Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

A könyvet úgy olvastam végig, mintha önéletrajzi írásokat tartalmazna, valahogy az az érzésem volt végig, hogy a szerző maga a főszereplő. Aztán elolvastam egy-két blogbejegyzést meg interjút a íróval, és kiderült, hogy bár van valóságalapjuk, ezek mégiscsak fiktív történetek. Maros Dániel nem azonos Jászberényi Sándorral, még akkor sem, ha ő is dolgozott a Közel-Keleten mint haditudósító.

Az utóbbi időben egyre többször találkozom novellafüzér típusú művekkel, amelyek hellyel-közzel egységes történetté állnak össze. Azért szeretek ilyen jellegű írásokat olvasni, mert olyan érzése van az embernek, mintha televíziós sorozatot nézne, minden fejezet végén ott a csattanó, időnként abba kell hagyni, és meg kell rágni a történteket, de nagyon várja az ember a folytatást. Ez a mű abszolút ilyen, jól pofán vág időközönként, hogy ráébredjünk, burokban élünk, a világ nagy része nem ilyen kényelmesen, kellemesen élhető.

Ott van például az a rész, amelyben felnőtt férfiak elárvult fiatal fiúkat harcoltatnak sebtében összedobott olajoshordókból álló arénában életre-halálra, mint az állatokat. Történik mindez napjainkban, Kairó nyomornegyedeiben. Hiába fikció a történet, akkor is látom magam előtt olvasás közben, ahogy az arab férfiak körbeállják a küzdőteret, és mint az ókori gladiátorjátékokon, arra biztatják a tizenéves fiúkat, hogy végezzenek egymással.

A főszereplő, Maros Dániel álmatlanságban szenved, víziói támadnak, és az italhoz, különböző drogokhoz fordul, hogy enyhítenék kínjait. Ez a szál adja a mű alcímét: Történet álmatlanságról és őrületről. Mégsem ezen a szálon van a hangsúly, hanem a számtalan tragédián, ami a háborús afrikai övezeteket sújtja, az elárvult gyermekeken, a kényszerből kurvákká lett nőkön, akik nemritkán meg vannak csonkítva, a nyomoron, a kétségbeesésen, ami ezekből fakad.

„A Halottak városa egy óriási temető, ahol minden szürke és sáros. Betonút nem vezet a düledező sírhelyek közé, az az állatpiacnál véget ér. A gazdagok temetkeztek ide régen. Itt emeltek pompás kriptákat a halottaiknak. Egy saját várost, és a vidék szegényeivel őriztették. Aztán a szegények felhozták Kairóba a családjaikat, és szép lassan beköltöztek a kriptákba. Így telt meg élettel a temető.”

A mű elnyerte a 2017-es Libri irodalmi díjat.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. júliusi lapszámában jelent meg.

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>