A Kisjézus a szívemben

„A szőnyegnek való, még fel nem vágott rongyból elvettem egy darabot, kibéleltem vele a cipősdobozt. Párnát és paplant is tettem bele, és gyorsan betettem a szekrénybe, nehogy valaki megkérdezze, kinek készítem. Néha belestem, hogy lássam, beléköltözött-e a Kisjézus.”

Elsős voltam. A pap bácsi a hittanórán a lelkünkre kötötte, hogy csináljunk helyet a Kisjézusnak a szívünkben. Mentem hazafelé a ropogó hóban, a szomszéd gyerekek boldogan hógolyóztak, isánkodtak, én pedig csak törtem a fejem: hogy legyen a helycsinálás? Kicsit szégyelltem is magam, azt hittem, csak én nem értem ezt, és féltem is, ha nem lesz hely, nem fog a Kisjézus beköltözni, és akkor mi lesz a karácsonnyal?! A Kisjézus biztos az angyalnak is elmondja, hogy nem vártam őt, és akkor lehet, hogy az angyal se hozza el a gumibabát, amire vágytam…

Akkoriban nem volt még adventi koszorú, egyszerű, vajszínű gyertyát gyújtottunk esténként. Ha beesteledett, lelassult az amúgy se gyors falusi életünk. S én nagyon vártam az estéket, mert édesapa mesét olvasott a fiókos, nagy asztalnál.

Nagytata behozta a kasban a fát, a teteje havas volt. Aki nem vette észre, annak egy kis havat becsúsztatott a blúza alá, a hátára. Édesanya és nagymama mérgelődtek egy cseppet, mi az öcsémmel visítottunk és futkároztunk, amíg elolvadt a hó, s a hideg hólé lecsurgott a derekunkig.

A fával jól megrakták a vaskályhát, amikor kinyitották az ajtaját, olyan volt, mintha bábszínházat néznék, életre kelt és táncolt a tűz, a szikra, a parázs. A lerbe sokszor került pityóka, csak úgy, gombolyagon. Megsózták és vajat tettek rá. Hideg káposztalével fenséges vacsora volt, ha behunyom a szemem, most is érzem az ízét, illatát.

A vajat nagymama köpülte a Manci tehén tejéből. Hiába kérleltem nagytatát, nem állt kötélnek, hogy rólam nevezze el a kicsi bornyút, amikor megszületett. Azt mondta, hogy nem lehet, és kész. Én tudtam, hogy lehetne, miért ne lehetne. Én is leányka vagyok, a bornyúcska is az. Sírdogáltam, de nagyapám hajthatatlan volt, nem értettem, hogy miért mondja, jobb lesz így nekem.

A kályha szélén almák sorakoztak. És almahéj, hosszú csigákban feltekeredve. A sült alma illata betöltötte a gerendás szobát. Csemege volt, én mégis alig vártam, hogy letörülje édesanya a viaszosvászon asztalterítőt, és édesapa kimondja, hogy:

– Hozzátok a könyvet!

Egy Grimm-mesekönyv volt. Úgy emlékszem, már akkor is sárgák voltak a lapjai. Egyes meséknél álomszép rajzok voltak, olyanok, mint egy kifestőkönyvben. Én úgy gondoltam, hogy azt a gyermekeknek kell kifesteniük, hát buzgón ki is festettem, amikor nem vették észre.

Öten az asztal köré ültünk. Egyedül nagytata feküdt fel az ágyra, de tudtuk, hogy nem alszik, mert nem horkolt. Édesanya és nagymama rongyot vágtak. A kifeslett ingekből fonal lett, gomolyába tekerték és eltették, amíg lejárnak az ünnepek, mert nagymama azt mondta, hogy karácsonyra nem lehet felállítani a szövőszéket.

Hirdetés

Édesapa mindig megkérdezte, hogy hányadik oldalnál hagytuk abba előtte való este, és én már remegve vártam, hogy rávághassam: 314! A mesehallgatás a legnagyobb boldogság volt nekem. Az egyik mese végén, amikor a szerelmesek sok-sok megpróbáltatás után végre egymásra találtak, az állt, hogy ekkora boldogságot szavakkal nem is lehet kifejezni, erre csak  a képzelet képes. Én ezt úgy értelmeztem, hogy annyira lehettek boldogok, mint én, mikor mesét hallgatok. Ilyenkor még a Kisjézusról is megfeledkeztem, pedig folyton rá gondoltam napközben, mert már közeledett a karácsony, és én még mindig nem tudtam, hogy csináljak helyet neki a szívemben.

Ha várjuk, a Kisjézus a szívünkbe költözik

Onnan tudtam, hogy közeledik a karácsony, hogy édesanya és nagymama félretették az ollót, és esténként mákot vagy diót hoztak le a padlásról. A mákot kikopozták a mákfejekből, aztán megszitálták. Mindig elmondták, hogy nem szabad sok mákot enni, főleg nem zöld mákot a mezőn, mert a faluban volt egy legényke, aki ezt nem tudta, és meghalt. Féltem, mikor ezt mondogatták, de aztán arra gondoltam, lehet, ez is olyan mese, mint amilyent édesapa olvas a könyvből.

A diót nagytata törte, olyankor a kicsi székre ült a kályha mellé. Egy-egy gerezdet bedugott néha a tátott szájunkba. Alig vártam, hogy előkerüljön a dió- és a mákőrlő. Főleg a mákőrlést szerettem, olyan volt, mint egy varázslat, ahogy a szép, kék mákszemek hirtelen éjfeketévé váltak a forgás után. 

Egy nap volt még karácsonyig. Olyan nagy volt a hó odakint, hogy az utcánkban lévő iskoláig egy keskeny ösvényt lapátoltak nekem. Kétoldalt a hóhányás a vállamig ért. Én alig vártam, hogy hazaérjek, tudtam, nem halogathatom tovább, hogy helyet csináljak a Kisjézusnak a szívemben.

Édesanya azt mondta, hogy rendet kell rakjak a szekrényemben. Nem szerettem a rendrakást, de akkor nem tiltakoztam.

Érthető, hogy az angyal nem akar jönni egy olyan gyermekhez, akinek rendetlen a szekrénye. És végre a szekrényben megtaláltam a cipősdobozt, amit a gumibabának, ágynak tettem félre. Arra gondoltam, hogy a Kisjézus is akkoracska lehet, mint az a baba, amit kértem az angyaltól.

A szőnyegnek való, még fel nem vágott rongyból elvettem egy darabot, kibéleltem vele a cipősdobozt. Párnát és paplant is tettem bele, és gyorsan betettem a szekrénybe, nehogy valaki megkérdezze, kinek készítem. Néha belestem, hogy lássam, beléköltözött-e a Kisjézus.

Bár látni nem láttam, karácsonyeste, mikor hazajöttünk a templomból, és megettük a máriaradinát, ami kolbász volt, megjött az angyal, és elhozta nekem a gumibabát, aminek még a haja is gumiból volt. Ekkor éreztem a szívemben, hogy beléköltözött a Kisjézus. Így az ágy, amit neki készítettem, üres maradt, de így pont jó lett a gumibabának. Este, az ágyban még arra gondoltam, hogy ha a Kisjézusnak esetleg kényelmetlen lenne a szívemben, mert azért egy gyereknek elég kicsi a szíve, akkor visszamehet a gumibaba mellé, ott ketten is elférnek, ha megölelik egymást. De nem láttam sose ott, így arra gondoltam, bármilyen szűkös is neki a hely, biztos, hogy jól érzi magát a Kisjézus a szívemben.

Kiemelt kép, fotó: Shutterstock