Ugron Zsolna: Minden könyvemben benne vagyok

Nagyváradon találkozunk, legújabb regénye, az Erdélyi menyegző könyvbemutatója után. Százak állnak sorba dedikáltatni, utána szűk körű protokoll. Amint végez, feldobom, mi lenne, ha még aznap megejtenénk a másnapra tervezett fotózást. Nem nyűgöl a programváltozás miatt, öt percet kér csupán, hogy rendbe hozza magát. Indulhatunk. 

Hirdetés

- Kolozsváron születtél, de még gyerekként átköltöztél családoddal Budapestre. Mi maradt meg leginkább az emlékeidben az akkori Kolozsvárból?

- Egy egészen más Kolozsvárra emlékszem. Ceauşescu legkeményebb diktatúrája idején voltam gyerek, mégis úgy emlékszem, nagyon szép gyerekkorom volt. A belvároshoz közel nőttem fel egy udvaron, régi földszintes házak vették körül, és hatalmas, öreg gesztenyefák határolták. A szomszéd gyerekekkel heten voltunk, és amikor csak lehetett, kint játszottunk a kertben. Néha kiszaladtunk a kapuba, átsandítottunk a túloldalra, van-e sor, azaz van-e valami a szemközti üzletben, amiért érdemes sorba állni. De a nélkülözések, a rendszer nyomasztó, félelmetes kontrollja hozzám csak ritkán jutott el. A felnőttek megóvtak, amennyire tudtak, és ez elég volt. A szüleimnek nagyon sok barátja volt, édesanyám a Magyar Operában csellózott. Sokakkal összejártak, színházba, házibulikra, rendszeresen voltak nálunk bridzspartik, a színház és az opera próbáin ülhettem, amikor csak kedvem volt, a büfében mosogathattam, fontoskodva, felnőttet játszva. Az iskolába gyalog jártunk a barátaimmal, nem néztünk tévét, nem ültünk órákat gépek monitorjait bámulva, kitaláltuk a saját játékainkat. Apai nagyszüleim a Dónát úton laktak, rájuk sajnos csak halványan emlékszem, arra például, hogy nagyapám mesél. Később a nagybátyám csincsillákat és nutriákat tenyésztett a Dónát úti kertben, ezekre is emlékszem, meg a fröccsöntött karácsonyfadíszekre és kisautókra, amiket szintén ott, egy műhelyben gyártottak. Emberekre emlékszem még, akik meghatározóak voltak, akiktől nagyon sokat kaptam.

- Aztán elvégezted a jogi egyetemet, majd tévés lettél...

- A televíziózást is jogászként kezdtem. Friderikusz Sándor indított volna egy jogi show-műsort, oda keresett szerkesztőket, és jelentkeztem joghallgatóként. A műsorból semmi nem lett, de én egy ideig ott ragadtam. A TV2 jogi osztályán is gyakornokoskodtam egy ideig, aztán rájöttem, mégis inkább a kamaszkori álmom a fontosabb, újságíró leszek: felmentem a Tények szerkesztőségébe, és megkérdeztem, maradhatok-e kávét főzni. Maradhattam. Majdnem egy évig gyakornokoskodtam, aztán kaptam egy szerződést. A jogász végzettségem miatt inkább belpolitikai, gazdasági témákhoz osztottak be. A Tények akkori szerkesztősége is remek iskolának bizonyult, voltak nagyszerű kollégáim is, akiktől sokat lehetett tanulni. Aztán jött egy másik időszak. Azt hiszem, ahogy időközben felnőttem, elveszítettem az illúzióimat, hogy „itt majd én jól kiderítem, mi az igazság, és azt el is mondom mindenkinek”. Amikor rájöttem, hogy ez nem feltétlenül lehetséges, akkor a lelkesedésem is elkopott…

Fotó: Mohácsi László Árpád

- Egy televíziós munka révén találkoztál a férjeddel (Gregor Roy Chowdhury-Mikes-szerk.megj.), hirtelen otthagytad a fővárost, és leköltöztél a kis háromszéki faluba, Zabolára. Budapest után milyen volt a székely falusi élet?

