Gaudeamus igitur – A lélek harangjai

A belváros ódon falai hosszasan visszhangozták a déli harangszót. Volt abban valami ünnepélyes elegancia, ahogy az öt templom összesen 15 harangja szűnni nem akaróan zúgott egy olyan dallamot, amiről soha nem tudta eldönteni, hogy muzsika-e vagy lárma. Évának – amióta az eszét tudja – két dolog jutott eszébe a harangzúgásról. Na jó, nem éppen azóta, de nagyjából, amióta átlépte a felnőttkor küszöbét.
Hirdetés

Először a temetéseket tanulta meg önkéntelenül társítani a harangok hangjához. Még be sem fejezte a középiskolát, amikor elveszítette édesanyját, akinek a temetésén mezővárosuk lakosságának közel fele tiszteletét tette. Mivel a közmegbecsülésnek örvendő asszony halálát az egész település pótolhatatlan veszteségként élte meg, temetése közéleti eseménnyé emelkedett. Déli 12 órakor kísérték utolsó földi útjára, amikor a harangok úgy zúgtak fel a bárányfelhős ég felé, mintha több szólamban sírnának együtt a veszteségtől vérző szívű hozzátartozókkal. 

Az a régmúlt szeptemberi szombat óta minden déli harangszó felcsendülése pavlovi reflexként másodperc töredéke alatt idézte vissza emlékezetébe azokat az érzelmeket, amiket akkor átélt. 

Ezek kezdetben a fájdalom, a kétségbeesés és düh keserű keverékei voltak, de idővel, nagyon lassan, szinte észrevétlenül átnemesültek. Így maga sem emlékszik arra, hogy mikor tudott először élete egyik legnehezebb napjára hálával, szeretettel és a viszontlátás boldog reményével gondolni.

A másik esemény, amit ehhez az égi melódiához kötött, a kicsengetések voltak, amelyekben – a saját iskolai éveit nem számítva – középiskolai tanárként négy évtizeden keresztül része volt. Ezek úgy tértek vissza évről évre, akár a karácsony vagy mint bármilyen családi ünnep, amelyek nélkül nem járhat le egy esztendő. Beleszövődtek a kalendáriumba. Őt magát egyházi iskolából csengették ki ezelőtt … na, de hagyjuk a mateket, elvégre sosem tartozott az erősségei közé. Viszont az iskola jellege meghatározta, hogy a ballagás egy templomi szertartással kezdődött.

Ahogyan a harangok felcsendültek, egyszerre megértette: valami most visszavonhatatlanul véget ért. Amint a pántos fekete cipőjében rálépett a templom küszöbére, úgy érezte, mintha szívbillentyűje a harangok nyelveinél is hangosabban kalimpálna. 

Érezte, hogy levegő után kell kapkodnia, és talán itt nyomban megfullad, még mielőtt az egész ünnepség elkezdődne. Először arra gondolt, hogy a kölcsönkért székelyruha tehet minderről, mivel picit szűk volt neki a mellény, de aztán rájött: ha két számmal nagyobb lájbit öltött volna magára, akkor is épp ilyen zihálva venné a levegőt. Légszomjának sokkal inkább az a riadalom volt az oka, hogy nem tudta, mi következik most, 

mi történik az emberrel akkor, amikor egyszer s mindenkorra becsukódik háta mögött egy ajtó? 

Lélekben igyekezett minden pillanatról felvételt készíteni, és úgy elraktározni azt a pár órát, mint élete egyik legmeghatározóbb eseményét, az egyetlen ballagást, amit ennyire közelről átélt.

Akkor még álmában sem gondolta, hogy majdan osztályfőnökként, sőt, iskolaigazgatóként hány meg hány generációt el fog búcsúztatni az alma materétől, olykor gombóccal a torkában, máskor könnyeivel küszködve, vagy akár egyfajta titkolt megkönnyebbülést érezve. Akkor még azt sem sejtette, hogy majd egy emlékezetébe örökre bevésődő júniusi napon a saját fiát kell intézményvezetőként búcsúbeszédével az életre feltarisznyálnia. Ma is tisztán emlékszik arra a bizonyos péntek délelőttre, mikor a városon végigsöpört az évtized szélvihara, jégesőtől kísérve. Nemcsak fákat csavart ki tövestől, hanem úgy érezte, őneki is éppen most szakítja ki szívéből egyetlen gyermekét. Napokkal később, amikor a lelki feldúltsága alábbhagyott, és sikerült higgadtabban végiggondolnia a közelmúlt eseményeit, arra a következtetésre jutott, hogy az ítéletidő igazából segített jobban, igazabbul átélni a rá zúduló érzelmeket. Végső soron még hálás is volt az égieknek, hogy élete drámájának ezt a jelenetét ilyen jól megrendezték. És bár

anyai szíve kicsavart rongyhoz volt hasonló, lelkében villám cikázott, és mennydörgés dübörgött, mégis a külső és belső vihar elmúltával megtisztult a levegő, és távolabb lehetett látni.
Hirdetés

