Bölöni László: Nem adjuk fel

Világhírű, 108-szoros román válogatott futballista, sikereket és buktatókat egyaránt megélt világvándor edző. Ugyanakkor a közéletről karakteres véleményt formáló, magyarságát gondosan óvó és megélő ember. Beszélgetés Bölöni Lászlóval – nem csak futballról és Ronaldo felfedezéséről. (A teljes interjú a 2020-as Nőileg magazin októberi számában olvasható.)

– Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott: ha fiatalkori önmagára néz vissza, egy becsületes román állampolgárt lát, aki magyarként is jól érezte magát. Milyen mértékben fogta fel a hajdani élethelyzeteket?

– Sem vak, sem naiv nem voltam, hogy ne lássam, ne érzékeljem a nehézségeket. Olyan emberek közé tartoztam, olyan helyzeteken mentem át, hogy mindig tisztában voltam: a valóság egészen más, mint amit az akkori Romániában hirdettek. A családom és az élet felkészített, hogy soha ne futamodjak meg a problémák elől, igyekezzem megoldani azokat a magam intelligenciájával, szorgalmával, szükség esetén rafinériájával.

Amikor elindultam a harmadosztályú Dicsőszentmárton kölyökgárdájából, a helyi felnőtt csapat középcsatárára akartam hasonlítani.

Ezt az álmot jóval meghaladta, hogy bekerültem az ifjúsági válogatottba. A folytatásban az tett büszkévé, amikor kezdtek jönni az emberek, hogy engem lássanak futballozni. Aztán válogatott akartam lenni, majd újra és újra. Sokszor volt olyan érzésem, hogy már nincs ennél feljebb, de aztán mindig találtam újabb motivációkat. (…)

– És hol érzi magát leginkább otthon?

– Mindhárom helyre hazaérkezem. Budapesten a saját, remek kilátású lakásom és kilencvenen túli, hála Istennek jó egészségben élő édesanyám vár, lefekszem nála a heverőre, az ölébe teszem a lábam, ő meg addig masszírozza, míg belealszom. Ez kötelező program. A dél-franciaországi otthonomban mindent megér, amikor kiülök a teraszra, és csak bámulok bele a tájba, a tengerre. Berendeztem ott egy saját szobát az első portugáliai olajfával, a székelyföldi fenyőcsemetével, a falra kifeszített mezekkel. Mindazokkal a dolgokkal, amelyek fontosak voltak az életemben.

Fotó: Boda L. Gergely

– Az elmúlt harminc évben hatalmas változáson átment Marosvásárhely, mitől kelti még mindig az otthonosság érzését?

– Az emberek ragaszkodása révén.

Ami változatlanul és minden területen megnyilvánul: az utcai beszélgetésekben, a kávéház-tulajdonos felajánlásában, hogy ott egy fal, azzal díszítsem, amivel akarom. Komolyan el is gondolkodtam rajta. De akár a sírhelykereséshez felajánlott segítségben is,
Hirdetés

ez a dolog is egyre inkább foglalkoztat az utóbbi időben. (…)

– Százat is meghaladó román válogatottsággal, BEK-győzelemmel, Európa-bajnoki döntő tornán való részvétellel, edzőként elért bajnoki címekkel a háta mögött elsősorban mégis Cristiano Ronaldo felfedezése okán ismeri önt a nagyvilág. Az a típusú tehetség volt a portugál sztár, aki minden körülmények között utat tör magának, vagy azért kellett hozzá a szakértői szem is?

– Az ő tulajdonságaival, tehetségével rendelkező játékos nem nagyon tud elkallódni – hacsak nem éri valami súlyos baleset. Az én érdemem leginkább abban áll, hogy a Sporting Lisszabon edzőjeként az ifjúsági korúak meccseit is néztem, ott szúrtam ki magamnak egy kölyköt. Éppen több emberemet is behívták a válogatottba, szükségem volt hát játékosra, két edzés után viszont azt mondtam az elnöknek, ezt a gyereket nem engedem vissza az ifik közé. Utána következett az a fázis, amikor le kellett faragni Ronaldo bizonyos túlzásait, növelni az izomtömegét, javítani a mozgáskoordinációját, megtanítani neki a védekezés egyes alapelemeit. No meg megtalálni a helyét, olyan szerepkört adni neki, ahol kevesebb az ütközés, jobban érvényesül a gyorsasága. Mert azért az ilyen kaliberű ember is szorul némi segítségre. (…)

Bölöni László a Nőileg magazin októberi címlapján

– Mikorra ígéri a sokak által várt önéletrajzi könyvet?

– Nehéz ügy, mert egyelőre az edzői munkám mellett kell időt lopnom a könyvírásra. A dokumentálódás is időigényes, hiszen nemcsak magamról igyekszem beszélni, hanem a környezetről is, amelyben korábban éltünk. Egészen a nagyapám életéig visszamenőleg, aki a kollektivizálásba rokkant bele. Úgy igyekszem mesélni a dolgokról, mintha saját magamnak mesélném. A kényes témákat sem kerülöm meg, beszélek az akkori élsportolók, futballisták kiváltságairól, hiszen én is részesültem belőlük, az volt az én életem.

Kiemelt kép: Szabó Miklós / Nemzeti Sport

A friss lapszámunkat alább kérheted: