MARCI-NAPLÓ: Látogatóink voltak

Megismerkedtünk egy családdal, akik eljöttek egy nap hozzánk látogatóba. Be kell vallanom, mindig tartok az ilyen találkozásoktól, mert nem tudom, hogyan reagálnak majd arra, hogy sérült a gyermekem, mennyire fogja feszélyezni őket ez a helyzet, és egyáltalán, hogyan viszonyulnak majd Marcihoz. Nekünk már annyira természetessé vált minden fura viselkedése, hogy talán fel sem tűnnek azok a dolgok, amelyek másokat „zavarhatnak”. Általában az a forgatókönyv, hogy megpróbálom minél természetesebben bemutatni nekik Marcit, röviden felvázolni a helyzetet... (Cikkünk a 2020-as Nőileg magazin novemberi számában jelent meg.)

Szó mi szó, mindig gyomoridegem van az ilyen találkozók előtt, főleg, ha kisgyermek is érkezik. Pedig tőlük kell a legkevésbé tartani. Ők a legtermészetesebbek, legőszintébbek és mernek is feltenni kérdéseket. Mindent, ami eszükbe jut. Azért megsúgom: látni rajtuk, bennük a szülők hozzáállását.

Egy ilyen szemtől szembeni találkozásnál például kiderül a felnőttekről, hogy mennyire elfogadóak.

Meg tudja-e tenni azt a lépést, hogy ne csak távolról szemlélje Marcit, hanem odafigyeléssel, türelmesen, és miért ne, szeretettel forduljon felé. Tudom, hogy a legtöbben félnek,

tartanak a speciális gyermekektől, mert sokszor kiszámíthatatlan a mozgásuk, mert nem nagyon reagálnak, ha megszólítjuk őket, kevés a visszajelzés, visszacsatolás, egyszóval furcsák. De tudjátok, minden addig ijesztő és fura, amíg ismeretlen. A sérült gyermekekhez más a kulcs. Más, de mégsem annyira eltérő, mint egészséges gyermekhez. Ha pár percig figyeled őket, rögtön rájössz, mit engedhetsz meg, meddig mehetsz el. Ha szólsz hozzá, válaszol-e, megfoghatod-e a kezét, megsimogathatod-e vagy elég, ha csak beszélsz hozzá. És a szülőtől is megkérdezheted ezeket, és ezzel talán az ő lelkébe is mosolyt csalsz. Mert bizony meglep minket, ha valaki közeledni próbál gyermekeinkhez. Meglep engem például az, ha egy frissen megismert házaspár megsimogatja Marcit, egyszerűen kezd hozzá közeledni, játszani vele. Mert ez nem fordul elő gyakran.

Hirdetés

Az élet azonban ilyen tapasztalásokkal is megajándékoz minket, hogy legyen remény. Remény arra, hogy létezik tolerancia, elfogadás. Természetesen olyan szülők is vannak, akiknek sok rossz élménye volt már, és ők lehet, hogy nem fogadják szívesen az ilyen jellegű közeledéseket.

Próbálkozni azért lehet, mert csak így tud kinyílni az az ajtó, ami sok helyen zárva van.

November 16. a Tolerancia Nemzetközi Napja. Ez a szó, hogy tolerancia elsősorban türelmességet jelent. Türelmességet, hogy elfogadjuk mások véleményét, vallását, világnézetét, etnikai vagy nemzeti hovatartozását, és a sort hosszan lehetne folytatni. Ide csatolható a fogyatékkal élő, speciális gyermekek és felnőttek elfogadása is, ugyanis a társadalom ki nem mondva, de kirekeszti őket is. S hogy mi lenne szerintem ez az elfogadás? Röviden csak annyit mondanék, hogy mindenkinek törekednie kellene arra, hogy minden nap egy picivel közelebb kerüljünk egymáshoz, hogy próbáljuk előítéletektől mentesen megismerni egymást. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: