Szárnyaló álmok

Még a csíkborzsovaiak közül is kevesen tudják, hogy él a falujukban egy olyan asszony, aki valamikor a fellegekben járt. Balog Ignácné, Etelka néni ugyanis az első olyan nők között volt, aki a marosvásárhelyi polgári pilótaiskolában tanult repülőt vezetni. A pilótakarriernek azonban egy szerencsétlen fordulat nyomán hamar vége szakadt.

Balog Etelka 1931-ben született Marosvásárhelyen, a család negyedik gyermekeként. Egy bátyja és két nővére volt, ők ma már nem élnek. A kereskedelmi iskola elvégzése után 1948-ban egy hirtelen jött ötlettől vezérelve barátnőjével jelentkeztek az akkor induló polgári pilótaiskolába, amelybe fel is vették. „Kulákok voltunk, és nem engedtek iskolába, mindenre képesek voltunk, csak valahová menjünk. A pilótaiskolában négy lány és hét fiú volt, ennyi volt az első szériában. Két lány már az elején otthagyta, mert nem bírta, egy fiút pedig eltanácsoltak, mert lett rosszul, amikor húzták fel. Az iskoláért nem kellett fizetni, tanultuk a lábpedált, a farokrácsot, a szellőztetőt, a gép részeit és persze a vezetést. Naponta mentünk repülni, egyszer szinte belementem a Marosba, egy társam pedig rászállt egy vonat tetejére” – mesélte kacagva.

Mint mondta, nagyon szerette a repülést, nem is félt, és rosszul sem volt tőle. Az első vizsgát (A) sikeresen letette, következett a B vizsga. A pilótaképzés hat hónapos volt, a B vizsga sikeres letétele után Bukarestbe mentek volna továbbtanulni és a C vizsgát is letenni. „Vásárhelyen ikárral és bébivel repültünk. Az ikárnak két szárnya, elöl egy lepkendője volt, hátul pedig a farokrács, és botkormánnyal irányítottuk. A bébi már csukott volt, két farokráccsal, a pilóta pedig nem elöl volt, hanem hátul, elöl volt a propellerje” – magyarázta. 

És akkor hirtelen...

A B vizsga utolsó repülésénél azonban baleset történt. „Olyan kicsike voltam, hogy homokzsákot tettek be alul, és úgy mentem. Bébivel repültem, az aggregátor felhúzott, de nem akasztották ki nekem azt, amivel felhúzott, megakadtam, arra emlékszem, hogy a dugóhúzóból kivettem a gépet, de arra már nem, hogy hogyan értem földet. A hasheveder megvolt, az átlós heveder elszakadt, előreestem a gépben, és visszarántott. Pedig előtte tanultuk, hogy mit kell csinálni, mire kell vigyázni, milyen a levegő, repültünk is.

Én is egy kicsit hibás vagyok, mert az esti repülésnél, amikor az oktató felvitt, mondta, nézzem meg, milyen szép Vásárhely, és én valóban csak azt figyeltem, nem azt, hogy ő mit csinál. A reptéren zuhantam le. Aztán csak a kórházban ébredtem fel.” 

Hat hónap mozdulatlanság

A kórházban kiderült, hogy medencecsonttörése, a bal karján egy nyílt törése volt, és az álla elrepedt. A bal karján még mindig látszik, ahogy kiáll a csont, mivel a gipszet nem tették fel megfelelően. „De én is rosszféle voltam. Jött a nővérem, hozta a párnát nekem. Mondta az orvos neki, hogy vigye haza a párnát, mert oda nem kell. Lehet, hogy a leánka megél, lehet, hogy nem. Mozdulatlanul kellett volna feküdjek, mondta a doktor úr, hogy »leánka, nem szabad mozogni«. De amikor azt mondta, hogy lehet, nem élek meg, mozogni kezdtem, hogy akkor mindegy. Mozgolódtam, megfordultam, és egy öreg néni, aki mellettem feküdt, elárult. Mindig árulkodott, pedig kértem, hogy legyen szíves, ne árulkodjon, ne mondja meg a doktornak. A néni mondta, azért árulkodik, mert nem fogadok szót. A doktor azelőtt megígérte, hogy lekötöztet, ha mozgolódok. Így is történt, oda voltam kötözve az ágyhoz. Hat hétig csak vizet és levest ettem szipkával. Szerencsére a nővérem rendezett. Akkor én sem gondoltam, hogy megérem ezt a 85 évet. Szép kor, csak nehéz az élet.” Etelka néni hat hónapig feküdt a kórházban, azt mondták neki akkor, hogy nem szabad majd szüljön, mert nem bírja meg a medencecsont. Később két lányt hozott a világra. 

Zajlott tovább az élet

A felépülése után még egyszer megpróbálkozott volna a pilótaiskolával. Otthonról elszökött és kiment a reptérre. „Sóber elvtárs volt az oktató, és amikor visszamentem, mondta: Etelka, neked nem szabad felülni a gépre, mert egy zökkenés, és eltörik a csontod. Otthon a nővérem nagyon mérges volt. Kérdezte, hol van az eszem, hogy megint ágyban akarok-e feküdni. Mondta, köszönjem meg, hogy ennyire helyrejöttem. Többet nem engedtek vissza.” Énekesnő szeretett volna lenni, aztán meggondolta magát, egy önkiszolgálóban lett pénztáros. Ebben az időben ismerkedett meg jövendőbeli férjével, akivel három hónap ismeretség után össze is házasodtak.

„A faluban nem tudják, hogy én valamikor repültem, pilótának készültem, nemigen mondtam senkinek.”

Zernestre költöztek, mivel a férjének ott volt a munkahelye, hat évet éltek ott. Hat év után a férje szülőfalujába, Csíkborzsovába költöztek. „Bántam, hogy olyan korán férjhez mentem, ráértem volna még. De nagyon jó férjem volt ő nekem, azt hiszem, Borzsovában ilyen több nincs is. Meg nem sértett volna soha. Amikor meséltem neki a repülőteres esetet, csak annyit kérdezett: hol volt neked az eszed, Etuska? Ő Szeredába járt munkába, én mentem az Artához.

Csak az a baj, hogy hamar meghalt. Tizenkilenc évet éltünk együtt, 1973-ban meghalt, azóta özvegy vagyok. Itt maradtam a két lányommal, mindkettőt férjhez adtam, mindketten itt vannak Borzsovában” – elevenítette fel dióhéjban az életét Etelka néni, majd öt dédunokájáról kezdett mesélni. 

Nem mesélt róla

A baleset óta Etelka néni nem vezetett. Még autót sem, mert őt csak a repülők érdekelték. Utasként sem volt alkalma többet repülni. De néha még azt álmodja, hogy repül, és ő a pilóta. „Én még most is repülnék, az öreg fejemmel. Szoktam álmodni, hogy repülök. Valamelyik éjjel nagyon sokat gondolkodtam, hogy hányban repültem, de eszembe nem jutott. Nagyon felejtek. Megvolt a pilótakönyvem is, a jelvényem is, de odaadtam a gyerekeknek, hogy játsszanak velük, úgyse lesz többé szükség rájuk. Hogy hova lettek, nem tudom. A faluban nem tudják, hogy én valamikor repültem, pilótának készültem, nemigen mondtam senkinek.”

A napjai csendesen telnek, nem nagyon jár ki az udvarról. Napközben leginkább horgol, mutatja is a munkáit: szőnyegeket, terítőket. Reggel korán kel, mindig van tennivaló, ottjártunkkor épp a kanapén száradt a fehér lapokon szétterített, aznap hajnalban készített házilaska. Este kötni szokott, leginkább zoknit. Fájnak a kezei, de muszáj valamivel foglalkozzon – mondja. „Amikor repülős filmeket látok, kívánkozom, hogy jó lenne egyet repülni. De már késő, nagyon megöregedtem. Pedig milyen szép is volt!”

Fotó: Mihály László 

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. áprilisi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>