Az alkotás női természetrajza

Alkotni jó – ezzel talán minden kreatív ember egyetért, ugyanakkor az is igaz, hogy az alkotás folyamata olykor lélekpróbáló és gyötrelmes is. De miből merítenek inspirációt az alkotók? Segíti vagy hátráltatja a gyereknevelés a kreatív munkát? És alkotásként tekintünk a gyerekeinkre is? Egyebek mellett ez érdekelt bennünket, amikor alkotó nőket kérdeztünk mindennapi teremtéseik természetéről.

Aki írt már összefüggő szöveget belső indíttatásból, vagy bármilyen saját írást alkotott, az tudja: a gondolatok papírra (monitorra) kerüléséig gyakran kínkeserves az út. Hiába a majdnem kész ötlet, a fejből kikívánkozó gondolat, az egyre közelgő határidő, hirtelen el kell mosogatni, a tökéletes munkafeltételekhez ki kell nyalni a lakást, egyszer csak fontos lesz a bevásárlás és a méltánytalanul hanyagolt barátok felhívása, és gyakran ilyenkor születnek a legbonyolultabb (időhúzó) kulináris alkotások is. De már a pótcselekvések alatt is készül fejben a mű, csiszolódik a gondolat, csak a konkrét megvalósulásig néha nagyon hosszú az út.

Ha már semmi előbbre való dolgot nem találunk, és már nagyon vészjóslóan telnek az órák, esetleg napok, hetek, csak akkor kezdődik a tényleges alkotói folyamat: le kell írni egymás után a betűket, szavakat, lehetőleg úgy, hogy valami értelmes egészet alkossanak. Leírjuk, visszaolvassuk, töröljük, majd újra majdnem ugyanazt írjuk, csak más szavakkal vagy szórendben, aztán egyszer csak születik – vagy nem – valami kerek, egész, jó esetben élvezhető tartalom.

Persze a végtelenségig csiszolgatnánk, mindig kerül egy-egy cserélni való szó, egy helyet cserélő gondolatsor, gyakran csak a „deadline” szab határt, hogy no, jó, ennyi, most már tényleg elküldjük. Ugye, hogy ismerős a folyamat? És ez csak az írás. Hasonlóképp zökkenőkkel teli egy tervrajz, egy festmény, egy kézzel készült baba vagy takaró megalkotása is. Toldjuk-foldjuk, hogy aztán egy kicsit visszabontsuk, másodjára, harmadjára s van, hogy tizedszerre is nekifutunk.

Vannak ugyan ihletett percek, órák, amikor mintha önműködően folyna belőlünk a szó, az ujjaink önálló életre kelnek, de ezek ritkák. A legtöbb esetben az alkotás igencsak munkás. Mégis – vagy épp ezért – ha elkészül a mű (s megpihen az alkotó), egy jól sikerült munka hihetetlen elégtétellel, sikerélménnyel és örömérzettel jár. Ha pedig még másoknak is tetszik, és ezt tudtunkra adják, az csak a cseresznye az alkotói folyamat keserédes tortáján, s esetenként folytatásra ösztönöz, további munkákra inspirál.

Egy formás női láb is lehet inspiráló 

– vallja a székelyudvarhelyi születésű, de mindig más és más városban dolgozó és élő díszlet- és jelmeztervező, Márton Erika. Képzőművészként képzelte el az életét, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, valamint a Kolozsvári Művészeti és Design Egyetemen tanult. Kezdetben grafikusként dolgozott, de találkozott a színházzal, a színházi tervezéssel, amit sokkal színesebbnek, érdekesebbnek érzett, így „átlovagolt” a díszlettervezésre. Óriási kihívást jelent számára egy-egy új előadás, attól a perctől, hogy elolvasta a szövegkönyvet, látta a színészeket a kiosztott szerepekben, a tervezésig, az asztalosműhelyekben, varrodákban való egyeztetésig és végül a darab bemutatójáig.

