A hűtlenség anatómiája

A válások, szakítások majdnem leggyakoribb oka a hűtlenség. A jelenség mintha korunk járványa lenne, míg régen az erős társadalmi szabályrendszer egyfajta villanypásztorként egybe tartotta a párokat, ma viszont majdnem mindenki fut a saját vélt szabadsága után. Érték-e még a hűség, amiért érdemes megdolgozni, vagy többet ad, ha akárcsak egy lepke, virágról virágra szálva keressük a boldogságot? 

A választ mi sem fogjuk megadni, újat sem nagyon tudunk mondani erről az életeseményről, amely – legalábbis a statisztikák szerint – minden második emberrel legalább egyszer megesik az életben. Tippeket sem fogunk adni arról, hogy milyen jelek utalnak társunk hűtlenségére. Négy nő meséli el saját történetét, Brassai László sepsiszentgyörgyi pszichológus pedig segít jobban megérteni a hűtlenséget  mint jelenséget. Önöket együttgondolkodásra hívjuk: elkerülhető-e, hogy megcsaljanak, tehetünk-e valamit ellene, gazdagodhat-e e fájdalmas eseménytől a személyiségünk, tűrni kell vagy lépni és segítséget kérni, meg lehet bocsátani? Mert a pszichológus azt mondja: rajtunk múlik!

Nincs ártatlan megcsalás

„Azt mondják, az a fél – és szándékosan nem írok férfit – csángál el otthonról, aki nem kap meg valamit odahaza. Márpedig mindent senki sem kap meg. Mivel egyikünk sem tökéletes, mindig lesz olyan, amit nem kapsz meg a párodtól. Enélkül vagy beéred, vagy máshol keresed a hiányt, s megcsalod. Gondolom, ezért csalják meg annyira sokan a párjaikat, mert érzik, hogy nem minden igényüket elégíti ki a másik, nem tökéletes. Aztán persze az új nő/férfi ideig-óráig megadja, pótolja azt, ami az előzőből hiányzott, de pont az nincs meg benne, ami az előzőben megvolt, s ezért egy idő után az (is) hiányzik… Van egy barátom, hobbiból elvégezte a pszichológiát is. Szerinte nem természetes a monogámia, a hűség. Ő azt mondja, azért a sok megcsalás, mert erőltetett, természetellenes társadalmi elvárás a hűség. Elgondolkodtat, de legtöbben mégsem tudunk közösködni. Párjainkat birtokolni szeretnénk. Épp ezért, amikor meg engem csalt meg a férjem, közel hat hónapon át tagadtam magam előtt is, nem hittem el a nyilvánvaló jeleket. Képes voltam mindannyiszor elhinni, hogy igen, egy barátunknál aludt, heti kétszer, képes voltam azt gondolni, hogy valami félreértés lehet, a telefonja híváslistája minden bizonnyal tévesen mutat egy éjszaka alatt hét sms-t a kolléganőmnek… Aztán egy felépített világ omlott össze bennem, a bizalom s a házasság végképp elveszett, és egy hosszú időre vele együtt a női önbecsülésem…

Ezért mondom mindenkinek, jól gondolja meg, hogy megcsalja-e a párját, mert utána már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Nincs ártatlan megcsalás, és előbb-utóbb mindig van lebukás.” (Tünde, 41 éves)

Hűtlenség. Mi az?

Hétköznapi értelemben hűtlenség alatt egy harmadik féllel létesített szexuális kapcsolat értendő, amit másképpen a „megcsalás” szóval illetünk. Abszolút értelemben pedig hűtlenség alatt azt értem, ha gondolatban, érzelmekben vagy tettben/viselkedésben elfordulunk a párunktól. A hűtlenséggel kapcsolatos életesemények e két végpont között húzódó tengelyen helyezkednek el.

Mi minden állhat a hűtlenség hátterében?

Ahány személy, annyi változat. Állhat hiány a hátterében, vagy egyszerűen csak a másság keresése. Egy párkapcsolatnak vannak olyan szakaszai, amikor vagy érzelmi, vagy szexuális hiányban szenvedünk, vagy a törődés megszokott szintjét nem kapjuk meg. De van olyan ciklusa is, amikor minden téren kielégítőnek ítéljük meg a párkapcsolatunkat, életünket, mégis kíváncsiak vagyunk valaki másra. A megkísértésben nem hiszek.

Tényleg, van különbség a női hűtlenség és a férfi hűtlenség között?

Nem hiszem. Viszont az meghatározó, hogy a hűtlenségről kulturális, egyéni, pszichológiai, interkommunikációs szempontból beszélünk-e. Vannak olyan kultúrák – főleg maszkulin kultúrák –, amelyek a férfiaknak sokkal többet megengednek, elfogadnak. Például a székely értékhagyomány alapvetően nem a nemek esélyegyenlőségére épít, ez a beállítódás pedig flexibilisebb lehet a nagyvárosiak és hagyományhűbb a zártabb faluközösségek esetében. Az utóbbi időben a szerepek egy kicsit felcserélődtek, de ez sokáig nem így volt. A szüleink, nagyszüleink életét a hagyományos értékek uralták, mi pedig rajtuk keresztül érintve vagyunk. A mai napig sok férfi tartja azt, hogy ami kijár neki, az nem jár ki a feleségének, párjának. De nyilvánvaló, hogy amikor egy konkrét egyén felfogását elemezzük, ez nem mutat teljes átfedést a kollektív mentalitással. Ezért is hiszek a humanista pszichológia üzenetében, mely az egyéni fejlődést a legfőbb humánspecifikus potenciálnak tekinti.Identitásunk kiépülésében fontos, hogy egyre tisztábban lássuk: kivé szeretnénk válni, és hogy elhatárolódjunk környezetünk azon elemeitől, amelyek a sajátunkétól eltérő értékeket képviselnek, és élő közösséget alkossunk azokkal, akikkel hasonló értékeket vallunk.

„A poklokban is meglazult hitem”

Közel tíz év telt el a válásunk óta, és ma is úgy érzem, hogy Pilinszkynél jobban senki nem fogalmazta meg az akkori érzéseimet. A „megismertem egy nőt, szerelmes vagyok” és a „keresek egy ügyvédet, elválok” mondatok között egy év telt el. Sok vagy kevés, ma sem tudom pontosan eldönteni, de arra mindenképpen elég volt, hogy ne a hirtelen felindulás szülje a visszavonhatatlan döntést. A harmadikat nem ismertem, a sors iróniája, hogy bár ugyanabban a kisvárosban laktunk, személyesen csak a válást követően, két év múlva találkoztunk, véletlenül. Nem kerültem őt, de nem is kerestem az alkalmat arra, hogy a szemébe nézzek.  Igaz, az egyéves ámokfutás alatt a hétvégeken rendszeresen egyedül töltött éjszakákon, amikor pontosan tudtam, hiszen az ex-férjem elmondta, hogy hol vannak, megfordult a fejemben nem is egyszer, hogy megkeresem őket. Nem tettem, mert bármennyire is nagy volt bennem az indulat, és elvakított a megaláztatás keserűsége, valahogy mégis felmértem, ők ketten az erősebbek, a sírós, kiabálós kiborulásommal bizonyára nevetség és szánalom tárgya lettem volna. Ettől pedig mindvégig ódzkodtam.

Döbbenet, megértésre törekvés, remény, belenyugvás, elengedés – ezek voltak az egyéves kálvária stációi. Életem legsötétebb és legtanulságosabb éve volt. Tele önmarcangolással, megalkuvásokkal, szomorúsággal és a vakreménynek a dédelgetésével, hogy talán még meg lehet menteni a menthetetlent, visszaszerezni az elvesztett bizalmat. Hogy talán csak múló kaland a harmadik, egy tévedés.

A volt férjem őszinte volt, nem kertelt a kettejük kapcsolatát illetően, s ez – akármilyen furán is hangzik – sokat segített abban, hogy végül mérlegelni tudjak, és ki tudtam mondani: elég volt, nem tűröm tovább, ügyvédet keresek és elválok.

Húsz év párkapcsolat és 17 év házasság után, két kiskorú gyerekkel egyedül maradni szinte vakmerő döntés volt, de fel kellett ismerni, hogy ha a háborút nem is, de ezt a csatát elveszítettem.

Nulla önbizalom, nulla önértékelés, teljes létbizonytalanság, félelem a jövőtől – innen kellett újrakezdeni. A két gyerekről gondoskodni kellett, s úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Féltem mindentől, nem csak lelkileg, de fizikailag is megviseltek a történések. A válás utáni gyászidőszakban (én így nevezem) a szüleim segítettek a legtöbbet. A barátok nem pártoltak el, de éreztem, láttam, nem tudnak mit kezdeni az egész szituációval.

Sikerült feldolgozni a történetet, s talpra állni. Nem bánom a döntésemet, egy percig sem bántam meg, azért mert utólag tisztán látom: a válás és az ahhoz vezető folyamat nemcsak kudarc volt, hanem az önmegismerés  kemény iskolája is. Ha nincs harmadik, soha nem tapasztalom meg azt, hogy képes vagyok elfogadni az elutasítást, továbblépni harag és gyűlölet nélkül, elfogadni a másik és a magam esendőségét.  Arra pedig büszke vagyok, hogy a volt férjemmel ma is baráti a viszony, a gyerekeim elfogadták a harmadikat. A „másik nővel” való viszonyom inkább iszony, mint jó viszony, képtelen azzal a tudattal megbirkózni, hogy élek és létezem. De ez már egy más(ik) történet. (Bori, 46 éves)

 

Többször csalunk?

Az egyik leggyakoribb párkapcsolati probléma lett a hűtlenség, mintha manapság ez sokkal „általánosabb” lenne, mint pár évtizeddel ezelőtt… Mi lehet ennek az oka? Mi változott?

Egyénközpontú társadalomban élünk, egyéni érdekeink és vágyaink teljesülése a fő szempont. Régen úgy gondolták, hogy attól, hogy a férj félrelépett, a családi béke érdekében a feleségnek tolerálni kell, megpróbálni túllépni rajta. Most nem a családon – vagy adott esetben a gyerekeken – van a nagyobb hangsúly, hanem önmagunk személyén.

Nem egyformán reagálnak az emberek a hűtlenségre. Mitől függ ez?

A televízióban mutatott modellek azt sugallják, hogy ez van, csalják az emberek egymást. A média által kreált fikciót magunkévá tesszük, az valamilyen valóság lesz számunkra.

A párkapcsolatnak is sok ciklusa van, túl a fejlődéspszichológia által számon tartott főbb életciklusokon. A mindennapok változásai a párokban is változásokat indítanak el. Húsz év múlva nem azzal az emberrel élünk már, akivel egybekeltünk, de ő sem azzal él, akit megismert húsz évvel ezelőtt. Változik fizikailag, változnak érzelmi reakciói, gondolkodása, szokásai, értékei. Ezt nem tudjuk féken tartani, konzerválni sem tudunk senkit. Ezeket a változásokat az élet hozza. Feltevődik a kérdés, hogy ha nem azzal élek, akihez hozzámentem, akkor kihez kéne hűséges maradnom? Ahhoz, akit elvettem, vagy ahhoz, akivel együtt élek? Itt sokan elveszítik a fonalat. Ha a párok nem egyszerre alakulnak, ha nem tudnak egymás változásaihoz alkalmazkodni, egy idő után kezdenek eltávolodni egymástól. A hűtlenségi téma is kicsit más, ha már nem a szerelem kellős közepén van, hanem egy olyan életperiódusban, amikor az egyén már bizonytalan abban, hogy az a kapcsolat, amiben van, az-e, amit ő választott magának egész életére, ami mellett ki akarna tartani.

 

„Nem akarom látni, fáj, ha látom…”

Soha nem gondoltam, hogy velem is megeshet, hogy egy szerelmi háromszög egyik csücske leszek. Több mint egy évtizedes élettársi kapcsolatba lépett a harmadik személy, de, mint ahogy az lenni szokott, én voltam a legutolsó – vagy majdnem a legutolsó –, akinek ez a tudomására jutott. 

