Szabó Kati, a világklasszis tornászcsillag

Minden idők egyik legeredményesebb romániai magyar sportolója. Négyszeres olimpiai tornászbajnok, és olimpiai ezüstérmes is. Emellett többszörös világ- és Európa-bajnok, aki húszévesen úgy döntött, abbahagyja a versenyzést. Eredményei mellett jó néhány pozitív jelző is kívánkozik a neve mellé, ami nem a sikereiről, hanem önmagáról, a nőről szól. Mosolygós és jó kedélyű, egy nagy adag csintalansággal a vérében. Beszéd közben is érezhető mozgékonysága, túlteng benne a szülőfalujáért, Zágonért érzett szeretet, és rendkívül szerény. Túlságosan is. Ő Szabó Kati, a világklasszis tornászcsillag.

Hirdetés

Szabó Katit minden évben hazahozza a szülőfaluja iránti hatalmas szeretet választott hazájából, Franciaországból. Itt érzi igazán kivételesnek magát, hiszen a település összes lakója úgy tekint rá, mint élő legendára. Az is. Ő egy tornászlegenda, akiről Zágonban óvodát, Sepsiszentgyörgyön sportcsarnokot neveztek el. Edzői szerint kivételes tehetség volt, ő maga viszont sosem érezte annyira kimagaslónak teljesítményeit. A győzelem vezérelte, ehhez megtett minden tőle telhetőt. Egyszer érezte úgy, hogy elege van, de akkor is hamar meggondolta magát, és visszaállt a „tornasorba”. Nem hisztizett, nem bújt ki a kötelesség alól, nem szegte meg a szabályokat, fegyelemmel, kitartással, elhatározással edzett, hogy a legjobb eredményeket hozza országa, edzői, klubja számára. Hatéves volt, amikor elkerült otthonról, nem tudott románul, és nem tudta, mi vár rá. Visszagondolva azokra az időkre, azt mondja, semmit nem csinálna másként, csak még jobban.

Ahogyan évek óta, ezen a nyáron is hazalátogatott Székelyföldre, de az itthon eltöltött idő idén színesebbre sikerült, mint tervezte. Mi, a Nőileg magazin is a közösségi hálóról tudtuk meg, hogy itthon van, amikor régi ismerőseivel és a helyi nők egyesületének tagjaival szervezett közös programokon láttuk. Szabadsága nagy részét Bálványoson töltötte, ahol összekötötte a kellemest a hasznossal, így a nyaralást a kezeléssel. 13 éves fia, Zénó is vele volt, akinek nagyon „kapóra jöttünk”, hiszen a fotózással egybekötött interjú alatt ő újabb egy órát tölthetett a medencében. „Zénó pont olyan, mint én voltam. Mozgékony, mindenhova felmászik, imádja a sportot, mióta itt vagyunk, alig tudom magam mellett tartani” – kezdünk bele a beszélgetésbe.

– Volt, kitől örökölniük a sport iránti megszállottságot. Mindkét fiad sportol?

– Egyiktől sem áll távol, de nem hivatásszerűen csinálják. Zénónak mindene a hiphop, szakemberek szerint elég magas szinten műveli. A másik fiam, Lorenzó 19 éves, több mint tíz évig focizott, de abbahagyta, mert úgy érezte, fontosabb neki a továbbtanulás. Ő tavaly érettségizett, most egyetemre jár, és azért nincs itt velünk, mert szakmai gyakorlatát tölti. Ők a mindenem, utánuk alakítom az életem. Imádom őket, ők is engem, Lorenzó az iskolában azt mondta, én vagyok a hőse, amikor arra kérték, nevezze meg, ki az. Ezek talán még jobban megmaradnak, mint a dobogó legfelső fokán átélt sikerélmény.

Fotó: Máthé Zoltán

–  Tudatosan lettél tornász?

– Nem. Hatéves lehettem, amikor elkerültem Onyestre, ott működött az egyik legjobb tornásziskola. Konkrétan nem emlékszem az érzésre, s talán nem is tudatosult bennem, hogy innentől egy másik élet kezdődik, hogy az én iskolai éveim nem lesznek olyanok, mint a többi gyermeké. Egész kiskoromban olyan voltam, mint a kisfiam. Mindig ugráltam, fára és kertre másztam. A szüleimnek mondták, hogy valamit csináljanak velem, mert nagyon izgő-mozgó vagyok. Zágonban nyilván nem volt lehetőség, így először Kovásznára, majd Brassóba, onnan Onyestre küldtek. Az első osztályt már ott kezdtem, és az igazi tornát is.

– Nehéz elképzelni egy hatéves kislányt a román városban, szülők nélkül. Vissza tudsz emlékezni egy átlagos napodra?

