Békés nyári délután, falun

Hőség van, tapintható a csend. Ember, állat, mind valahol elbújva pihen. A levegő is mozdulatlan. Mintha az idő is megállt volna, végtelennek tűnik a délután. A hortenziákat meg kéne locsolni – gondolja az asszony, mikor csendben nyílik a kapu.

– Csókolom, nénike! – penderül be a falusi porta kapuján egy hétévesforma leányka. Hátán hátizsák, ruhája szedett-vedett, csiricsáré, haja fésűt rég nem látott, egy ócska gumival van összefogva. Bőre barna, szeme ragyog.

– Adjon valami munkát! Elseperjem-e a kapu elejét?

– Nem kell, fiam!

– Hozok borvizet, jó-e?

– Van most elég! Itthon voltak a leányomék.

– Kigyomláljam a burjánt a kövek közül?

– Azt sem kell. Éhes vagy-e?

– Nem vagyok. Ettem – mondja lemondóan s leül a kőlépcsőre.

– Mit ettél?

– Pityókát. Mindennap azt eszünk.

– Almát kérsz-e?

– Nem. Savanyú még. Az az unokája hintája? 

– Igen.

– Hintázhatok én is rajta?

– Hintázz nyugodtan.

Hintázik, énekel behunyt szemmel. De hamar elunja egyedül.

– Adjon valami munkát, na!

– Adok egy kifestős könyvet. Elviheted, otthon szépen kiszínezed.

– Nem kell. Az sincs, hová tegyem. Ne haragudjon! Tudom, jó szívvel adja.

– Nincs asztalotok?

– De van, de azon az étel van. S a fazekak. S a poharak. S az üvegek.

– S akkor hol tanulsz?

– Én csak az iskolában.

– S amíg nem volt iskola?

– Karanténban nem kellett tanulni.

– Dehogynem kellett! A tanító néni biztosan küldte a tanulnivalót.

– Küldhette. Nekünk nincs se számítógépünk, se internetünk.

– De telefonotok van, nem? Neked is van, láttam.

– Á, ez csak olyan… valaki adta. Nincs benne kártya. Csak azért hordom, hogy a többiek lássák, hogy van telefonom! De ne árulja el senkinek, jó-e?
Hirdetés

– Jól van. Csúfolnak az iskolában?

– Nem. Nem foglalkoznak velem. Ők együtt játszanak, s én egyedül. Emlékszik, bogaras is volt a fejem…

– Emlékszem. De már nem az. Édesanyáddal beszéltél mostanában?

– Nem… messze van, olaszba”. Egy öregasszonyra vigyáz. Százéves, nem tudja magára hagyni, nem tud telefonálni se. De jön karácsonykor, hoz nekem rendes telefont, s egy szép karkötőt, azt mondta. De azt édesapa is vett. Nézze meg!

– Szép.

– Magának adom. Segítsen kibogozni!

– Hagyd, ez a tiéd. Fiataloknak való, nem öregasszonyoknak. Szedtem neked össze ruhákat. Megnézed?

– Az unokájáé volt?

– Igen – füllenti az asszony, pedig turkálóban vette.

A leányka boldogan próbálgatja az udvaron a ruhákat. Van, ami nagy, azt feltűri. Jó lesz – mondja mindenikre.

Szürkülödik, az asszony bezárja a tyúkokat. Két tojással a kezében jön elő a hátsó udvarról.

– Biztos nem vagy éhes?

– Nem. De ha tud adni tojást, elviszem. Hozok gombát helyette valamelyik nap.

– Ingyen adom, van elég. Én egyedül nem eszek meg ennyi tojást, amennyit ezek a tyúkok tojnak. De ha szedtek gombát, hozhatsz. Megveszem.

– Jól van. Magának hozom a legszebbeket.

– Haza kéne indulnod. Messze laktok, s késő van. 

– Á, nem hazamegyek.

– Hát hová mész?

– A kocsmába!

– Ott van apád?

– Igen. Ma kapott pénzt a napszámra. A karkötőt is abból vette. S vett még csipszet s kólát is. S most fagyit is vesz nekem, ilyenkor jó kedve van.

– Gyere, tegyük bele a tojást a hátizsákodba. Ez milyen nehéz! Mit cipelsz te egész nap?

– Én a könyveket s a füzeteket. Mondtam, hogy nincs hová tegyem otthon! Benne van a diplomám is! Megnézi?

– Én meg, ha megmutatod…

– Olvassa el, mit ír rajta?

– Azt, hogy: „…az osztály legjókedvűbb gyerekének…”

 

Kiemelt kép: Shutterstock