Székely Csaba: A főnököm a magyar nyelv

Négy évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára. Akkor is a Nőilegnek készült az interjú. A helyszín ugyanaz, a szereplők ugyanazok. Csak a dátum változott, és az, hogy azóta Székely Csaba nevét, de talán a lapunkét is sokkal többen ismerik.

– Legújabban az HBO-s Terápia című sorozat kapcsán olvassuk a neved. Te írtad a szerdai nap forgatókönyvét. Hogyan kerültél a csapatba?

– Az új évadba szerettek volna egy olyan szálat, amelyben egy erdélyi férfi szerepel, akinek az okoz törést, hogy Erdélyből Budapestre költözik, elveszíti a feleségét, sok-sok veszteség éri. Egy olyan erdélyi drámaírót, forgatókönyvírót kerestek, aki ezt a szálat hitelesen tudná ábrázolni. Először engem hívtak fel, és természetesen örömmel vállaltam, nagy kihívás volt.

– Milyen volt a munka?

– Nagyon profin dolgoztak. Minden epizódot többször átbeszéltünk mi, a forgatókönyvírók egymás között, és a szakértővel, a pszichológussal is. Így alakult a szöveg, majd miután az összes rész elkészült, a rendezővel is volt egy olvasópróba. Az én epizódjaimat Enyedi Ildikó rendezte, és vele nézzük át újra a szöveget. Az ő javaslataival, észrevételeivel lett teljes és kész a szöveg. Enyedi Ildikó amúgy nemcsak nagyon jó rendező, hanem nagyon jó forgatókönyvíró is, éles szeme van ahhoz, hogy mi hogyan működik, és nekem nagy mázlim volt, hogy együtt dolgozhattam vele, mert így sokat csiszolódott a forgatókönyvem az ő keze alatt.

Nem is tudtam akkor még, hogy Czintos József fogja játszani az erdélyi szálat, de örültem neki, hiszen csodálatosan jó színész, világklasszis lehetne, ha nem ide születik.

– Óriási sikere lett a sorozatnak.

– Igen, engem is meglep, hogy a harmadik évad ekkorát robbant, amúgy méltó lezárása lett a sorozatnak, úgy érzem.

– Lépjünk haza, Marosvásárhelyre! Színházalapításra is adtad a fejed, létrejött a Teatrul 3G.

– Ez lényegében Andi Gherghe ötlete volt. Vele és Benedek Botond színésszel alapítottuk meg. Amúgy jómagam nem ragaszkodnék a saját színházhoz. Én annak érzem szükségét, hogy amit írok, annak legyen helye, ahol be lehet mutatni. Többet tudok termelni, mint amennyi a vevőképesség rá, szóval nem biztos, hogy érkezik annyi felkérés, vagy nem biztos, hogy van olyan színház, amelyik azt a darabot műsorra tűzi, amit én meg akarok írni. Erre jó egy ilyen színház. És hogy ez itt van, az még jobb, hiszen úgy érzem, hogy tartozom Vásárhelynek annyival, hogy évente egy darabot írjak a város számára.

– Decemberben jelent meg egy drámaköteted, amelyet február elsején mutattak be Budapesten.

Idegenek és más színdarabok – ez a címe. Benne van egyrészt a Bánya-trilógia, mert elfogyott az előző kiadás, amit a Megvető adott ki, és rendelni sem lehet már belőle. Nekem sincs például már abból, mert elajándékoztam. Úgyhogy, ha valakinek van, és tud nekem egyet adni, akkor jelentkezzen (nevet). Az új kötetben még benne van a Szeretik a banánt, elvtársak?, illetve több, a Bánya-trilógia után született darab, olyan is, amit még nem mutattak be sehol.

– Azt mondják rólad, hogy tabudöntögető drámaíró vagy. Annak érzed magad?

– Nem tudom. Írok olyan problémákról, amelyek az érdeklődésemet felkeltik, és ha ez találkozik másoknak az igényeivel, akkor az egy jó helyzet. Amúgy ez egy ilyen furcsa kommunista örökség, hogy hajlamosak vagyunk az öncenzúrára, nem szeretünk vagy félünk kimondani dolgokat. Én azt mondom, hogy ki kell mondani. Hátha elindít az valamit. A görögök is ezt csinálták. Egy hőst látva a színpadon bátorságra inspirál, és hogyha az emberek a színpadon azt látják, hogy a dolgok ki vannak mondva, akkor talán ez őket is arra sarkallja, hogy merjenek a saját életükkel kapcsolatban bátrabbak lenni. Elég rosszul állunk e téren, mert például ha valami ellen vagy valamiért tiltakozni kell, akkor nálunk még nincs meg az az erő, ami kilök bennünket az utcára vagy egy olyan közösséggé formál, amely hallatni tudja a hangját. Ez részben bátorság kérdése is.

Ezért mondom azt, hogy bár még mindig úgy tartom, hogy a színház nem változtatja meg a világot, attitűdöt lehet tanulni onnan. Nevel nemcsak bátorság terén, hanem tolerancia terén is, sok mindennel szemben nyitottá és cselekvővé tehet.

– Az már biztosan változott az utóbbi időben, hogy a drámáid által közelebb került hozzánk a kortárs dráma forgalma.

– Ez jó lenne, ha így lenne. Az erdélyi színjátszásnak volt egy olyan időszaka, amikor népszerű volt az avantgárd, az abszurd, a drámairodalom művészközpontú lett, a költészet felé tolódott, és nem mondom, hogy ez jó volt, vagy rossz, de nálunk nem működött, tévútnak bizonyult. Mi szeretjük megérteni, hogy mi miért van, talán a kemény diktatúra miatt, amiben éltünk, és ahol mások mondták meg helyettünk, hogy mit gondoljunk. A dráma meg tudja mutatni az embereknek az igazságot, annak ellenére, hogy fikció. Ez nem feltétlenül hagyományos drámaszerkezetet jelent, hanem elég, ha van egy jó dialógus, amiben az ember felfedezhet valamit, amiről úgy érzi, hogy az neki szól. Fontos, hogy ne az íróról szóljon az, ami a színpadon van. Az írónak a szereplők bőrébe bújva kell megírnia a szöveget. Az írónak kell minden színésznek lenni, benne kell lennie minden karakterben.

– Ez neked könnyen megy?

– Nem nehéz, mert végül is én találom ki ezeket a karaktereket, mégiscsak van valamilyen közös vonásunk. De megterhelő tud lenni, ezért nem is lehet nagyon sokáig dolgozni egy drámán, minél hamarabb be kell fejezni. Novemberben fejeztem be az eddigi leghosszabb ideig írt drámámat, százoldalas és több mint négy hónapig készült úgy, hogy napi tíz órát is dolgoztam rajta. Tíz szereplő, tíz élettörténet, nagyon bonyolult szálak. Kitalálni sem volt egyszerű, de megírni sem. A szebeni színház számára írtam.

– Ki fordítja románra a szövegeidet?

– A legtöbbet Sándor László fordította, aki a Bányavakságban a zenekar egyik tagja is volt, klarinétozott. Neki van egy olyan – lehet, hogy a román katonaságból hozott – nyelvi készsége, amivel ezeket a piszkálódásokat nagyon jól érzi és tudja románra fordítani, átültetni.

– Az elmúlt években már nemcsak a magyar, hanem a román színházakban is játszották darabjaidat, mindkét helyen ismert és elismert drámaíró vagy.

– Jólesik, hogy a román színházi közösség is magáénak tart, úgy gondolnak rám, hogy romániai drámaíró vagyok. Jó az, ha úgy érzik, hogy én hozzáteszek valamit a romániai drámairodalomhoz is, pedig nem románul írok. És persze a magyarhoz is, mert nyilván az az én anyanyelvem. A főnököm a magyar nyelv. Szóval jó ez a helyzet, hogy két kultúrban vagyok jelen. Minél több kultúrában vagy jelen, annál jobb, és én szinte startból kettőben, hisz erdélyi magyarként előbb-utóbb bekerültem a román színházakba is. Külföldön is mutatták be darabjaimat, de azok rövid életűek voltak. Csehországban, Prágában megy egy ideje már egy darabom, illetve Olaszországban volt még egy, és Finnországban. Belegondoltam most év végén, hogy mi az, amit csinálni kellene, vagy hova kellene fejlődni, és ez az egyik, hogy küföldön jobban jelen lenni. Szóval van mit tenni ezen a téren.

– Még miben szeretnél fejlődni?

– Azt hiszem, hogy nyugodtabb alkotókörülményeket szeretnék. Ez a négy darab, amit az elmúlt évben írtam, nagyon sok volt. Emiatt nem tudtam annyi időt tölteni a szövegekkel minőségben, amennyit szerettem volna. Az volna az igazi, ha elég lenne évente két szöveget megírnom, de azokat jól. Jobban megcsinált darabokat szeretnék írni. Azt mondják, hogy egy drámaírónak 15 éve van megírni élete legjobb darabjait, én nyolc éve vagyok már a szakmában, szóval lehet, hogy már megírtam a legjobb darabomat, de lehet, hogy csak ezután fogom. Hátha csak ezután fogom...

Fotó: Boda L. Gergely

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2018. márciusi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>