Mit üzen a házasság hete egy elvált nőnek?

Mindenféle napok voltak mostanában: a méhnyakrák elleni küzdelem hete, házasság hete, szerelmesek amerikai nagyünnepe. Személyes érintettségem okán mindenik mellé rendelhetnék egy morgást– mostanában inkább a morgás megy nekem, mint a jövőbe tekintő reménykedés.

Biztosan hozzátesz ehhez az is, hogy sok volt a házban töltött időszak, kevés az emberi érintkezés, és túl sok a házimunkából is. Egy tapogatósan, vállveregetősen, ölelősen megnyilvánuló embernek az érintkezések megszűnése egyenes úton vezet a mosolytalan, morgós időszakhoz. És higgyétek el, ilyenkor egyáltalán nem vagyok ember elé való, ha velem jössz, viszlek téged is magammal a lelombozott kuckómba.

A házasság hete és a szerelmesek ünnepe az, amelyről évente talán a legtöbb műsor, újságcikk, felmérés készül, és talán az sem véletlen, hogy február az a hónap, amikor ezeket az ünnepeket tartják: ugyanis

a párkapcsolatokban is elő kell készíteni a tavaszt, kifulladnak a hosszú bezártságtól, fűszerezni kell, olajozni. A farsang is ilyenkor van, kell az embernek egy kis gondtalan bohóckodás, más gúnyába bújás.

Dicsekedni a jó házassággal, a jó kapcsolattal, boldog fotókat mutogatni számomra felér egy színházi produkcióval. Ahogy nekem is, gondolom, mindenkinek vannak nagy-nagy hiányosságai, hatalmas kérdőjelei, irtózatos vétkei és óriási megbánásai. Hagyományosan ezekről nem beszélünk. Szeretjük azt látni, hogy minden rendben magunk körül, szeretjük a képet szépíteni, retusálni a hibákat. Talán az egyedüli útja annak, hogy túléljük a viharosabb időszakokat, ha kicsit szépítjük magunkban a valóságot. 

Visszatetszőnek találom a munkahelyi íróasztalon a családi fotókat, főleg a látogató felé fordítva. Idegennek a facebookon mutogatott tökéletes családi idillt, vagy a társalgásban bizonygatott isteni jó kapcsolatokat.

De talán csak azért, mert ismerem azt, amikor kifelé minden csodaszép, ajtón belül pedig kukacosodik. 

Az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy ha ott vagy, éled a kapcsolatodat, akkor az zömében jó, megfelelőnek tartod. Ha valamiért már nagyon bántó, akkor megpróbálod a továbblépést is. Ez persze nem mindig sikerül, és talán nem is elsőre. 

Tudom, tudom, én cinikus vagyok a házasságot illetően, és főként irigy – mondhatnád, mert nem sikerült nekem. Azonban, inkább sajnálom, hogy nem állt módomban maradhatni, fel kellett rúgni a magam és mások előtt tett fogadalmat. 

Többször szóba került, hogy ezt hogyan lehet megélni, hogyan lehet méltóságot keresni ott, ahol néha nem tud lenni. Szerintem nem lehet. Minden ember a jó felé törekszik, és néha irtó nagyokat lehet ebben bukni is. Feláll, lesöpri magát, halad tovább. Elsírja, kitakarítja magából a veszteséget, elgyászolja, amit el kell, és valahogyan tovább botorkál. Egymást ebben támogassuk inkább, hogy a bukások után legyenek könnyed felállásaink, mert bukásaink mindegyre lesznek. 

Keserű szájízzel olvasom a tengernyi cikket, nézem a rengeteg műsort és véleményt a kérdésről, hogy házasságban élni jó, hogy valahogy meg kellene tanulni „megjavítani a kapcsolatokat”, és nem eldobni. 

Na, ez az a kijelentés, amitől végképp fellforr bennem a víz. Ugyanis ez a mondat azt feltételezi, hogy te, aki elváltál, nem próbáltad feloldani a konfliktust, hanem az első jelnél felálltál és elmentél. Hogy nem tettél meg mindent, mert nem tartottál ki. Hogy hanyag vagy, de bezzeg én, aki itt állok, és mindent felülír a házasság szentsége, és mindent el KELL tűrni. 

Hirdetés

Miért? A különbség ma a korábbi időszakhoz képest csupán annyi, hogy most szabad elválni, most lehet így dönteni. A válások száma számomra csak annyit mutat, hogy eddig hány olyan házasság élt, amelyben a kötelék különben gyenge volt. Hogy hány eltékozolt év van ezekben a házasságokban, felgyűlt boldogtalanság, megalázások sorozata.

A hasonlóan elváltakkal elbeszélgetve hamar rájön az ember, hogy a válást megelőzi egy nagy lelki válság, a döntés meghozatala több évig is elhúzódik, ezalatt próbálkozik mindenki a maga eszközeivel fenntartani egy meglévő rendszert. 

És ezek az emberek valójában velejéig idealisták: újra és újra megpróbálják felépíteni az életet, társakban bíznak, abban, hogy ha ma nem is, de holnap még megtalálhatom azt az embert, aki megfelel, sőt: házasságpártiak, hiszen újra és újra belevetik magukat egy újabb házasságba. Egyszer-egyszer el is buknak. Ha jó kapcsolatot látnak, elismerik, tisztelik azt, mert értik, tudják, milyen ez a munka. Persze, mindannyian szerettünk volna boldog házasságban élni, ezért vettük fel a fehér ruhát, és hagytuk, hogy órákig idegenek táncoltassanak. Hittünk és hiszünk a házasságban, vágyunk is rá akár. 

Sajnos semmi sem örök, és mindenkivel előfordulhat, hogy arról is dönteni kell, hogy mi éri meg, és mi haladja meg az elviselhető határt, arról, hogy egyedül képes lesz-e egy egész családot ellátni. 

A házasság lutri, sülhet el jól vagy rosszul is. 

Ilyenkor, és más bukáskor sem tanácsos kérkedő fennhangon, magaslesről lecsapni egymásra, hanem talán értőn hümmögni, és elmosni a mosatlant, vagy megölelni a szegény bukott angyalt. 

Ezért bántó a kérkedő házasélet: mert lenézi a megvívott harcot. 

Ebben a hónapban születésnapom van. Veszek magamnak egy csokor virágot, kedveskedek is magamnak, újabban még süteménnyel is, és várom, irtózatosan várom már a tavasz jöttét. 

Van, akinek a válás jelenti az új esélyt, erről olvashattok egy korábbi cikkünkben itt

 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock

Friss lapszámunkat alább kérheted: