Vegyék el a villanyt!

Az ígérgetések korszakát éljük újra, választási kampánylázban ég az ország, csak úgy cikáznak a levegőben a súlytalanabbnál üresebb ígéretek: hogyan élhetnénk jobban, mitől-kitől lennénk boldogabbak, önrendelkezés, emberbarát munkahely, gyermekbarát, családbarát város, ország... Ha már így meglódult mindenkinek a fantáziája, hogy a valósággal nem akar számolni, akkor az enyém is kilengett ám a múlt irányába, és kipattant az én elmémből is egy nem túl eredeti, inkább nosztalgikus, száz százalékban családbarát ötlet egy hamar sötétedő őszi késő délutánon. 

Hirdetés

Ha én lennék az ország elnöke, nemnemnem: királynéja, akkor nem túl demokratikus módon (mert ez már, ugye, egy olyan divatjamúlt, antik kövület az egyre terjedő idiokráciában) elrendelném, hogy mindennap legalább egy teljes órát vegyék el a villanyt. Punktum!

Hogy ezt a diktatórikus felhangját oldjam a rendeletemnek, kivételt tennék a kórházak, rendőrség, tűzoltóság esetében, valamint életveszélyes helyzetekben, és mielőtt egyes kollégák leharapnák a fejemet ezért (például Magyari Tekla), hát úgy rendelném, hogy ez az óra este 8 és 9 között legyen, előre bejelentett, tudott, nem véletlenszerű, rugalmasságtesztelő módon.

Hogy mért tenném ezt? Mert egy ilyen hamar sötétedő őszi estén megcsapott gyermekkorom téli estéinek gyertyafényes, petróleumszagú, lerbensültpityóka- és savanyúkáposztalé-ízű áramszünetes, összekuporodós hangulata. Eszembe jutott, amikor még a régi rendszerben ilyen hirtelen támadó sötétség beálltával a kezdeti agyoncifrázott szitkozódás után szüleim, nagyszüleim kényszerleállást hajtottak végre, abbahagyták a sürgést-forgást, lekuporodtunk a kanapéra és beszélgettünk. Meséltek régi nagy telekről, farkasokról, háborúról, katonaságról, fiatalkorukról, a fonók hangulatáról, dédszüleinkről, tanultunk karácsonyi verset, éneket, vagy kártyáztunk, römiztünk: befelé léteztünk. Volt idő a viccelődésre, összebújásra vagy csak az egyszerű és nagyszerű semmittevő együttücsörgésre.

Valami hasonló élményt teremtek meg, amikor április 22-én, a Föld napján egy órára lekapcsoljuk lakásunkban a villanyt, az előkészített gyertyákat meggyújtom, és a gyerekekkel leülünk társasozni, a félhomályban együtt lenni. Nincs tévé, pötyögés, zombizás egy kütyü előtt, nincs mosogatás, tevés-vevés, kifelé élés.

Itt az advent. Ez az időszak pontosan ennek az élménynek a megvalósítására hív most minket: lecsendesedni, figyelmünket, energiáinkat a kifelé áramlásból befelé, önmagunk, családjaink, szeretteink felé irányítani. Rendet rakni nemcsak a lakásunkban, hanem főként hiedelmeink, gondolataink, érzéseink között, leállni az időhiányos rohangálásban, leülni azok mellé, akiket szeretünk, és ha tudunk, azok mellé is egy kicsit, akiket nem annyira, nem csinálni semmi extrát, csak lenni: ott, akkor velük.

Ilyen karácsonyt kívánok nektek is, kedves Olvasóim! Mivel tudom, hogy mai emberként milyen nehéz sokszor ezt a tudatos lelassulást, leállást megvalósítani, segítségként kívánom: vegyék el a villanyt.