Sorin Militaru: A színház nyelve nagyrészt metakommunikáció

A romániai magyar színházak nézői is jól ismerik a nevét: rendezett Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, és jelenleg a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának „házi” rendezője. Sorin Militaru már negyvenedik évét taposta, amikor először dolgozott magyar társulattal, de életre szóló élményt hagyott benne ez a tapasztalat. Félig-meddig viccesen vallja, hogy a magyar rendező egy román színházban rendet, a román rendező egy magyar színházban rendetlenséget csinál. Ő azonban nagyon jól érzi magát ezekben a kulturális kombinációkban.

– Elvégezted a Iași-i Gépészeti Egyetemet, majd újságírást tanultál, szerkesztőként és televíziós rendezőként is dolgoztál. Hogyan kanyarodtál végül a színház felé?

– Nehezen találtam meg a helyem, sok mindent kipróbáltam. A Gépészeti Egyetemet nagyon nehezen végeztem el, a mérnöki lét valósággal traumatizált. Már az egyetemi évek alatt elkezdtem különböző diákújságoknak dolgozni, és utána is a sajtóban maradtam évekig. A rendezői szakra annyi idősen iratkoztam be, amikor mások már be is fejezték, ezért nagyon keményen és rendszeresen tanultam, mert éreztem, hogy sürget az idő. Ebben a rendszerességben is sokat segített a mérnöki múltam. Egyébként is azt vallom, hogy a színházi- és főként a rendezői szakmába minden korábbi tudást és tapasztalatot be kell építeni.

– Csehov fontos szerepet játszik a pályádon. A 6-os számú kórteremmel mutatkoztál be, amiért rögtön UNITER-díjra jelöltek. Majd jött a Cseresznyéskert, a Sirály, legutóbb a Ványa bácsi, amelyet a Csíki Játékszínnél rendeztél. Te milyen „viszonyban” vagy a nagy orosz drámaíróval?

– Az egyetemen a tanárom, Cătălina Buzoianu tanított meg arra, hogy ne hazudjunk önmagunknak. Mindig azt a darabot válasszuk, amelyik vibrál bennünk. Ő beszélt nekünk Csehovról is, a – tévesen – csehovinak vélt elvekről, mint amilyen a hallgatás, a realizmus, a fehér kosztümök. Csehov nem csak orosz író, az ő szereplői univerzálisak, és én megtanultam nagyon személyes „kulcsban” értelmezni őt. Éppen ezért a volt Szovjetunió országaiban sokan megütköztek azon, hogy másképp értelmezzük Csehovot, mint amihez ők szoktak. Azt hiszem, nem nehezebb az ő szövegeit rendezni, mint más szerzőkét, csak őszinteség kell hozzá. Csehov nem köti meg a rendező kezét – sem ami a formát, sem ami a tartalmat illeti.

– Brăilán születtél, Bukarestben végeztél a rendezői szakon.  Mi volt az első kapcsolatod a magyar nyelvű színházzal?

– Szabó K. István, a Tomcsa Sándor Színház egykori igazgatója hívott Székelyudvarhelyre rendezni 2003-2004 körül. A Sirályt választottam, mert úgy éreztem, nagyon talál ahhoz a hangulathoz, amely Udvarhelyen elfogott. Az az előadás olyan élmény volt, amelyet soha nem fogok elfelejteni: őszinte, igaz lelkesedésből született, és ez volt az első darab, amelyet egy számomra ismeretlen nyelven rendeztem.

Sirály a Tomcsa Sándor Színházban, Ráduly Csaba és Szalma Hajnalka /forrás: theater.hu

Akkor tanultam meg, hogy a színház nyelve nagyrészt metakommunikáció, és csak nagyon kis részben függ a beszélt nyelvtől. Mai napig jó érzéssel találkozom azokkal a színészekkel. Azóta Románia több magyar nyelvű színházával dolgoztam már, sőt, Magyarországon is, és Újvidéken a magyar társulattal.

– Markáns különbségeket látsz a román és a magyar színházi iskolák között?

– Igen, úgy tapasztalom, hogy nagyon nagyok a különbségek. Érdekes, hogy én román rendezőként nagyon jól érzem magam a magyar színházakban, a magyar rendezők meg ugyanezt mondják a román színházakról. A magyarázat szerintem az, hogy mindenki azt keresi, ami hiányzik neki. A magyar színházi iskola szervezett, profi, fegyelmezett, nagy hangsúlyt fektet a magyar kultúra oktatására. Hagyományőrzőbb, de nem a szónak a maradi értelmében. Ezzel szemben a román színész szabadabb, pezsgőbb, látszólag tehetségesebb, viszont ahhoz a mélységhez, amelyhez a magyarok el tudnak érni, ők sokkal nehezebben jutnak el. Viccesen úgy fogalmazhatnék, hogy egy magyar színházban a román rendező rendetlenít, míg egy román színházban egy magyar rendező rendet rak.  

– Kétszer is megnéztem Székely Csaba monodrámáját, amelyet te rendeztél, és Sebestyén Aba adja elő. A Szeretik a banánt, elvtársak? nagyon érzékenyen érint mindannyiunkat, akik emlékszünk a diktatúrára. Mit gondolsz, mennyi időnek kell eltelnie, hogy ez a kor ne kísértsen már minket?

– Nekünk, akik benne éltünk, zsigereinkig változtatta meg egész lényünket a diktatúra. Ráadásul a következő időszak sem hozott valódi enyhülést. Világunk látszólag megváltozott, valójában azonban a régi Szekuritáté és a kommunizmus maradványaira épült. Ez az a világ, ahonnan a kis Róbert drámája indul ...

– A következő állomás?

– Rövid szünetet tartok a színházi rendezésekben, mert elkezdtem dolgozni az első nagyjátékfilmemen. Nagyon foglalkoztat ez, és szívvel-lélekkel bele akarom vetni magam. Román-magyar koprodukció, 90 százalékban magyarul beszélő film lesz, rangos nemzetközi szereplőgárdával. De többet egyelőre nem árulok el. 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2016. júliusi-augusztusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>