–Először iskola és edzés volt, aztán naponta két edzés, először kétórás, majd négyórás. Az egész karrieremet bentlakásban töltöttem, reggel mentem iskolába, délután edzésre. Az eredményt mindenhol megkövetelték: jól kellett tanulnunk, de a torna volt a legfontosabb, ezért ott is meg kellett felelnünk az elvárásoknak. Soknak hangzik, tudom, de minket erre neveltek, így nem volt nehéz, megszoktuk. Nem mindenki bírná, mert nem könnyű. A torna összesen 14 esztendőt jelentett az életemből, az utolsó tíz év pedig nagyon kemény volt. Amikor bejutottam az olimpiai csapatba, minden csak arról szólt. Karrierem során számos edzőm volt: Károlyi Béla és Márta, Adrian Goreac, Adrian Stan, Octavian Bellu, Maria Cosma, mind rendkívül szigorúak voltak, de utólag mindegyikre szívesen emlékszem. Úgy érzem, minden időszak jelentett valamit, legyen az edző, tornász kolléga, verseny, győzelem.

– Milyen kapcsolat volt a versenytársakkal? Ma tudtok-e egymásról?

–Szívesen emlékszem vissza rájuk is, azt hiszem, szinte mindenkivel jó kapcsolatban voltam. Persze akadt olyan kolléganő, aki a riválisom volt, ez inkább akkor mutatkozott meg, amikor versenyhelyzet volt, és mindketten jól akartunk teljesíteni. Sok mindenkivel tartom a kapcsolatot közülük, például Nadia Comăneci-csel is. Van olyan csapattárs, akivel igazi barátság alakult ki, és nem formalitásból, hanem ragaszkodásból akarunk tudni egymásról.

– 1984. Nyári olimpiai játékok. Négy aranyérem és egy ezüst. Fel lehetett ezt akkor fogni?

– Azt hiszem, egy kis szerencsém is volt azon az olimpián. Nem akartam elhinni, hogy ez történik velem. Nagyon fájó látni, ahogyan most teljesítenek a sportolók, ezért nem is nézem az olimpia tornagyakorlatait. Számomra hihetetlen, hogy Románia nincs ott a legjobbak között. 25 éve nem élek itt, nem értem, mi történik, és nem tudom, mi az oka ennek a bajnak. Amikor mi nagyon hajtottunk, nem lehettünk harmadikok, nyernünk kellett. Most sehol nem vagyunk.

– Mit lehetne tenni, hogy ez változzon?

– A nulláról kellene újrakezdeni. Még így sem lesz négy év múlva eredmény, de remélem, hogy újra ki lehet nevelni egy generációt.

– Akkor számított az, hogy erdélyi magyarként Romániát képviseled?

– Én csak a tornára koncentráltam. Nem emlékszem arra, hogy zavart volna a helyzet. Amikor Onyestre kerültem, nem tudtam románul, de tettem, amit kellett. Ma sem érdekelne, végezném a dolgomat. Kemény ember voltam, és most is az vagyok. Nekem az eredmény mindig fontosabb volt, és az, hogy megmutassam, ki vagyok, mit tudok.

– Gondolom, az elismerés is kárpótolt.

– Nem kaptam meg azt a fajta elismerést, amit vártam. Annyi aranyat, ezüstöt szereztem az országnak, mégsem kaptam semmit. 1984-ben én voltam Románia legeredményesebb sportolója, de nekem nem kellett dicsőítés, csak az, ami jár. Sokat ígértek, de nem kaptunk semmit. Akkor azt sem tudtuk, kitől kéne kérni. Most tudjuk az aranyérem árát, de mit tehetnénk? Talán az volt a sikerünk titka, hogy fegyelemmel és szigorúsággal kezelt az edzőnk, az eredményre és nem a nyereményre hajtottunk.

– Rosszulesett mindez?

– Akkor nem, most igen. Látom, miket kapnak a sportolók a semmiért, és tudom, mit teljesítettem én akkor. Ma a hatodik helyet is ünneplik. Ha a sportoló egy csomó pénzt kap a hatodik helyért is, mi fogja motiválni a győzelemre? Nem csak az indíttatás nincs meg, igazán meg sem tudom fogalmazni, mi hiányzik. Biztos, hogy nyerni akarnak ők is, de valami történik, amiért azóta sem sikerül.

Fotó: Máthé Zoltán

– Ha most lenne lehetőség hazajönni, felkészíteni sportolókat, jönnél?

– Nem. A legjobb itthon, Zágonban, ez nem kérdés, és szomorú vagyok, hogy vissza kell menni, de most a két fiamnak élek. Ők ott születtek, még mellettük van a helyem.

A férjeddel régóta éltek együtt. Mi ennyi év házasság titka?