Ahogy sétált a kellemes nyári melegben, felidéződtek benne régmúlt kicsengetések, amelyeket neki kellett kollégáival megszerveznie. Azokon az eseményeken úgy működött együtt a tanári kar az ő vezényletével, akárcsak a Bécsi Szimfónikusok a karmester kézmozdulataira. Az előkészületek, a közméltóságok meghívása, az osztálytermek díszítése, az utolsó osztályfőnöki órák, a tizenegyedikesek szereplése, a végzősök búcsúzása, minden annyira olajozottan működött, hogy néha maga sem hitte, hogy mindezek a szálak az ő kezében futnak össze. 

Persze, nem ment minden egyből ilyen simán. Amikor kinevezték igazgatóvá, az első években a ballagás és évzáró előtti hetekben aggodalmával és kishitűségével az őrületbe kergette a kötélidegzetű férjét. 

Az évek múlásával egy dolog nem változott: hiába telt el több évtized, és hiába volt megszámlálhatatlan szereplés a háta mögött, az igazgatói búcsúztató minden esztendőben épp olyan izgalommal töltötte el, mint az első alkalommal. Azt mondják, a legtapasztaltabb színészek is izgulnak még a többezredik fellépésükön is, amikor a világot jelentő deszkákra ki kell állniuk – Éva is ezzel vigasztalta magát. De ahogy fogytak a mondatok, úgy nőtt a lendület, és teljesen megfeledkezett minden körülményről: a TV-ről, a fotósokról, a sokszáz vagy -ezer résztvevőről, a közszereplőkről, és azt képzelte, hogy minden végzős úgy áll előtte, mintha saját gyermeke lenne, akiknek hamuban sült pogácsát ad útravalóként az előttük álló hosszú és göröngyös útra. Miközben elbocsátotta valamennyit, arra gondolt, milyen nagy dolog ily módon nyomot hagyni valaki lelkében. 

Aztán eszébe ötlöttek azok az esti szerenádok, amikor a ballagás előtti hetekben lakásuk néhány napra közösségi térré változott. 

Azokon az emlékezetes, fülledt nyári estéken az egyszerű szárazsütemények és sós ropik, a középkategóriájú borok olyan kulináris élvezetet nyújtottak, mintha a gasztronómia csúcsán helyezkedtek volna el. Minden bizonnyal nem a harapnivaló és a nedű váltotta ki az élményt, hanem az a könnyed miliő és barátságos hangulat, ami akkor szétáradt a polgári lakás szobájában. Az első években ezt az alkalmat ragadta meg a tanítványaival való lepertusodásra. Évekkel később ezen gesztusát áttette a bankettre, aztán a nyugdíj előtti időkben már nem próbálkozott vele, hiszen látta jól, milyen óriási generációs szakadékot kellene átugornia egy 19 éves fiatalnak, hogy letegezze a 40 évvel idősebb tanárát. Ezek az éneklések voltak tanári pályafutása egyik kedvenc eseményei. Jó volt látni, ahogy a nappaliban egymás hegyén-hátán ülő diákok megnyílnak, viccelődnek, őszinte visszajelzést adnak tanítási stílusáról, vagy felidézik olyan bakijait, amelyekre ő maga már nem emlékezett. Ezeket a beszélgetéseket még a férje is élvezte, sőt minden évben valósággal várta. És bár érzelmileg nem kötődött hozzájuk, szerette elnézni ezeket a felnőttkor küszöbén toporgó fiúkat és lányokat, amint hálával adóznak felesége szeretetteljes próbálkozásaiért, hogy a legjobb embereket faragja belőlük. 

Amióta nyugdíjba vonult, egyszer sem járt az iskola felé a kicsengetés napján. Félt a nosztalgia fájdalmától, és a feltörő érzések feltartóztathatatlan áradatától. 

Mert az érzelmek olyan kíméletlenek tudnak olykor lenni.  Most azonban rászánta magát, hogy éppen azon a napon, éppen abban az órában halaszthatatlan dolga akadjon az iskola szomszédságában lévő patikában. Kissé remegő lábakkal fordult be a macskaköves utcába, és újra torkában érezte dobogni a szívét, akárcsak azon az első ballagáson. A szél akác- és bodzaillat egyvelegét hozta felé, szemébe sütött az iskola egyik nyitott ablakából visszaverődő napfény. És akkor tétován felcsendült a jól ismert melódia: Gaudeamus igitur!

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Hirdetés