik tudják, honnan indultak s hová tartanak, akik tudnak népi-nemzetiben gondolkodni, akár városunkban, akár más településen, akár az országhatárokon túl élnek.”

A zsűri értékeléséből:

Aki nemzetéért él és cselekszik, és ezt hivatásként kezeli, a legmesszemenőbb tiszteletet érdemli. Nemzedékek nőttek fel a keze alatt egészséges nemzettudatban, és ezzel teljes értékű tagjaivá váltak közösségüknek. Lehet-e ennél nagyszerűbb eredmény és nemesebb feladat ezen a földön?