Utólag visszanézve a történetemet, most már minden világos, minden a helyére került, de hogy mekkora káoszt tud okozni egy belépő harmadik, csak az tudhatja, aki megtapasztalta. Én soha nem feltételeztem akkori páromról, hogy ezt megteszi, mi több, vakon bíztam benne, ezért még nagyobb pofoncsapásként ért a felismerés. Nyilván akkor csak a düh, meg a fájdalom dominált, meg a sok „miért”nem hagyott nyugodni, ezért nem tudtam felismerni, hogy nyilván valamitől, valamikor megromlott a kapcsolatunk annyira, hogy ez velünk is megtörténjen.

Röviden: én a saját szememmel láttam valamit kettejük között, ami kiváltotta bennem a gyanakvást, csakhogy utána sok-sok időn keresztül mindig mindenre magyarázatot kaptam, ezért történhetett meg, hogy több mint fél évig még csináltam, húztam-nyúztam/húztuk-nyúztuk a dolgainkat.

Amint utólag kiderült, amikor én gyanakodni kezdtem, akkor az affér már jó ideje tartott, amit én csak utólag tudtam meg, ugyanis végig abban a tudatban voltam, hogy ott és akkor kezdődött, amikor szemtanúja voltam a jeleknek.

Hogy miért nem vettem észre idejében? Miért nem tettem ellene valamit? Miért hagytuk, hogy ez legyen? Utólag mindenre van válasz, de akkor és ott nem lehetett tiszta helyzetet teremteni, és higgadtan kezelni a dolgokat.

Én egyetlen egyszer vetemedtem arra, hogy megnézzem a telefonját, akkor elkaptam egy félre nem érthető sms-t, de arra is volt magyarázat, engem akkor azonban már nem lehetett lenyugtatni. Borzasztó időszak következett, őrlődtem éjjel-nappal, baromi nehéz volt közben úgy csinálni, mintha minden rendben lenne, mintha még magammal is el szeretném ezt hitetni.

Amikor már odáig süllyedtem, hogy in flagranti akartam kapni őket, ezért egy hajnalban el akartam indulni a harmadik lakására, hogy megbizonyosodjam, és neki is azt tudjam mondani, hogy „Na, látod! Nem csak a fejemben van ez a dolog!” – akkor mondtam azt magamnak, hogy „Állj! Ennyi volt!”

Hirdetés

Akkor szépen kijöttem az ajtón, és hátrahagytam a sok mocskot, ami időközben felgyűlt bennem, benne, a kapcsolatunkban. Nyilván ez nem volt ilyen egyszerű, de sikerült új életet kezdenem – ahogy ezt mondani szokták –, és biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat tanultam a történtekből. (Emese, 35 éves)

Mit tesz velem?

Miért van az, hogy gyakran hónapok telnek el úgy, hogy már ott a harmadik, s a megcsalt fél ezt „nem látja”?

Nem akarja, mert nem tudja látni. Gondolja, hogy elmúlik, vár, mert nem tudja, hogyan reagálja le.

Okozhat-e tartós személyiségváltozást, ha megcsalnak? Hogyan tovább?

Ha valakit folyamatosan csalnak, és ő nem tud reagálni erre, ez már önmagában jelzi, hogy az egyén egy olyan életeseményt szenvedett el, ami megbénította, blokkolta reagálóképességét. Ez maga a trauma. Ha hozzám ilyesmivel jönnek el az emberek, próbálom azt tanácsolni nekik, hogy magukkal foglalkozzanak, ne a párjukkal. Nézzék meg, hogy abban, ami megtörtént, mi volt a részük. Szél nem indul fúvatlan, lehet, hogy akaratlan akár, de folyamatosan és szisztematikusan elhanyagolta párkapcsolata bizonyos aspektusait. Lehet, hogy nem a szexet és nem a finom ételt, vagy a ház körüli teendőket, de valamit mégis elhanyagolt:  a párja terveinek a támogatását, bekapcsolódását a párja szabadidős tevékenységeibe stb. Tegyük fel a kérdést: mennyire voltam társa a társamnak?

Nem akarom ezzel az áldozat nyakába varrni a felelősséget, de az élet megy tovább. Őneki el kell dönteni, hogy ebben a kapcsolatban akar-e élni tovább. Ha igen, akkor bizonyos dolgokon javítania kell. Ha pedig kilép, és nem változtat, egy másik kapcsolat hasonlóképpen végződhet. Bármilyen fájdalmas, be kell látnunk, hogy nekünk is volt szerepünk abban, hogy áldozattá váljunk.

Megtörténik egy egyéjszakás kaland, aminek nem lesz folytatása. El kell ezt mondani a társnak? Kell mindig a teljes őszinteség?

Visszakérdezek: miért menne bele ilyen kalandba valaki? A szexuális életünkben elszenvedett hiányosságok, bántalmak mély nyomot hagynak. A pszichológia a nemi szerepet pervazív szerepnek tekinti, ami hétköznapi értelemben annyit jelent, hogy a személyiségünkkel szorosan összefonódó. Tehát, ha ez komolyan sérül, ezzel együtt a személyiségünk is sebet kap.

 

Szerető többet nem leszek

Egy többéves, biztosnak hitt kapcsolat vége többek között éppen egy harmadik megjelenése miatt következett be. Nem ez volt az egyetlen ok, de közrejátszott. Ezt követően nem voltam kíváncsi a férfiakra, nem akartam új kapcsolatot magamnak. Aztán jött a nyár és vele egy olyan tapasztalat, amelyet el sem tudtam volna képzelni, hiszen nem gondoltam volna magamról, hogy képes lennék belemenni egy olyan kalandba, amelynek másik szereplője egy családapa. S bár sokáig próbáltam ellenállni a bennem és a másik félben forrongó érzéseknek, mégis egy több hónapig tartó viszony kezdődött el. Teljesen titokban sodródtunk a nyári bujaságban. Titkos randik, forró együttlétek a szabad ég alatt, vagy a város peremén magasló dombtetőn. Elképesztő és feledhetetlen szeretkezések voltak azok. Az egész olyan volt, mint egy álom, mintha nem is én lettem volna ennek az egyik főszereplője.

A mámoros pillanatok között azonban gyakorta bevillant a másik fél, a mit sem sejtő feleség arca. Na meg persze az is, hogy mekkora szemétség, hogy nem tudtam ellenállni a vonzódásnak, és újra meg újra benne voltam egy-egy lopott éjszakai együttlétben. Miközben furdalt a lelkiismeret, jólesett reggel, délben, este meg éjjel szerelmes üzeneteket olvasni. Jó volt éjjel bóklászni vele a városban, összekacsintani, ha „viselkedni” kellett. Úgy éreztem magam, mint tinikoromban. A racionális énem mindvégig azt mondta, hogy ezt minél hamarabb abba kell hagyni, de nem ment. Miközben mindvégig tudtam, hogy ebből normális kapcsolat nem lesz, mégis ragaszkodtam hozzá. Azt egyáltalán nem tudtam volna elképzelni, hogy miattam otthagyja a családját, noha ő többször mondta, hogy megteszi.

Végül nálam úgy alakultak a dolgok, hogy elkezdődött egy új kapcsolat, amely minden szempontból megfelel a társadalmi normáknak is, s ez segített meghozni a döntést, hogy szerető többé nem leszek. (Anna, 30 éves)

 

El lehet jutni a megbocsátásig

 

A közbeszédből néha az jön le, hogy eljárt az idő a monogám, tartós, hűségen alapuló kapcsolatok felett. De sok újat, helyettesítő együttélési formát mégsem tud felmutatni az emberiség. Most valóban egy ilyen köztes állapotban vagyunk?