- Elég impulzív alkat vagyok, az érzelmeim feje tetejére tudják állítani a világomat. Ugyanakkor analitikus és strukturált is – a jogi egyetem is erősített ezen egy keveset. Racionálisan döntök, de az érvek között az érzelmeim is szerepelnek. Háromszékre költözni sem csupán érzelmi fellángolás volt. Tervek, célok, elképzelések. Ezek nélkül nem mentem volna. Természetesen volt B és C terv is, hogy mi van, ha nem sikerül. Nekem legtöbbször egy ábécényi tervem sorakozik, az a fajta optimista vagyok, aki felkészül a legroszabbra is.A ritmust, a tempót volt a legnehezebb megszokni a falusi életben. Lelassulni. Sokkal természetközelibb, emberibb a tempó ott, de a nagy rohanás után nem ment könnyen az alkalmazkodás. Most már figyelek, hogy ne gyorsuljak túl megint, csak azért, mert a városban élek. Leginkább az ottani emberek hiányoznak. Az alakoskodás nélküliség, hogy az emberek azok, akik. Hogy a dolgoknak van eleje, vége, ideje. Hogy az életnek van valami rendje, ritmusa.

- Felújítottatok egy kastélyt, kialakítottatok egy nagyon ízléses vendégházat, majd jött a Paprika TV-s főzőműsorod, a Kastély a Kárpátokban. Mindig is érdekelt a gasztronómia, vagy így, ezek által kezdődött a „konyhatündér” korszak?

- Amikor megnyitottuk a vendégházat Zabolán, ott főzni is kellett valamit. Elővettem a nagyanyám receptes könyvét, és főzni kezdtünk. Nagy Judit és Szőke Anna segítsége nélkül nehéz lett volna, kellett az ő évtizedes konyhai tapasztalatuk is a receptekhez. A szakácsköny ötlete jóval előtte, még Budapesten merült fel, valahogy úgy, hogy össze kellene gyűjteni a családi anekdotákat a receptekhez. Aztán az ötlet hosszú évekig hevert, de végül ebből lett az Úrilányok Erdélyben. Kicsit átalakult időközben. A tévéműsor pedig úgy született, hogy egy bukaresti csapat megkeresett, főzőműsort forgatnának a TV Paprikának a kastélyparkban Zabolán. Végül az ő elképzelésüket túl drágának találta a TV Paprika budapesti vezetősége, de később a magyarországiak mégis legyártották. Nagyon szerettem ezt a műsort. Fárasztó, de nagyon szórakoztató, szép munka volt. Szívesen folytattam is volna. Talán majd egyszer lesz lehetőségem egy Kárpát–medencei főzőműsort készíteni.

- Valahol olvastam egy veled készült interjúban, hogy unod már, hogy minden újságíró azt kérdezi tőled, hogyan él ma az erdélyi arisztokrácia. Regényeidből árad a romantika, s a legtöbbünk kíváncsi erre az elfeledettnek hitt, romantikus világra. Ma is vannak báljaitok, jótékonysági rendezvények, tartjátok a kapcsolatot a rokonsággal. Mennyiben más ez már, mint az erdélyi nemesség fénykorában?

- Mások is báloznak, mások is összejárnak, mások is tartják a rokonságot, nem csak az arisztokrata származású emberek. Azt gondolom, nekünk talán másfajta családi örökséget kell feldolgoznunk, ennek minden szépségével, értékeivel és tragédiáival. Másnak meg másmilyent. Mindenkinek magára van bízva, mit ad tovább, mit visz magával abból, amit kap. Mások is laktak kastélyokban, jólmenő ügyvédek, vagy cukorgyárosok például. Nálunk nagyjából jól követhető, ki kinek, hogyan rokona, talán ezért könnyebb számon tartani a retyerutyaságot. A kitelepítés utáni időkben pedig nagyon egymásra voltak utalva ezek az emberek. Van ebben szépség és nehézség is. És feladat. Azt hiszem, amit én erről el akartam mondani, azt az Úrilányokban megírtam.

Fotó: Mohácsi László Árpád

- Két regényed is Erdélyről szól, Zabolán laktál évekig, most mégis újra Budapesten élsz. Miért?

- A nagyobbik lányom már iskolás, fontos volt, hogy többnyelvűen nőjenek fel a gyerekeink. Úgy gondoltuk, ez Budapesten valósítható meg legegyszerűbben. Ugyanakkor a munkám is egyre inkább Budapesthez köt az életem mostani szakaszában. De hogy éppen hol élek, az nem változtat azon, hogy hol vannak a gyökereim. Remélem, a gyerekeim is így élik majd meg, hogy az ő gyökereik elsősorban Erdélyben vannak. A magánéletem pedig, úgy gondolom, nem tartozik senki másra, csak azokra, akikkel megosztom. Akkor sem, ha sokakat érdekel. Én írok, nem valóságshow szereplőnek jelentkeztem.

- Hogyan telnek a hétköznapok? Ha jól tudom, írás és könyvbemutatók között még ezer dologgal foglalkozol, emellett két lányodat is neveled.

- Egészen hétköznapian telnek a hétköznapjaim. Óvodába, iskolába viszem a gyerekeimet, elrohanok a postára, bevásárolni, tornacipőt venni nekik stb. Amíg iskolában vannak, dolgozom, anyagot gyűjtök vagy írok, könyvelőhöz megyek, interjút készítek, vagy éppen én adok. Sok helyre hívnak olvasó találkozókra, minden napra jut egy-két megbeszélés, intéznivaló. Általában tömegközlekedéssel vagy gyalog megyek mindenhová, ritkán ülök autóba. A gyerekeknek igyekszem minden este meleg ételt adni. Azt, hogy az iskolában, óvodában mit esznek, nem nagyon tudom befolyásolni, igyekszem legalább otthon egészséges ételekkel etetni őket. A kedvencük persze a spagetti és a pizza. Kenyeret is magam sütök, ha tehetem, van egy villámgyors receptem. Évekig rendszeresen futottam, ez mostanában elmaradt, de nagyon hiányzik. Próbálok helyette legalább reggelente otthon tornázni egy kicsit, de elhatároztam, szeptembertől rendszeresen eljárok mozogni megint. Délután a gyerekeket viszem-hozom, este korán lefekszem, sok alvásra van szükségem, és hatkor kelek. A munkám miatt sokszor este is el kell mennem előadásokra, fogadásokra, bemutatókra, de egyre inkább megválogatom, hová megyek. Ezt az időt a szeretteimtől, a munkámtól és a barátaimtól „veszem el”, kicsit idő-irigy lettem. Ma már sajnálom az időmet felesleges, üres találkozókra, társadalmi eseményekre pocsékolni.

- Mennyire van benne a hétköznapi Zsolna a regényeidben? És a megélt fájdalmaid, örömeid, a téged ért hatások?

- Minden könyvemben benne vagyok, bokáig, nyakig, fejen állva, kívül-belül és visszájára fordítva is. Hiszen csak azt tudom leírni, ami bennem van. Azt a tudást, azokat a gondolatokat. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden karakterem én vagyok, vagy csak annyira, amennyire a pszichológusok szerint minden álmunkban megjelenő alak mi magunk vagyunk. Néha, írás közben a karaktereim önálló életre kelnek, beszélnek, cselekednek, sokszor akaratom ellenére. De nyilván ez is belőlem fakad, honnan máshonnan. Lopok is sokat, mondatokat, karaktereket a környezetemből, beleírom a szomszéd nénit, a lányt a buszról, de mindez az én szűrőmön keresztül kerül papírra. Történelmi regényeknél ezt különösen érdekesnek találom, hiszen van egy tényhalmaz, ami rendelkezésünkre áll, de minden más valakinek a fikciója. Nem tudjuk milyen volt Mátyás király, csak azt, hogy Bonfini vagy más kortársa milyennek látta őt.

Fotó: Mohácsi László Árpád

- Van egy regény, ami érlelődik benned, és ahhoz keresel kiadót, vagy most már kiadói felkérésre írsz újabb könyvet? És egyáltalán meg lehet élni ma „csak” íróként Magyarországon?

- Nagyon szerencsés vagyok, mert az első regényem (az Úrilányok Erdélyben – szerk.megj.) annyira váratlanul sikeres volt, hogy azóta gyakorlatilag szabad kezet kapok, arról írok, amiről akarok. És a legutóbbi regényt, az Erdélyi menyegzőt is nagyon szerették az olvasók, szépek az eladási adatok is, várják a folyatást. Csak győzzem írni. Szabadúszó íróként meg lehet élni, persze nem csak írok, egy csomó mást is csinálok, rengeteg ötlet, terv, munka van a fejemben. Lassan hozzászokom ahhoz is, hogy ezek közül minden tizedik, huszadik valósul csak meg. Meggazdagodni nem fogok, de panaszkodni sem. Azzal keresem a kenyerem, amit szeretek. Ha majd egyszer ez nem az írás lesz, biztosan találok valami mást, amit szívvel-lélekkel csinálhatok. Egyszer valahol azt olvastam, „találd meg, amit szeretsz csinálni, legyél a legjobb, és biztosan meg tudsz majd élni belőle”.

