ARCHÍV Kolcsár Jocó: A tehetség édeskevés

Ha megszólal, mindenki odafigyel rá, humora egyedi. Kolcsár József a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház oszlopos tagja, Kézdivásárhelyen színházat és színjátszó csoportot vezet, emellett rendez és játszik, s még a zenéléstől sem riad vissza, hiszen a Tesztoszteron Zenei Alakulat nevű, színészekből álló bandát erősíti.

Hol máshol találkoznánk, ha nem a sepsiszentgyörgyi színházbüfében, hiszen ez kultikus hely, kár, hogy a falak nem tudnak beszélni. Jocó – így becézik – most is próbáról érkezik.

– Úgy tudtam, a színészek nyáron pihennek…

– …vagy dolgoznak nagyon nagy, esetleg kevésbé nagy pénzekért, filmet forgatnak, workshopra járnak, vagy azt tartanak.

– És te most melyikbe tartozol?

– Én most az első kategória második felébe tartozom (nevet). A sepsiszentgyörgyi színházzal készül a Koldusopera, amit a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatunk be (augusztus elején bemutatták – szerk. megj.). Mondhatnám, hogy ez nagyon vagány, de minden színész jobban szereti a szabad nyarakat. Mi év közben sokat dolgozunk, nincs hétvége, nincs nyugalmas délután, nincs esti fektetés, mert mi akkor dolgozunk.

– Azért olyan sűrűn nem hallottalak panaszkodni…

– Nem, de tudod, a színész egy olyan ritka állat, amely ha dolgozik, azért sír, ha nem dolgozik, akkor azért. Én abba a kategóriába tartozom, amelyikben mindig csinálnak valamit, tehát olyan helyzetbe valahogy sosem kerülök, hogy ne legyen munkám.

– Nem is akarsz?

– Nem is akarok. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is vagyok, ez eléggé feszített tempót diktál. Emellett van otthon egy gyönyörű feleségem és három gyermekem, ott is helyt kell állnom. De ha, mondjuk, mégis úgy adódik, hogy van szabadnapom, eszembe jutnak azok a tennivalók, ötletek, amelyeket régóta dédelgetek, és amelyekből olyan sok van, hogy kitöltenék a hátralévő életemet: játszás, éneklés, zenélés, utazás. A legtöbbhöz igazán csak idő kéne. Most az időszűke a fő ellenségem.

– A nyár meghozta a kézdivásárhelyi színház számára a várt szakmai elismerést is.

– Nagyon büszke vagyok. Elhoztuk Kisvárdáról, a Magyar Színházak Fesztiváljáról az Emberi Erőforrások Minisztériumának Díját a színvonalas színészi összjátékért a Grönholm-módszer című előadásunkkal. Ez azért nagy jelentőségű most, mert tízéves lesz a színház, nevet is változtatunk. Ezt megelőlegezte ez a díj, jobbkor nem is jöhetett volna. Én nem a díjakért csinálok valamit, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy a díj nem ad lendületet.

Jó tudni, hogy ott vagyunk a palettán, a körforgásban. A kézdivásárhelyi színház életében hatalmas hiány keletkezett volna, ha ez most nem jön meg. De megjött. Bár nem érzem én sem, hogy sokkal korábban kellett volna.

– Hol mondták neked először, hogy tehetséges vagy?

– Az óvodában. Nem volt piros színű papírjuk, így egy ezüstszínű piros pontot vittem haza, de nagyot, mert ugrókötelezve elénekeltem a „na-na-nagyfiú, ha-ha-hagyd a témát” dalocskát, és állítólag olyan tehetségesen tettem ezt, hogy mindenkit lekötöttem vele. Akkor mondta az óvó néni, hogy ebből a gyermekből színész lesz. Aztán középiskolásként Kovács Levente, a marosvásárhelyi színművészeti egyetem akkori dékánja látott egy előadásban, és azt mondta, hogy nagyon tehetséges a fiatalember, csak folyton a földet nézi.

– Mindig is a színészet vonzott?

– Mások visszajelzései alapján igen, vonzott. Amúgy a turizmus lett volna a másik opcióm. De úgy döntöttem, hogy egyszer elmegyek a színművészetire, mire a szüleim azt mondták, hogy fiam, oda nem elég, ha szép vagy, tudni is kell valamit. Nem készített fel senki, nem ismertem egyetlen színházi embert sem. Sofőr-autószerelői szakon végeztem el a középiskolát, s miután nem sikerült az érettségim, egy kocsmában dolgoztam. Ott tanulgattam a verseket, monológokat, elég gyenge volt a repertoárom, de ahhoz képest, hogy senki nem segített, elég jó voltam. S felvettek, nem tudom, hogy…

– Mivel volt szerencséd?

– A néptánccal. Dolgoztam 2-3 hónapot utászként cigányokkal, s amíg vártuk a szurkot, addig a legényektől – az egyiket csak Füttyösnek hívtam – azt kértem, tanítsanak meg táncolni. Feltették a kazettát, s olyan gyorsan járták a táncot, hogy szemmel sem tudtam követni, nemhogy lábbal. De addig-addig, hogy megtanultam. Azzal a tánccal mentem a felvételire. Bár szövegmondásban nem voltam jeles, egyébbel meggyőztem őket.

Hirdetés

– Tehetséges embernek tartod magad?

– Nekem egy egyetemista korombeli sikertelen filmcasting után mondta Hajdú Szabolcs, aki már akkor eléggé felkapott filmrendező volt, hogy nagyon nagy felelősség azt mondani valakinek, hogy tehetséges vagy, és nagy színész lesz belőled. Mert nagyon sok tehetséges ember van, de nem lesz belőlük mind sikeres ember. Az, hogy tehetséges valaki, édeskevés. A sikerhez az is kell, hogy jó időben legyél jó helyen, és felkészülve. Neked tehát egy feladatod van, mondta, hogy légy készen bármikor.

Én hosszú ideig azt hittem, hogy a lehetőség érkezik, és csak meg kell ragadni. Nem. A lehetőséget én teremtem meg.

Ha azt a sok dolgot, amit csinálok, nem idézem elő, ma nem itt lennék. Így viszont annyival gazdagabb vagyok: tanítottam a művészeti középiskolában, rádióműsorom volt, színjátszó csoportom az unitárius egyháznál, a Mikó-gimnáziumnál és Kézdivásárhelyen, színházat vezetek, zenélek, rendezek, játszom. De ez nem történt volna meg, ha fekszem otthon, és várom, hogy kopogtassanak be az ajtón, mert én tehetséges vagyok. Előidéztem ezeket a helyzeteket. Mindezt úgy mondom, hogy nem vagyok karrierista. Nem is tudom, hogy mi lenne a cél, ha az lennék…

– Hogy állsz a motivációval?

– Az motivál, ha értéket tudok teremteni.

– Te mit tartasz magadban értéknek?

– A sajátos humorérzékemet, ami szinte a névjegyem lett. Empatikus vagyok, ez sok esetben segít az egészséges emberi kapcsolataim kialakításában és megtartásában. Jól tudok alkalmazkodni helyzetekhez, és minden rétegű, nemű, társadalmi vagy politikai hovatartozású emberrel szót értek.

Egyenes embernek tartom magam, és van egy egészséges önbizalmam. Ezért ki merek mondani dolgokat akkor is, amikor más esetleg nem tenné meg.

– Álomszerep van számodra?

– Valamikor minden vágyam az volt, hogy eljátszhassam Trigorint a Csehov Sirályában, vagy Alceste szerepét A mizantrópban. Most is szívesen eljátszanám ezeket a szerepeket, de már nem álomszerepek. Azokat ma már a jó alakításban mérem. Amikor sikerül együtt lélegezni a szereppel, és ezt át is tudom adni a közönségnek, az álomszereppé válik… Olyan ez, mint egy igazán jó szexparti (nevet). Ami mindkét félnek egyformán jó, és mindketten együtt jutnak el a csúcsra.

– Most tökéletes minden?

– Van egy egészséges tükröm, amivel szembe tudok nézni. Sosem érzem magam tökéletesnek, de ha úgy érzem, hogy valami jól sikerült, azt nyugtázom, ha nem, akkor nagyon haragszom magamra. A gyerekeim, ők tökéletesek. És folyamatosan keresem az egyensúlyt a család és a szakma, a külső világ és a magánélet, a focizás és a kávézás, a pihenés és a tanulás között. Miközben túl sok mindent csinálok. Most mégis azt érzem, hogy minden sínen van, és minden jól alakul.

– Mindig nagycsaládra vágytál?

– Határozottan. Az értékrendünk is nagyon hasonlít a feleségemmel, én mondtam három gyereket, ő négyet. Én pedig nagyon gyorsan próbáltam megoldani a minimum létszámot (nevet). A tenyerén hordoz minket az Isten, mert minden úgy vagy talán még jobban sikerült, mint ahogy terveztük.

– Így képzelted el a családos életet?

– Igen. Nagyon rendben vagyok. Ők olyanok nekem, mint egy sziget. Családcentrikus vagyok, az voltam mindig is, otthonról hozom. Linda is nagycsaládból jön, olyan olaszosan élünk mindannyian. Valójában a család a legfontosabb, minden művészet eltörpül mellettük.

Fotó: Máthé Zoltán