– Titka? Nincs itt semmi titok. Ha van megértés és bizalom, akkor minden rendben van. Nem is olyan régóta, csak 25 éve vagyunk együtt (nevet). A házasságunkban is van fegyelem, valószínűleg ezt a sportból hozzuk, és megmaradt a rendszerezettség is, amit mindketten nagyon fontosnak tartunk.

– Miért döntöttetek az elköltözés mellett?

– Felajánlást kaptunk, és elfogadtuk. Atlantába is hívtak, de az túl messze volt. ’91-ben mentem férjhez, együtt hoztuk meg a döntést. Én harmad- vagy negyedéves egyetemista voltam, amikor először vághattunk volna neki együtt, de a férjem akkor azt mondta, szó sem lehet róla, nekem maradnom kell befejezni a tanulmányaimat. Ő hamarabb távozott, a diploma megszerzése után követtem őt.

– Nehéz volt itt hagyni mindent?

– 5-6 évig Déván dolgoztam, Olaru volt a tornászlányom (Maria Olaru szintén világ- és olimpiai bajnok – szerk. megj.). Nagyon jól ment a felkészülés neki, talán ezért volt nehéz távozni akkor. Aztán Franciaországban a nyelv és a torna is más volt. Kicsi klubhoz szerződtem, nagyon hiányzott az itthon.

– A klubnál tudták, hogy ki érkezett hozzájuk?

– Gondolom, igen, de ott a sport nem olyan volt, mint itt. Most Franciaország rangsorban, teljesítményben előttünk jár, de akkor még nem. Kicsi klubnál voltunk, Párizsban más lett volna, de nem vágytam nagyvárosba. Ha nem hívnak, lehet, itthon maradtam volna.

– Többeket váratlanul ért a visszavonulásod, volt, aki úgy vélte, túl korán hagytad abba.

– Dehogyis, húszéves voltam! Hatéves koromtól számítva 14 év munkamezőnyöm van. Az utolsó hét évben minden hétvégén versenyen voltam, azt bírni kellett! Mentem körbe Európában, aztán jött Japán, Amerika, az időeltolódások, a megfeszített tempó. Nem tudtam aludni, mégis kellett versenyezni, és ez tönkretett. De nem azért hagytam abba, mert nem bírtam, hanem mert egyebet akartam csinálni, és nem hiszem, hogy húszévesen túl fiatal voltam. A tornát addig lehet csinálni, ameddig bírod és a fizikumod is engedi.

– Miután abbahagytad a versenyszerű tornát, az életmódot folytattad?

– Nem, elengedtem a gyeplőt, és híztam 25 kilót. Amikor máról holnapra megszakítasz egy folyamatot, és semmit nem csinálsz, az valahol visszaüt. Ha megettem egy almát, máris öt kilót szedtem magamra (nevet). Másfél év után aztán visszaalakultam. A szigorú program végül is mindig megmaradt, tartom a fegyelmet. Én mindig szerettem a feszített munkatempót, azt, ha sűrű a naptáram. A gyerekeim is így élnek, nem szeretem a káoszt, a rendetlenséget, azt egyszerűen nem bírom.

Fotó: Máthé Zoltán

Hogyan képzeljük el egy sportoló házaspár mindennapjait?

–Megvannak a saját dolgaink, én csinálom az enyémet, a férjem az övét. Ez is szervezés kérdése, és ezt a hozzáállást is a sportból hozzuk. Mindenkinek van tennivalója. Én többnyire otthon vagyok, ha éppen nem a klubban. A férjem dolgozik, a gyermekek iskolában vannak. Ha a férjem vásárol, otthon maradok tenni-venni a ház körül vagy főzni. Én foglalkozom Zénóval és a leckéivel. Amíg a gyermekek kisebbek voltak, rengeteg közös programunk volt. Sétáltunk, bicikliztünk, piknikeztünk, halásztunk, ezek voltak a kedvenc tevékenységeink. Most járunk moziba is, és mindannyian szeretjük nézni a sportot, bármiről legyen szó, ezért néha ez is családi program nálunk. Ugyanakkor nagyon jólesik nekünk a semmittevés is.

Említetted a főzést. Szeretsz kotyvasztani?

– Legyek őszinte? Nem! Nem szeretek, de megcsinálom. Nekem nem volt tipikus gyermekkorom, mert nem voltam anyukám mellett, így a főzést sem volt, ahonnan megtanuljam. Akkor kezdtem el, amikor férjhez mentem. Nem vagyok egy konyhatündér, de nem halunk éhen. Anyukám azt mondta: Kati, amit főzöl, azt eszitek meg. És ez így is van.

Sokfelé jártál a világban, sok országban megfordultál. Mit látsz erdélyi értéknek?

– Talán azért vágyom mindig annyira Zágonba, mert pótolom a kimaradást. Tényleg ott érzem a legjobban magam. Nem tudok egy értéket kiemelni, mert sok van, de szeretem a földijeim kedvességét és mindent, amit az emberek, tájak adni tudnak.

– Óvodát és sportcsarnokot neveztek el rólad. Ez kötelez?

– Nem is találok szavakat rá. Szép gesztus mindenkitől, de nem érzem azt, hogy kötelezne. Az nagyon jó érzés, amikor megkérdezem a gyermeket, hogy Zágonban melyik óvodába jár, és ő azt feleli, hogy a Szabó Kati óvodába. Hallottam a rádióban, hogy meccs van a Szabó Kati sportcsarnokban Sepsiszentgyörgyön. Jó érzés, hihetetlen, hogy rólam van szó.

– Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

– Az összesre. Mindegyik érem és trófea mond valamit, elsősorban rólam és a munkámról. Most hirtelen az jut eszembe, hogy milyen büszke voltam, amikor a családom az 1983-as budapesti világbajnokságon megnézett a versenyen. Óriási dolog volt ez akkor, csak úgy nem engedtek ki a határon, indok kellett hozzá. Leírhatatlan az érzés, hogy tudom: édesanyám és a testvérem a teremben ül. Sem előtte, sem utána nem történt ez meg. A magyar csárdásra adtam elő a talajgyakorlatot, mindenki lélegzet-visszafojtva szurkolta végig, és felállva tapsolt az aranyérem után.

– Mi hiányzik itthonról?

– A legjobban a szüleim. Ők túl korán elmentek. Egyébként pedig minden.

– El tudnád képzelni, hogy hazaköltözz?

– Persze, nagyon szeretnék végérvényesen hazaköltözni. A férjemnek sem lenne problémája ezzel, ő aradi, az édesanyja most is ott él.

Erdélyi magyarként mit üzensz a mai generációnak?

– Tudom, hogy minden fiatal karriert, pénzt, házat, autót, családot szeretne, és azt is tudom, hogy nem könnyű otthon. Azt üzenem, ne mondjanak le semmiről, ne adjanak fel semmit. Semmi nem könnyű az életben. Akarat és kitartás kell. Álljanak két lábbal a földön, és mindig legyenek észnél!

Fotó: Máthé Zoltán

Szabó Katiról:

Minden idők egyik legeredményesebb romániai magyar sportolója visszavonulása után elvégezte a bukaresti testnevelői főiskolát, s rövid dévai edzősködés után 1991-ben férjhez ment egyetemi csoporttársához, az aradi Christian Tamás kajakozóhoz. 25 éve Franciaországba, Chamalieres-be költöztek, ahol a Nemzetközi Torna Hírességek Csarnokába (International Gymnastics Hall of Fame) beválasztott Szabó Katalin a helyi tornászklubot vezeti, és neveli két fiát, a 19 éves Lorenzót és a 13 éves Zenót. A világon négy tornásznő mondhatja el, hogy egy olimpián négy aranyérmet szerzett: az orosz Larisza Latyinina, a magyar Keleti Ágnes, a csehszlovák Vera Cáslavska és az erdélyi Szabó Kati. 2008-ban megkapta a román sport legmagasabb kitüntetését, a Sport Érdemrend I. fokozatát, továbbá a Román Nemzeti Sporthivatal Legendás Bajnokok díját.

Éremtáblázat:

1980: 4 aranyérem (egyéni összetett, ugrás, gerenda, talaj), ifjúsági Európa-bajnokság, Lyon

1982: 2 aranyérem (egyéni összetett, talaj), 1 ezüstérem (felemás korlát), 1 bronzérem (ugrás), ifjúsági Európa-bajnokság, Ankara

1983: 2 aranyérem (felemás korlát, talaj), 1 ezüstérem (ugrás), 1 bronzérem (egyéni összetett), felnőtt Európa-bajnokság, Göteborg

1983: 1 aranyérem (talaj), 3 ezüstérem (ugrás, felemás korlát, csapat), 1 bronzérem (egyéni összetett), világbajnokság, Budapest

1984: 4 aranyérem (ugrás, gerenda, talaj, csapat), 1 ezüstérem (egyéni összetett), nyári olimpiai játékok, Los Angeles

1985: 2 aranyérem (ugrás, gerenda), 4 ezüstérem (egyéni összetett, csapat, felemás korlát, talaj), Universiade, Kobe

1985: 3 ezüstérem (ugrás, gerenda, csapat), világbajnokság, Montreal

1985: 1 ezüstérem (ugrás), Európa-bajnokság, Helsinki

1986: 1 bronzérem (ugrás), Világkupa, Kína

1987: 2 ezüstérem (ugrás, gerenda), Universiade, Zágráb

1987: 1 aranyérem (csapat), 1 bronzérem (gerenda), világbajnokság, Rotterdam