- A könyvbemutató után egy idős hölgyolvasó úgy fogalmazott, hogy „ha egyébért nem is, de a varázslatos szókincséért mindenképpen érdemes volt elolvasnia az Erdélyi menyegzőt”. Az bántó, ha (még) nem a szépirodalmi elitben említenek, hanem úgymond bestseller-íróként tartanak számon?

- Az, hogy valami lektűr vagy szépirodalom, számomra nem minőségi, hanem műfaji kérdés. Van remek lektűr és csapnivaló szépirodalom is. Az Úrilányok Erdélyben lektűr, az Erdélyi menyegző inkább szépirodalmi szöveg. Ha választanom kell, hogy a kritikusoknak tetsző, háromszáz példányban megjelenő magas irodalmat írjak, vagy olvasott, szeretett könyveket, akkor nem kérdés, hogy melyiket választom. Egy nagy, elismert szépirodalmi írónk egyszer azt mondta, ha egy könyvet olvasnak, az jó könyv, ha ötven év múlva is olvassák, az remek könyv. Ez alól nyilván vannak kivételek. Sem a népszerűtlenség, sem a népszerűség nem értékmérő, de engem néha kissé irritálnak néhány – amúgy pár tíz, jobb esetben száz olvasónak író – ítész megkérdőjelezhetetlen és kánonnak kikiáltott állásfoglalásai.

Fotó: Mohácsi László Árpád

- Gyakran érnek kritikák?  

- Mindenkit érnek kritikák. A jó kritika fáj a legjobban, mert az ember érzi azt, hogy mikor igaz, mikor jogos. A sértettség felesleges. Most már sokkal türelmesebb vagyok. Az első könyv megjelenése után nagyon érdekes tapasztalás volt, hogy van egy kép rólam az emberek fejében, és ezt nem feltétlenül tudom befolyásolni. A pozitív és a negatív előítéleteteket is nehezen viselem. Magammal és másokkal szemben is.

- Ettől függetlenül Orbán Viktorné Lévai Anikó lelkesen népszerűsíti a könyved, már nem először. Az erdélyi városokban vele és Molnár-Bánffy Katával láthattunk a könyvbemutatókon.

- Lévai Anikót Zabolán ismertem meg, a Gyermekmentő Szolgálattal járták Székelyföldet. Molnár-Bánffy Kata, aki távoli unokatestvérem, jó barátom, és sokat dolgozunk is együtt Kata cégében, a Salt Communications-ben, évtizedek óta ismeri Anikót. Az első könyv megjelenése előtt kértem Anikót, olvassa el a kéziratot, és ha tetszik, írjon hozzá ajánlót. Ezt meg is tette, amiért nagyon hálás vagyok neki. Később a könyvbemutatók okán utaztunk, beszélgettünk sokat, és kiderült, hogy sok mindenről nagyon hasonlóképpen gondolkodunk mi hárman.

- Mi(k) a következő terv(ek)?

- Írom az Erdélyi menyegző folytatását, remélem, karácsonyra megjelenik a Nádor asszonyai. A harmadik rész, a Szoknyás fejedelem, ami Brandenburgi Katalinról, Bethlen Gábor második feleségéről szól majd, talán jövőre. És ha minden jól megy, az Erdélyi menyegzőből TV forgatókönyv is készülhet. A könyv szerkesztője, Sárközy Bence, aki egyben a Libri Kiadó egyik igazgató-tulajdonosa is, nagyon elkötelezetten dolgozik a külföldi megjelenéseken is…

Már búcsúzkodunk a szálloda halljában, amikor a recepció pultjánál Varga Lívius, a Quimby egyik alapembere jelenik meg. Zsolna hirtelen tizenévessé fiatalodik, titkokat őrző szemeibe vidám tűz villan, s rajongó tinédzserekként, gondolkodás nélkül megyünk oda a „Magam adom” szerző-előadójához, hogy készítsünk egy emlék-szelfit a váradi Szent László- napok margójára…