Ez szeretetmunka

Nem mindennapi ember – ez az első, ami találkozásunkkor eszembe jut róla. A brassói Reménység Házának életre hívója, a helyi magyar közösség mozgatórugója Ménessy Miklós református lelkész, a Mutass jó példát! programunk Brassó‒Fehér‒Hunyad‒Szeben megyei példaképe.

Hirdetés

Otthonosan berendezett, eklektikus előtérben fogad Ménessy Miklós brassói református lelkész. A gyűlésteremként is használt szobában fő helyen áll az ő széke, az azt körülvevő berendezés, de a teljes épületé is felesége, Csilla remek ízléséről tanúskodik. A Reménység Házában hétköznap délelőtt is zsongás van: éppen szavalóverseny zajlik, de az adventi időszak csendes napjainak előkészületei is folyamatban vannak. Kétségtelen: élet van itt.

Mi volt a Reménység Házának az életre hívója?

– 1990-ben, a változások idején Brassóban nem volt semmilyen olyan intézmény, ahol rendezvényeket lehetett volna szervezni. Ekkortájt külföldi szervezetek felkértek, hogy koordináljam a Brassó megyei szociális diakóniai, egészségügyi komplexumok felújítását. Mindenki sok pénzzel jött, egész Európa gyűjtött a véres forradalom sebeinek begyógyítására. Rájöttem viszont, hogy hiába újítjuk fel az ingatlanokat svájci vagy németországi standardokra, ha a belső tartalmat nem újítjuk meg, akkor semmit sem teszünk. Akkor született meg a döntés, hogy építsünk egy olyan intézményt, amely egyrészt a reformátusságnak egy nagy fájó pontját próbálja enyhíteni, másrészt lehetőséget nyújt kulturális tevékenység folytatására is. Az első időben tulajdonképpen nem is magyar kérdés volt ez, hanem brassói kérdés. ’91-ben hozzáfogtunk a templomépítéshez, valamint a bővített épület megtervezéséhez, felépítéséhez, és '92-ben felszenteltük. Amikor már megvolt a hely és a lehetőség, akkor döbbentünk rá, mekkora igény van arra, hogy az emberek egymással találkozzanak.

Az elképzelés egyébként nem forradalmian új, hisz az első világháborút követően a németeknél alakult ki egy, az úgynevezett laikusoknak szóló akadémiai struktúra, mi ezt vettük át: azzal, hogy itt találkozhattak, beszélgethettek az emberek, sebeket gyógyítottak. Az első időszakban ugyanis nagyon sok olyan rendezvényünk, összejövetelünk volt, amely a megbékélést célozta, megfordult nálunk Mircea Dinescu, Andrei Pleșu, Smaranda Enache, Domokos Géza és még sokan mások. Brassó, maga a város is sokkal nagyobb nyitottságot tanúsított ezen kérdések felé. Abban az időben sokat lehetett pályázni, akkor indultak a különböző tanfolyamaink, rendezvényeink, megalakult az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület, amely a mai napig a Reménység Háza összes kulturális tevékenységét koordinálja. Minden egyszerre mozdult meg. Nyilván mindebben közrejátszott az is, hogy az alapstruktúrát a református egyház adta: mindig olyan vezetőségünk volt, amely nyitott volt, és befogadó. A múltkor egyébként statisztikát végeztünk, körülbelül tízezer rendezvényünk volt az elmúlt 25 esztendőben: jól kihasznált épületté lett a Reménység Háza.

Fotó: Csedő Attila

Templomépítőnek nevezik a Ménessy családot. Mire is utal ez a megnevezés?

– Tulajdonképpen a templomépítés, egyébiránt az építés is hozzám fűződik. Az elmúlt negyvenesztendőnyi papságom során több templomot építettem: a cukorgyártelepen voltam először szórványlelkész, ott építettük az első templomot a római katolikus egyházzal közösen. Azután Feketehalomban építettünk, szintén az ökuménia jegyében. Aztán megépült a Reménység Háza, illetve a kiegészítő intézmények hajlékai is.

Miért kulcsfontosságú a Reménység Háza a brassói reformátusok körében?

– 1963-ban lerombolták az Alpár Ignác tervezte belvárosi református templomot, a brassói reformátusoknak azóta sem volt saját, templomnak épített gyülekezeti helye, hisz, amit a kommunisták adtak, az egy tornaterem volt, amit átépített Kós Károly. A másik templom pedig egy óvoda volt tulajdonképpen, amit szintén átalakítottak. A Reménység Háza az, amelyet már a kezdetekkor templomnak építettek.

Honnan a Reménység Háza név?

– A 90-es években rengeteget hívtak külföldre különböző rendezvényekre, hogy meséljek a forradalomról, a kisebbségi sorsunkról. Ahogy jártam a világban, azt láttam, hogy az impozáns épületeknek mind nevük is van. Így találkoztam legelőször Berekfürdőn egy érdekes névválasztással, ott van ugyanis a Megbékélés Háza. A kisebbségi sorsunkra és Trianonra tekintettel azonban a megbékélés a mi esetünkben nem lett volna szerencsés névválasztás. Nekünk jövendőt kell építeni, az pedig a reménység: önmagunkban, a gyermekeinkben, a következő nemzedékekben, az intellektusunkban, abban, hogy mit tudunk hozzátenni a város, az ország, a nép sorsához.

A Reménység Háza tehát több, mint templom, a számos kulturális és szociális tevékenység kezdeményezője és szervezője Brassóban. Hogyan fogtak hozzá a közösségszervezéshez?

– A kilencvenes években mindenki amatőr volt, most sem vagyunk nagyon profik, de legalább tapasztaltak. Nagyon sokat tanultam azáltal, hogy több rendezvényen megfordultam. Világossá vált, hogy képeznem kell magam, így különböző rendezvényszervezési tanfolyamokra jártam. Az évek során aztán beletanultunk, megtanultunk szervezni. Gúnyosan szoktam mondani egyébként, hogy nem dolgozni kell tudni, hanem dolgoztatni. Nekem kitűnő csapatom van, akik dolgoznak is, közel harminc ember, a zöme fizetett alkalmazott, de vannak bedolgozóink és önkénteseink is. Nagyon kemény kézzel és sokszor kemény szívvel kell vezetni, hisz előfordul, hogy csalatkozik ember: úgy érzi, nem úgy sikerült, nem az történt, amire számított, és könnyen fel lehet adni. Van ebben a közösségszervezésben egy kis szélmalomharc is, néha úgy tűnik, nem érdemes, nincsen, akinek. De aztán mindig bebizonyosodik, hogy jönnek új arcok, akikkel érdemes dolgozni. Az sem mellékes, hogy az elmúlt 25 évben sok minden fejlődött, a Reménység Háza ugyan nem veszített a fontosságából, kezdeményező szerepéből, de megjelentek az újabb intézmények, egyesületek, a frissebbek, a kicsit másként gondolkodók. Hiszem azt, hogy ez is hozzájárul a brassói összképhez.

A rendszerváltás óta nemcsak a politikai konjunktúra, hanem a társadalom is jelentősen átalakult. Mit tudnak nyújtani a fiatal generációnak?

– Van egy olyan érzésem, hogy elvadult az egész világ. Elvesztettük azokat a nagyon tradicionális kapcsolatrendszereinket, amelyekkel felnőttünk mi, és amelyek megtartották Erdélyt meg a magyarságot. Sok minden megváltozott a globalizációval, a világ kapui nagyon tárva vannak, ezért érzem azt, hogy sokszor menekülnek a fiatalok, nem nyújtunk jövőképet nekik, hogy itthon maradjanak. Ennek ellenére jó az együttműködésünk a Brassói Magyar Diákszövetséggel, ötletekkel jönnek. Reméljük, fenn tudjuk tartani a kapcsolatot a fiatalokkal is, be tudjuk őket vonni a köreinkbe.

Nagyon sok gyermekprogramot is rendeznek.

– A reménység a gyermekünk. Nagyon szeretjük a gyerekeket, táborozni visszük őket rendszeresen, rajtuk keresztül próbáljuk a szülőket megszólítani. De nagyon szívesen szervezek tábort családosoknak, ahová akár serdülőkorú gyermekükkel együtt jöhetnek a szülők. Végül is a mag a család marad változatlanul, ebben a globalizált rendszerben is, amikor elmagányosodik a világ, mindenki bezárkózik magába, és öncélúvá válik. A családnak a magja az, amely mégis optimizmussal tölt engem el. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy minden család nem lesz ott minden vasárnap a templomban, viszont azt, hogy együtt mennek el kirándulni, táborozni, pozitívnak értékelem. Erdélyben a család összetartó ereje még mindig erős. Ezt meg kell őriznünk. Ez a mi feladatunk, a Reménység Házának a feladata is. Mindemellett nem feledkezhetünk meg arról a rengeteg egyedül élő fiatalról, a harmincasok generációjáról, amely önmagát próbálja megvalósítani, és mindent feláldoz ezért. Nagy álmom az, hogy egyszer egy nagy dzsemborit rendezek a szingliknek, több ezer részvevővel, hogy hátha egymásra találnak. Nem szabad ezt sem szőnyeg alá seperni, hisz az erdélyi egyházkerületünkben körülbelül 400 ezren vagyunk, ebből 29 ezer egyháztag 25 és 35 év közötti egyedülálló.

A szerteágazó tevékenységbe az idősgondozás is belefért. Mikor született meg a döntés, hogy idősotthont is létrehoznak?

– Nagyon sokan kérték, hogy foglalkozzunk otthon gondozással, hogy valaki a gyülekezetből látogassa meg az időseket. Sajnos önkéntest sehol nem lehet találni, akkor úgy döntöttünk, hogy építünk egy otthont az időseknek. Eleinte nappali foglalkoztatót szerettünk volna, aztán rájöttünk, hogy nem erre van a legnagyobb szükség. 27 férőhelyes idősek otthonát hoztunk létre, ahol az átlagéletkor nyolcvan fölötti, és nagyon hosszú a várólistánk, most is telt ház van. De működik az otthon gondozói programunk is, amelyet három éve indítottunk el, éppen azért, mert annyira telt házas az öregotthonunk. Fontos hangsúlyozni viszont, hogy nem elfekvőt működtetünk, igyekszünk mindent megtenni, hogy a bentlakóink jól érezzék magukat. Szociális munkás és pszichológus kolléga áll rendelkezésükre, állandóan programok vannak, minden napnak megvan a tevékenysége. Próbáljuk a lakóinkat minél tovább szellemileg és fizikailag is aktívnak megtartani, ugyanakkor azt sugallni, hogy ők is fontos részei a társadalomnak, hogy nem feleslegesek. Aztán persze eljön az a pillanat is, amikor valaki távozik, tulajdonképpen utolsó útjukra is elkísérjük lakóinkat. Ezért is kis létszámú az otthon, mert nem egy intézményt működtetünk, hanem családiasabb hangulatú létesítményt, ahol ismerik egymást az emberek, együtt ünnepeljük mindenkinek a születésnapját, a névnapját.

Bántalmazott nőknek is segítséget nyújtanak, a szociális szolgáltatások részeként. Ki volt ennek a programnak a kezdeményezője?

– Óriási igény volt erre is a kilencvenes években: számtalanszor kopogtak be hozzánk éjjel bántalmazott nők, mert úgy érezték, csak itt lehetnek biztonságban. Aztán az igény kettős lett: kiderült, hogy ez nemcsak nálunk probléma, hanem világszinten. Minden országban az összlakosság mintegy tíz százaléka bántalmazza a gyermekét vagy a feleségét, vagy – bár ez ritkább – a feleség bántalmazza a férjét. A magas egyházi vezetőtanácsokhoz fordultam, hogy ezzel a problémával ki foglalkozik. Kiderült, hogy senki. Az, hogy Romániában mindent a szőnyeg alá sepertünk – például a sérültjeinket, az utcagyerekeket –, nem meglepő, de ebben a tekintetben a nyugati társadalom sem volt másabb, ott sem beszéltek nyíltan a családon belüli erőszakról. Így indult el először a tanácsadás, növekedésnek indultunk szociális téren is, pszichológusokat alkalmaztunk. Rájöttünk, hogy ez sem elég, így építettünk egy menhelyet, ahol tizenkét bántalmazott személyt tudunk egyszerre ellátni. A szabály és a törvény szigorú e tekintetben: minden olyan személynek, aki a segítségünket kéri, három hét áll rendelkezésére, hogy rendezze a sorsát.

Fotó: Csedő Attila

Mi történik azokkal, akik önökhöz fordulnak?

– Nyolcvan százalékban hazamennek, ez viszont nem azt jelenti, hogy megoldódik a probléma. A hagyomány, a megszokás, a vélt vagy valós biztonságtudat hazavezeti őket. Mi azonban minden segítséget megadunk ahhoz, hogy újrakezdjék. Három hét alatt segítünk albérletet, munkahelyet keresni, iskolát, óvodát találni a gyermekeknek. A pszichológus felkészíti őket, vannak szociális kapcsolataink az állammal, ügyvédeink, akik intézik a jogi ügyeket. A rendőrséggel is nagyon jó a kapcsolatunk, olyannyira, hogy ha valaki a brassói rendőrségre betelefonál, hogy őt a családban bántalmazzák, akkor automatikusan a Reménység Házát kapcsolják, hisz mi vagyunk egyedül, akik ezzel tudatosan foglalkozunk.

És a húsz százalék, amely nem megy haza?

– A húsz százaléknak követjük a sorsát, és évente visszahívjuk őket, hogy más, hasonló sorsú személyeknek meséljenek. Megdöbbentő egyként, hogy kik voltak bántalmazott nők: egyetemi tanárok, orvosok, értelmiségiek. Érdekes, hogy az a társadalmi csoport, amelyről előítélettel élünk e tekintetben, gyakran jobban megbecsülik a családot és a nőt, az anyát.

Hogyan fér meg az egyházi és a világi tevékenység egymás mellett?

– Sose volt konfliktusom emiatt. Az első időben rengeteg munkát kellett vállalnom és vállalnia mindenkinek: például én voltam, aki konferenciákat szerveztem, de én voltam az előadó, és az esemény lejártával a termet is én raktam rendbe. Aztán lassan kiépült a rendszer. Ma minden részlegnek megvan a maga vezetője. Ugyanígy működött az egyháznál is, az első időtől sem akartuk összekeverni a kettőt. Ötszáz lelkes gyülekezetünk van, Brassóban a miénk a legkisebb gyülekezet, de rendben van ez így. Minden vasárnap eljön 150 ember a templomba.

Fotó: Csedő Attila

Rendkívül tevékeny életpálya bontakozott itt ki. A családi életre mikor jut ideje?

– Én ma már csak a lelkésze vagyok ennek a gyülekezetnek. Mással már nem kell foglalkoznom, mert az már magától működik. Nagyon szeretem azt, amit csinálok, és hiszem azt, hogy az Úristen felhasznál. Most arra akar felhasználni, hogy az utolsó aktív esztendeimet ennek a gyülekezetnek a megőrzésében, építgetésében töltsem el. Sokszor elbeszéljük a feleségemmel, hogy a családunkban azért nincsen harmadik gyermek, mert abban az időszakban kellett volna születnie, amikor én soha nem voltam itthon, mert vagy külföldön voltam, vagy éppen valamit szerveztem. Szép családot élünk, együtt. Két felnőtt gyermekünk van, a fiam informatikus, de elvégezte a teológiát, a leányom kommunikációt végezett, most az idősek otthonának a koordinátora. Szeretjük a csendet, az esti nyugalmat, keressük, hogy együtt legyünk. Tizenévekkel ezelőtt bármennyire is elfoglaltak voltunk, nagy baráti társaságunk volt, most, ha évente egyszer valahol találkozunk, az egy csoda. Manapság mindenki bezárkózott, és nem a kora, inkább a korszellem miatt. Nincsen elég időnk másra, kicsi szigetekké lettünk egymás mellett.

Mivel töltené a nyugdíjaséveket?

– Valószínűleg nem leszek soha a tipikus nyugdíjas, egyszerűen nem az a fajta vagyok. Van viszont egy nagybaconi, nagyszülőktől örökölt házunk, amit nagyon szeretünk. Ott kiskert van, s ha az időnk engedi, akkor kimegyünk, kertészkedünk, rendezgetjük a gyümölcsöst. Imádom a vizet is, szeretek úszni, de a tengerparton heverészve legfennebb két napig bírom. Mivel paphiány van, kitolták 68 évre a nyugdíjazási korhatárt. Ennek első hallatára elkeseredtem, hogy akkor még sok van hátra, aztán azt mondtam, ha ennyit akar az Úristen, akkor ennyit fogok csinálni. Végül is ezt a munkát szeretem csinálni, ez számomra szeretetmunka.

Fotó: Csedő Attila

A jelölők véleményeiből:

„Meggyőződésem, hogy az intézmény idén nem lenne 25 éves, ha nem olyan kezekben lenne, amilyenben van. Ha nem szerető és elszánt, a közösségükért dolgozó emberek vezetnék, ha Miklós és Csilla nem tartanák kezükben ennek a vezetését. Hogy mitől példaértékű tevékenységük (tudatosan használom a többes számot, mert ők ketten, Miklós és Csilla nem választhatók el, az érdem mindkettőjüké)? Mert összetartanak egy kicsiny közösséget, amely attól erős és erősödik, hogy van, hol erősödjön.”

„Miklós nyitott, világi, humoros személyiség, aki minden korosztállyal könnyedén megtalálja a közös hangot.”

Megható arról olvasni, hogy olyan évtizedekben, amikor a közösségeket a szétmorzsolódás fenyegeti, sikerül mégis egy közösséget erősíteni és megtartani, annak minden korosztályát.”

„Lelkipásztor.”

„A kisközösség példaképe, összetartója.”

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. decemberi lapszámában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>