Úgy tűnik, hogy igen. Viszont nem tudjuk, hogy mi a valóság. A média által bemutatott élet vagy a saját életünk? Van, akinek az a valóság, hogy húsz éve a feleségével él, az ismerősének az a valóság, amit a televízió mutat. Rajtunk múlik, hogy milyen életet szeretnénk élni! Nagyon kézenfekvő azt elhinni, hogy a mi valóságunk a fogyasztásról szól: fogyasztjuk a nőket, a szerelmeket, az autókat, a telefonokat, mert nekünk mindez kijár. Nem tudom lebeszélni azokat, akik fogyasztani akarnak. Ha ez az út vezet valahova számukra, akkor minden hiábavaló lenne, amit mondanék. Azok, akik felismerik, hogy megakadtak valahol, nyitottak a továbblépésre, és számba kell venniük azt, hogy miért botlottak meg. A népnevelő dolgokban nem hiszek. Ne írjuk meg, hogy mi a normális, mert az ember azt hiszi, hogy az ő élete normális.

Nyitott házasság – lehet-e alternatíva?

A szövetségnek, a köteléknek nagyon erősnek kell lennie a két ember között ahhoz, hogy egy nyílt házasság időben tartós legyen. Egyébként marad a nyílt jelző, de nem házassággal társítva, hanem kapcsolattal. Ez az együttélés.

A hűséges fél néha – épp a kapcsolatot megvédendő azáltal, hogy a társ hangoztatott igényeit kielégítse – belemegy párcserés szexbe, hármas szexbe. Van értelme ennek?

Nyitottak kell maradnunk egymás igényei iránt. Azonban, ha a párok már nem tudnak anélkül szeretkezni, hogy valami újdonság ne történjen intimitásukban, akkor ez  gondot okozhat. Egymás lénye már nem elég, már nem a párjuk, hanem a kapcsolatukon kívüli valami elégíti ki őket.

Kilépjünk a kapcsolatból, ha kiderül, hogy megcsaltak, vagy próbálkozzunk az életben tartásával? Ha az utóbbi mellett döntünk, mekkora az esélye annak, hogy helyrehozható a viszony? Mitől függ ez a folyamat? El lehet jutni a megbocsátásig?

Ha akarjuk, akkor lehet próbálkozni az életben tartással, de dolgoznunk kell rajta. És igen, el lehet jutni a megbocsátásig.

Megcsalás esetén többnyire a megcsalt fél követel magának nagyobb figyelmet. Mi van a félrelépővel? Mit tud(na) ő hozzátenni ahhoz, hogy jobban megértsük a helyzetet?

Mindenki, aki szenved, mélyrehatóan és komolyan kell foglalkozzon magával, nem más véleményének hatására. Ha valami elromlik, hívunk szakembert, de ha lélekben romlott el valami, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azt egymagunknak kell megoldanunk. A székely mentalitásban visszaköszön Pista bácsi esete, amikor elmondja, hogy ő „mindenhez is” ért. Jól felkészült pszichológusok professzionális módon tudnak segíteni: kezelni a helyzetet, és megoldást találni rá. Ez érvényes arra is, aki hűtlen volt, és arra is, akit megcsaltak. Az indokokat és okokat kell keresni, a helyzet moralizálása elfedi a valóságot, a valós okokat és a valós megoldásokat. Bevett megoldás, hogy ha már gyermek van, meg kell bocsájtani. Ez  morális előírás. De az egyén életében nem biztos, hogy ez lesz a jó.

 

Végszó Brassai Lászlótól

E rövidke beszélgetés sem igazán tudja megvilágítani a hűtlenség pszichológiáját, feltárni a hűtlenség misztériumát pedig egyáltalán nem. Az emberek élete gazdagabb, mint a valóság. Ezért nem hiszek az előre gyártott „jó tanácsokban”. Abban hiszek, hogy a sok tévézés és véget nem érő dumapartik mellett nap mint nap jó lenne azzal törődnünk, hogy akarjunk jobb párja lenni párunknak, és hogy általába  véve jobb emberré váljunk. Ez az, ami nem a sorson, nem a szerencsén vagy a véletlenen, hanem rajtunk múlik!