Márton Erika, aki tervez. Fotó: Rab Zoltán

Erika a nap minden pillanatában figyeli az embereket, belőlük merít inspirációt. Érdekli őt, hogyan öltöznek, mit viselnek, hogyan változtatja meg mozdulataikat, kisugárzásukat egy-egy ruhadarab, szín vagy kiegészítő. Titokban néha le is fotózza azokat, akik bátran viselnek az egyéniségüket kiemelő darabokat, később ötletadóként használja egy-egy karakter, tér vagy miliő tervezésénél. Mert minden egyes előadás teljesen más meglátást, elképzelést, tervet igényel. Első körben a szövegkönyvet olvassa el, majd a rendezővel egyezteti elképzeléseit. Ezt követi a színészek szemrevétele, ami gyakorlatilag döntő pillanat Erika számára a tervezés során. Ennek alapján készülnek el a vázlatok, melyek a rendezővel való egyeztetés után valósággá válnak a színházak műhelyeiben, varrodáiban.

A sikert elsősorban magamban mérem. Abban, hogy mennyire sikerült megfognom a lényeget, beletennem magam abba, amit csinálok. Mindig tudom, mit és hol rontottam el. De a végén, amikor a bemutató után behúzzák a függönyöket, pontosan tudom, milyen munkát végeztem, sikerült-e erősíteni a rendező elképzeléseit” – magyarázza Erika.

Alkotni az önbizalomért

Az aradi Berki Erzsébet babák készítésében találta meg az alkotás semmivel nem összehasonlítható örömét. „Amikor először a fiamnak a kezébe adtam az egyik babámat, egy alvóbaba, egy párna volt, elkezdett mosolyogni, annyira tetszett neki. A felnőttruhákkal nem érnék el ilyen hatást. A gyerekek kézbe veszik, mosolyognak, örülnek” – idézi fel a motivációját Erzsébet. Korábban tanítóként, majd tördelőszerkesztőként is dolgozott, ám amikor gyesre ment kisfiával, Mátéval, visszatért gyerekkori hobbijához, a varráshoz.

Az alvópárnák után különféle marokfigurákat készített, majd következtek a kesztyűbábok, kislánya születését követően pedig megpróbálkozott a hajas babákkal is. Mint mondja, az alkotás folyamata során úgy érzi, mintha mindig a kislányának varrná a pamutból, cérnából és fonalból készülő, pihe-puha rongybabákat, mindegyik egyedi, és kedvességet, melegséget áraszt. Az aradi kézműves annak örül a legjobban, ha mosolyt csalhat a legkisebbek arcára.

Berki Erzsébet babák között. Fotó: Kiss Bea

„Sokkal könnyebb úgy megalkotni egy babát, hogy tudom, kinek készül, ugyanakkor motiválnak a visszajelzések is. Ezért is szeretek részt venni különböző kézművesvásárokon, ahol hozzám hasonló kézművesekkel találkozhatok, és tudom, hogy olyan emberek tekintik meg a munkáimat, akik értékelik a kézműves termékeket. Ezek az elismerések feltöltenek, egy-egy vásár után tele vagyok új ötletekkel és energiával. Ugyanakkor ösztönzőleg hat rám az is, ha egy bizonyos eseményre készítek alkotásokat. Ha látom magam előtt a kitűzött célt, akkor szívesebben vágok bele a munkába.

Mindenképp jó érzéssel tölt el, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, sikerélményem van, az alkotás erősíti az önbizalmamat, örömöt és elégedettséget érzek – magyarázza az aradi kézműves.

– Emellett egyfajta terápia is számomra, kikapcsolódom, kilépek a mindennapokból. Elsősorban az alkotás öröme vezérel, úgy érzem, hogy ezekkel a babákkal sikerül többet megmutatni önmagamból” – teszi hozzá Erzsébet.

