Marci-napló: Elszakíthatatlanok

Nehezen jönnek a szavak. Pedig rég készülök kiírni ezt magamból. Szóval egyszerűen csak belekezdek. Tudjátok, nem csak örömpillanatok vannak Marcival. Megélek olyan napokat is, amikor szomorú vagyok, dühös, lelkiismeret-furdalásom van, vagy csak épp unott vagyok. Előfordul...

Mert bár nap mint nap próbálom meglátni a jót abban, ami velünk történt/történik, néha előtörnek belőlem azok a gondolatok is, hogy ezt vagy azt azért nem tudom megtenni, elérni, megvalósítani, mert a kisfiam sérült.

Most arról fogok beszélni, mi az, amit „elvett” tőlem Marci. Lehet, hogy kicsit keményen fogalmazok, de valóban vannak olyan dolgok az életemben, amelyek hiányoznak, amelyek dühítenek, hogy nincsenek vagy nem lehet. Például hogy nem építhetek igazi karriert. Hiszen első és legfontosabb feladatom, hogy itthon legyek vele, szeressem, tornásszam és játsszam vele, hogy boldog legyen, és fejlődni lássam. Soha nem lesz teljes munkaidős melóm, nem fogok sehol előrelépni, vezető lenni.

Lehet, hogy nem is vágyom erre, de a lehetőség hiánya dühít. Hiába érkeznek felkérések, meghívások, fájó szívvel nemet kell mondanom, hiszen másképpen Marcitól vonnám meg magam. Pedig én tenni akarok. Tanulni, dolgozni, fejlődni, jó lenni. De nem lehet, vagyis nem mindig. Az éremnek viszont ott a másik oldala: jelen helyzetben azzal foglalkozhatom, amivel igazán szeretnék. Arra szakítok időt, ami a szívem csücske, amiről mindig is álmodtam. Nem teher ez a munka számomra, sokkal inkább szerelem, kihívás, feltöltődés.

Nem vagyok szabad. Mintha egy erős lánc tartana minket össze. Nem mehetek el bármikor bárhová. Nem tervezhetek hosszú, külföldi utazásokat, vele meg pláne nem. Olyan körülményes és kiszámíthatatlan, hogyan sül majd el.

Minden anya tudja, milyen az az első pár év, amíg nem lehet a gyerekek mellől elmozdulni otthonról. Nos, ez nekem (hozzáteszem, hogy remélem) örökké így lesz. Hisz Marci örök gyerek marad, és mi ketten örök szimbiózisban leszünk. Elszakíthatatlanok. Ha szeretnék „szabad időt” tölteni, akkor be kell szervezni valakit, hogy vigyázzon rá. Szerencsére ez gyakran sikerül, de a bezártságot, az édes kalitkát magam körül érzem.

Hirdetés

Az elmúlt években elvesztettem egy bizonyos fokú lazaságot. Befeszülök minden új helyzettől. Inkább a kiszámíthatóságra törekszem, Marci viszont a legkiszámíthatatlanabb személy az életemben. Nyertem ugyanakkor új kapcsolatokat. Csodás emberekkel, családokkal ismerkedtem meg az utóbbi négy évben, amelyekért hálás vagyok. Épp ezért érzem egyre biztosabban azt, hogy nem érdemes olyan emberekre időt szánni, akik megkeserítik a mindennapjainkat, akik nem adnak hozzá semmit az életünkhöz, csak bosszantanak, leépítenek.

Mindig nagy családra vágytam. Ennek a lehetősége is elillant, amióta kiderült, hogy Marci súlyosan sérült. Erről még nem tudok beszélni…

Azt viszont hiszem, hogy az élet formál, irányít bennünket, és amikor elvesz, valamit ad is cserébe. Azokban a pillanatokban, amikor arra gondolok, mitől fosztott meg a sors engem, bevillannak azok a dolgok is, amelyekért hálás lehetek. És megnyugszom.

Kiemelt kép: Shutterstock

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2019. decemberi lapszámában jelent meg.