Mert bár nap mint nap próbálom meglátni a jót abban, ami velünk történt/történik, néha előtörnek belőlem azok a gondolatok is, hogy ezt vagy azt azért nem tudom megtenni, elérni, megvalósítani, mert a kisfiam sérült.
Most arról fogok beszélni, mi az, amit „elvett” tőlem Marci. Lehet, hogy kicsit keményen fogalmazok, de valóban vannak olyan dolgok az életemben, amelyek hiányoznak, amelyek dühítenek, hogy nincsenek vagy nem lehet. Például hogy nem építhetek igazi karriert. Hiszen első és legfontosabb feladatom, hogy itthon legyek vele, szeressem, tornásszam és játsszam vele, hogy boldog legyen, és fejlődni lássam. Soha nem lesz teljes munkaidős melóm, nem fogok sehol előrelépni, vezető lenni.
Lehet, hogy nem is vágyom erre, de a lehetőség hiánya dühít. Hiába érkeznek felkérések, meghívások, fájó szívvel nemet kell mondanom, hiszen másképpen Marcitól vonnám meg magam. Pedig én tenni akarok. Tanulni, dolgozni, fejlődni, jó lenni. De nem lehet, vagyis nem mindig. Az éremnek viszont ott a másik oldala: jelen helyzetben azzal foglalkozhatom, amivel igazán szeretnék. Arra szakítok időt, ami a szívem csücske, amiről mindig is álmodtam. Nem teher ez a munka számomra, sokkal inkább szerelem, kihívás, feltöltődés.
Nem vagyok szabad. Mintha egy erős lánc tartana minket össze. Nem mehetek el bármikor bárhová. Nem tervezhetek hosszú, külföldi utazásokat, vele meg pláne nem. Olyan körülményes és kiszámíthatatlan, hogyan sül majd el.
Minden anya tudja, milyen az az első pár év, amíg nem lehet a gyerekek mellől elmozdulni otthonról. Nos, ez nekem (hozzáteszem, hogy remélem) örökké így lesz. Hisz Marci örök gyerek marad, és mi ketten örök szimbiózisban leszünk. Elszakíthatatlanok. Ha szeretnék „szabad időt” tölteni, akkor be kell szervezni valakit, hogy vigyázzon rá. Szerencsére ez gyakran sikerül, de a bezártságot, az édes kalitkát magam körül érzem.