A pillanat művészetében és azon kívül

A színművészek nemcsak testüket, de lelküket is mintegy hangszerként használják, s bár gyakran az utca embereiből, ismerősök külsejéből vagy jelleméből inspirálódnak egy-egy szerep megformálása során, sokszor ásnak le lelkük bugyrainak legmélyére, hogy a lehető leghitelesebb, esetenként megrázó vagy épp kellően komikus legyen a tervezett alakítás. Nem ritkák a vívódások, sírások, a görcs és az önmarcangolás sem egy-egy több hónapos próbafolyamat során, mindezt azért, hogy a lehető leginkább magára ismerjen a néző, esetleg fontos gondolatokat, társadalmi kérdéseket ébresszen benne a színpadi alkotás.

Talán nincs még egy olyan komplex alkotói folyamat, mint a színészé, ráadásul minden egyes próbafolyamat és rendező más és más. Az alkotói folyamat a próba, azaz próbálkozás. 

„Minden feladat, még ha első találkozáskor nem is szimpatikus, kihívást jelent. Mindig izgalmas kaland felfedezni a létjogosultságát a karakternek – avat be alkotói folyamataiba Magyarosi Para Imola, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésznője. – Megpróbálom megérteni, milyen egységet képvisel a nagy egészben a szerepem. Az első találkozás még nagyon suta, aztán ahogy halad előre az értelmezés, megértés útján, úgy kezd egyre személyesebbé, ismerőssé válni, ezáltal sikerülhet eggyé olvadni vele” – magyarázza a fiatal színésznő. Alkotói vágyát Imola gyakran kamatoztatja mellékvágányokon és színházon kívül is.

Hirdetés

„Nagy élményt nyújtanak évente a kalákában zajló feredőfelújítások, vagy a gyermekeimmel való bárminemű kis alkotómunka, a kertészkedés, szeretek beleveszni a sütemények birodalmába is. Amikor tehetjük, sok időt töltünk a szabadban, gyógynövényeket gyűjtünk, amiből aztán boszorkánykodunk kedvünkre. Mostanra már a lányom is nagy örömmel társul mellém ezekben a tevékenységekben” – meséli. Amióta megszülettek a gyerekei, Imolának is változott az alkotáshoz való viszonya, illetve a prioritások is.

Úgy gondolom, hogy minden, a gyermekeim társaságában töltött idő nagyon hasznos, és minőségi, alkotóemberként és családanyaként egyaránt. Ha nem csupán a folyamatos szervezkedés és futás van, hanem meg tudunk néha állni és igazi kíváncsisággal lenni egymás iránt, nagyon sokat tanulhatunk tőlük, sokkal gazdagabbakká válunk minden szempontból – magyarázza Imola. – Amikor a gyerekeimet vártam, talán akkor voltam a legnagyobb békében a világgal, az a várakozás igazi áldásos állapot volt, a velük töltött idő azóta is nagyon inspiráló, és folyamatos rácsodálkozás a világ dolgaira.

Magyarosi Para Imola, a színész-alkotó

Persze vannak olyan helyzetek, amikor az aggodalom, a hiányuk akár gátat is jelent az alkotás folyamatában, de próbálom úgy szervezni ezeket a sűrű napokat is, hogy valamiképp tudjunk együtt is lenni” – meséli a sepsiszentgyörgyi színésznő.

Megszűnik a külvilág

Hogy segíti vagy gátolja a kreativitást az anyaság, eltérőek a vélemények, ki így, ki úgy reagál. Vannak, akik soha nem tapasztalt ötletgazdagságról számolnak be szülés után, de sokan vallják azt is, hogy nehéz átállni az alkotásra a kisgyerek(ek)kel töltött huzamosabb idő után. 

„Amióta anya vagyok, nem tudom, milyen csak alkotó embernek lenni, mert ez nagyon eggyé fonódik. Amikor egy próbafolyamatban dolgozom, a mindennapok kiszorulnak a próbateremből, de a színpad is kiszorul, amikor a hétköznapok zajlanak. És mégis, valahol tudat alatt a kettő nagyon átszövi egymást” – magyarázza Magyarosi Para Imola színésznő.

