– Rengeteg lendületet, bátorítást adsz nekem, de a diákjaidnak is a Tamási Áron Gimnáziumban… Hogyan lettél unitárius székely lányból ferences nővér?
– Ezt a diákoknak is el szoktam mesélni, mert pont arra lehetek példa esetleg, hogy engem nem neveltek vallásosan, és mégis itt vagyok. Amikor belépett az életembe Isten, engem előbb megérintett, s csak azután ismertem meg. Én nem kellett Bibliát tanuljak ehhez. (...)
– Figyelmet kaptál, emberszámba vettek...
– Igen, és az ifjúsági csoportban senkinek nem tűnt fel, hogy unitárius vagyok. És akkor egy alkalommal egy nagyon mély élményem volt. Elmentem a barátnőmmel templomba. Ő előrement áldozni. Amikor visszajött mellém, letérdelt. Akkor nagyon erősen belém hasított, hogy azzal, akivel ő találkozott, én is akarok találkozni. S akkor bementem a pap bácsihoz, mondtam, hogy én katolikus akarok lenni, mert én is akarok találkozni azzal a valakivel. A pap mondta, hogy nem lehet. Meg hogy tudom-e, mit adok fel. Az unitárius szabadságomat. Elmentem, aztán megint vissza, s megint elküldött. Harmadszor azt mondta, te komolyan gondolod. Ez a barátnőm lett a keresztmamám, majd két év múlva a bérmaanyám, a mai napig ő a mindenem. És attól kezdve 180 fokot vett az életem. Mosolyogtam, életvidám voltam, jól éreztem magam. Egy időben kezdtem bibliai történetekből bábdarabokat írni, készítettem bábokat, s vasárnap, a mise után eljátszottam egy-egy bábtörténetet. S akkor egyszer elkezdtem gondolkozni, hogy milyen lenne, ha az emberekre „pazarolnám” az időmet. De nem tudtam, hogyan.
Miután megkeresztelkedtem, azt éreztem, hogy az a feladatom, hogy hozzam össze a családomat. Aztán Isten fülön csípett, és megéreztem azt, hogy nagyobb öröm az időmet másokra pazarolni, mint csak a családomra.
’89 előtt nem volt ilyen szerzetesközösség, mint ma. Még azon a nyáron szerveztek Szászvároson egy lelkiségi tábort, én is elmentem. Ferences nővérek éltek az ottani kolostorban, elkezdtem járni hozzájuk, amikor tudtam, hétvégeken. Aztán feladtam a munkahelyemet a gyárban, és elköltöztem. Nagyon nehéz volt. Vallásból szinte nulla volt a tudásom, s egy csomó furcsaságot kellett megélnem. De minden elismerésem az övék, mert bátrak voltak. Kórházban dolgoztam egy évet, takarítónő voltam a belgyógyászaton. Nagyon hálás vagyok ezért is, mert megtanultam injekciót adni, infúziózni, mindent, amit lehetett. (...)
– Mit és hogyan lehetne elkezdeni ahhoz, hogy ilyen jól legyen az ember lánya, amilyennek te látszol?
– Azt nem tudom, de azt igen, hogy én mit kezdenék. Sokat meditálnék, de arról a meditációról beszélek, amelyen lehet és szabad, kell szenvedni, nem arról a meditációról, amelyről azt hirdetik, hogy szenvedések nélkül megváltanak minket. Nagyon szeretem az úgynevezett csendkóstolós hétvégéket is. Azt mondanám, hogy a mai világban sokat segít a csendben maradás magaddal, persze jó volna segítség is hozzá, de a meditáció is sokat segíthet. Nem tartom magam valami nagy bölcsnek, hogy most okos tanácsokat adjak… (...)
Részlet a decemberi Nőileg magazin Közelről rovatából.
Fotó: Csedő Attila
A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. decemberi lapszámában jelent meg.