És ezt az összefonódást említi a Floridában élő Tamás Kinga is, aki képeket alkot, és amikor alkot, számára megszűnik a külvilág. Amikor azonban megszületett a kislánya, hosszú időnek kellett eltelnie, hogy helyet tudjon nyerni magának gondolatai között a gyereknevelés felelőssége mellett az alkotás, s mint mondja, nem volt könnyű alkotóra „visszaállítania” az agyát.

Kinga színművészetit végzett, de nyolc éve a fotózásban lelte meg önkifejezési formáját, képeket készít, és fára nyomtatja őket. „Az anyasággal a gondolataim szabad áramlása egy-két évre teljesen megszűnt. Nekem ehhez volt a legnehezebb hozzászoknom. A lányom létezése mindig ott kattog bennem, mint egy háttérzaj. Az, hogy tízszer kellett felkelnem éjszakánként, nem volt annyira megterhelő, mint a gondolataim szabadságának az elvesztése.

Hullafáradt voltam a kialvatlanság miatt, de tudtam, hogy ez az időszak róla szól. Amikor viszont pár hónap után végre sikerült szakítani magamnak két szabad órát, és a fényképezőgépemmel kirohantam a lakásból, hogy megint önmagam legyek, rájöttem, hogy ez egyelőre nem fog menni. Nem tudtam a jelenben tartani magam” – meséli a floridai székely nő. 

Az alkotó ember akkor a legboldogabb, amikor belemerül abba, amit éppen csinál. Megszűnik a külvilág, csak a jelenidejűség van, az úgynevezett flow-élmény. „Egy kisgyermek nevelésében legtöbbször múlt van, és jövő. A néhány igazán felemelő jelen pillanat mellett sok-sok nehéz óra. Úgy gondolom, hogy a nők többségének jót tesz az anyaság.

Földi létünk kiteljesedésének érdekében mindenkinek felelősséget kell vállalni valaki vagy valami iránt. Van, akinek a gyerek az alkotása, van, akinek egy regény, egy festmény, egy dal, egy tanári vagy sportolói pálya. Van, akinek mindkettő, a valaki és a valami egyszerre. De szerintem ér eljátszani azzal a gondolattal, hogy másra is lehet fordítani a gyereknevelésre szánt időt és energiát. Például egy nagyobb közösség javára, mint a család” – véli Kinga. 

„Hass, alkoss, gyarapíts!”

„Ha egy előadás csupán egyetlen fikarcnyi ügyet, problémát beültet a néző fülébe, amit érdemes neki továbbgondolni, az már egy igazi elégtétel. Talán valamivel jobb emberré válik, vagy érzékenyebb lesz bizonyos rezdülésekre az életben. Ez a mi eszközünk a kommunikációra, amivel a világot kicsit jobbá, nemesebbé próbáljuk varázsolni.

De ha egy agyagtárgy, egy sütemény vagy bármi egyéb születik meg a kezemből, az is egyfajta megvalósítása önmagam egy kis részének, ami nagy örömmel tölt el”

– fogalmaz Magyarosi Para Imola, de alkotásain keresztül hasonlókra törekszik a jelmeztervező és az író, a képzőművész vagy éppen a cukrász is. Ugyanakkor sok nő számára a gyereke a világnak adott legnagyobb alkotás.

Élő, gyötrelmes, terápiás, önmegvalósító vagy csak simán kikapcsolódás – szinte mindegy az alkotás természete. A semmiből valamit teremteni érzés a legtöbbünk számára jóleső elégedettséget szül, legyen az újságcikk, textilbaba, színházi díszlet, sütemény, szerep, gyerek vagy akár egy jó fotó. És ahogyan az út maga a cél, az alkotás eredménye sem feltétlenül fontos: végezheti az asztal fiókjában, a szemetesben vagy éppen előkelő helyen, a polcon, az alkotói lét elégtétele rendszerint nagyon sok hiányt is pótol. Hiszen a Biblia szerint a Fennvaló is örömét lelte a teremtésben, s legszebb alkotásait, azaz bennünket, a maga képére és hasonlatosságára alkotott.

Közreműködtek: Csata Orsolya, Pálfi Kinga

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. márciusi lapszámában jelent meg.