Mosoni Emőke: Megtanultam káoszban élni

Bukarest közlekedési káoszában gond nélkül vezet, ám Erdélyben olykor nehezen sikerül eltalálnia a forgalmi ritmust. Szabad idejében szenvedéllyel próbálgat szép cipőket, vagy képzelt életeket sző idegenekről. Ha nem televíziós, talán kocsmaénekes lenne. Mosoni Emőke öt éve a Román Televízió Magyar Adásának főszerkesztője, de mintegy húszévnyi fővárosi televíziózás van mögötte. (Cikkünk a 2019-es Nőileg magazin áprilisi számának Arckép-interjúja.)

Székelyföldi, falusi lány voltál, hogyan telt a gyerekkorod?

A Maros megyei Jobbágytelkén születtem, pár száz lakosú, katolikus faluban, amely leginkább arról nevezetes, hogy nem volt kollektív gazdasága. Mindenki a saját földjét művelte, s a mindenféle tilalom ellenére a saját szilváját vagy gabonáját főzte ki pálinkának. Magángazdálkodás folyt, és ezzel együtt valami egészen hihetetlen összefogás jellemezte a közösséget: kalákában épültek a házak, így gyűjtötték be a termést, így csépeltek, de még kenyeret is kalákában sütöttek az asszonyok a nyolcvanas években s azelőtt. A nagy bőség miatt úgy emlegették a falut, hogy „kicsi Amerika”.

Nekem tehát, mondhatni, boldog gyermekkorom volt, de ezt akkor nem tudtam, csak most tudom. Televízióra és autóra vágytam, hétköznap is ünneplőruhára, s szomorú voltam, hogy vége-hossza nincs a mezei munkának.

– Ez alól csak akkor történt felmentés, amikor a testvéreimet pesztráltam. Évi hat, Tündi hét évvel kisebb nálam, értelemszerűen nekem jutott ki a totyogósokra való ügyelés… A két leányka púp volt a hátamon akkoriban. Morogtak is a barátok, hogy a játékkal is hozzám s a „pujákhoz” kellett igazodni. Ha valamelyik elkezdett sírni a füvön, le kellett állítani a versenyfutást, a bújócskát s mindent, hogy megnézhessem, melyiknek mi baja…

És az iskolai évekből mire emlékszel?

Nyolcadik osztályig Jobbágytelkén jártam iskolába. Édesanyám irtó szigorú volt, neki semmit sem tudtam eléggé jól, tehát csak ne ágáljak a tízeseimmel, lássuk a következő jegyeket, s különben is, üres kalász hordja fenn a fejét. Édesapám, épp ellenkezőleg, sokallta az ismereteimet, félt, hogy megbolondulok a sok tanulástól, s az égadta világon mindent megengedett: barátok voltunk, örök szövetségesek. Így nevelkedtem a két véglet között. Csupa igazán jó tanítóval és tanárral. Végtelen hálával tartozom Domahídi Emília tanárnőnek, aki ölszámra bocsátotta rendelkezésemre a jobbnál jobb könyveket, Szabó György igazgató bácsinak, aki töretlen türelemmel tanított nyelvekre, elsősorban franciára, és Adorján Imre pap bácsinak, aki írógépet ajándékozott nekem, teret adott verspróbálkozásaimnak, szavalni hordozott szerte a környéken.

A piros ruhás címlapfotó

Végeredményben egész gyermekkoromban segítőkész emberek vettek körül. A ’89-es változás után ezeridegenek is: alapítványos franciák, hollandok, belgák, elszármazott amerikaiak. Cserébe csak jól kellett tanulni s időnként mesélni a gyerekeiknek az én és hasontársaim „szörnyű” gyermekkoráról. Miszerint se tévé, se külön hálószoba, se vezetékes víz, s vécézni is az udvaron kell. Felcicomáztak, elirigyelték a székely ruhámat, ajándékokkal halmoztak el, tanítottak.

Kilencvenben, tizenkét évesen Apollinaire-t szavaltam a franciaországi Venerque polgármesterének kerti partiján, körbejártam a kicsi venyigekosárral, talán a helyi templom felújítására kellett gyűjteni.

– S nagyon imponált nekem, hogy mindeközben félholtra ölelgettek a beparfümözött dámák, s meghatódva halmoztak el mindenfélével. Így lett cicás tollam, matricám, aranyborítós füzetem, francia parfümöm, fülhallgatós kazettafonom, ezüstszandálom…

Hogyan kerültél a „világvégi”, kicsi faluból a fővárosba?

Nekem is furán hangzik, de igazából Petre Roman által. Egyéni kampányakciója abban állt, hogy az ország legelhagyatottabb falvaiból összegyűjtötte a tehetséges, szegény sorsú gyermekeket, akik beszéltek franciául, Bukarestben kivikszoltatta őket – tréninget, cipőt, tisztálkodószereket adtak, s azelőtt még a fogainkat is meg kellett csináltatni –, s nemzetközi táborba küldte. Hát így. S aztán, rögtön a rendszerváltás után egymást érték a nyugat-európai falvakkal kötött testvértelepülési megállapodások, leveleket fordítottam innen-oda, onnan-vissza, s úgy megszeretett egy-egy család, hogy örökre meg akartak tartani. Belgiumba készültem egyetemre. De csak hazajöttem. Nagyon ragaszkodó vagyok.

Mekkora változást hozott az életedbe Székelyföld után Bukarest?

Nálunkfelé mindent, ami borzasztó vagy lehetetlen, Bukaresttel példáztak. Ha igazán meg akartak csapni, azt mondták: „úgy megcsaplak, hogy egész Bukarestig repülsz”, ha világgá akartak meneszteni, azt mondták: „menj, Bukarestig meg se állj!”. Bukarest tehát az Óperenciás-tengeren s még azon is túl volt, s nem kecsegtetett túl sok jóval. A legijesztőbb mégis az volt, hogy ott mindenki románul beszél. S mi, székely gyermekek rettegtünk a romántól, mert valahogy sehogy se állt rá a szánk. Persze hogy tele voltam előítélettel, s kalandvágy meg opportunitás ide vagy oda, féltem is egy kicsit.

És miként vezetett az út a televíziózáshoz?

Valamikor ’95–96-ban, amikor a frissen vásárolt tévében néztünk egy bemondónőt, azt mondta édesapja: „Látod, Emő, ilyen munkahely kellene neked is! A nap se égeti, s az eső se veri a fejét!” Nem tudom, hogy ez volt hatással rám, vagy utólag magyarázom bele a dolgok alakulásába. De két évre rá felvételiztem az újságíróira, Kolozsvárra, s miután nem jutottam be, még elértem a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium felvételijét. A tanév folyamán egyik alkalommal Boros Zoltán, a Magyar Adás akkori főszerkesztője volt a vendégelőadó. Az volt a feladat, hogy készítsünk interjút valakivel, lehetőleg híres emberrel. Borost választottam. Szörnyen izgultam, főleg, mikor rájöttem, hogy ő tényleg az az ember, akit láttam párszor gyermekkoromban a Zsuzsiék tévéjében. Zoli akkor azt kérdezte, a kollégium után nem akarnék-e Bukarestbe menni. Szeptemberben, alig húszévesen már ott szorongtam a kilencedik emeleti szerkesztőség titkárságán. És még vagy két évig. Gyakorlatoztam, vizsgáztam, megint gyakorlatoztam, megint vizsgáztam.

Borosnak sokat köszönhetek. Először is, ő tanított meg felolvasni, szöveget írni, szerkeszteni, személyesen ellenőrizte az anyagaimat. De az egész szerkesztőség felkarolt. Örültek, hogy híradós akartam lenni, ettől a területtől ugyanis mindenki ódzkodott.

– Vérmérsékletem és korom miatt nekem nagyon tetszett a rohangálós munka, s azt is járulékos haszonként könyveltem el, hogy kénytelen vagyok menet közben megtanulni románul. De nem volt pénzem, így lassan alábbhagyott a lelkesedésem, a hosszas próbaidőtől pedig meg-megingott az önbizalmam. Ha nem szégyelltem volna, tán haza is futottam volna. A testvéreim azonban épp elkezdték városon a középiskolát, s ahhoz pénz kellett. Márpedig a szüleimnek nem volt keresetük, édesapám nagyon beteg volt, a földművelésből pedig ’89 után már nem lehetett megélni. Maradtam hát. Végül 2000-től alkalmaztak a Magyar Adáshoz. Riporter voltam, majd szerkesztő, műsorvezető, később rovatvezető, s hatodik éve főszerkesztő vagyok.

2013 óta vagy főszerkesztője a Magyar Adásnak. Ez milyen kihívást jelent(ett) számodra?

Normális körülmények között is illik meggondolni az ilyesmit, hát még olyan időkben, amikor a közmegvetésnek kitett köztelevízióban addig nem tapasztalt belső irtogatás folyik… 2012-ben elkezdődött a nagy átszervezés: ezer embert kellett meneszteni. Több ízben is vizsgáztatóbizottságok elé citáltak bennünket, s arra kényszerítettek, hogy egymás helyére pályázzunk… Ennek mi nem tettünk eleget. Részt vettünk a szűréseken, de mindenki csak a saját állását pályázta meg újra. És újra. Egy év rettegés, cirkusz, tüntetések sorozata, viszálykodások…, így vettem át a szerkesztőséget 2013 őszén. Próbaidős kinevezéssel. Életem legnagyobb kihívása előtt álltam akkor.

Hálás és büszke vagyok arra, hogy az emberi és szakmai önérzetében megtépázott szerkesztőségi közösség 2014-ben számbelileg megfogyatkozva ugyan, de szolidárisan, elszántan vágott neki az új gyártási évnek.

– Ez a kollégák részéről érkezett feltétel nélküli támogatás volt a döntő abban, hogy 2014-ben megpályázzam a versenyvizsgára kiírt főszerkesztői tisztséget.

Úgy tudom, fűtés és villany nélkül dolgoztatok a télen, elavult technikai felszereltséggel.

Nagyon kevés pénzből dolgozunk, de még ennél is gyötrőbb, hogy nincsenek megfelelő műszaki eszközeink. Pedig ezek nélkül tévézni aligha lehet. Nincs felvételstúdiónk, ami miatt több műfaj, például a talk-show kiesett a műsorrácsunkból. A televízió végre áttér a HD sugárzásra, de nekünk egyetlen HD kameránk sincs az intézménytől. A vágóeszközöket is saját zsebből, illetve pályázatok útján szereztük be, a technikai szükségletek fedezése jórészt a kollégák saját eszközeiből történik. Amióta főszerkesztő vagyok, körülbelül három alkalommal vásároltak kamerákat, egyszerre legtöbb tíz darabot, s ezeket a nálunk nagyobb prioritásnak örvendő műsoroknak ítélték oda. Pedig a kérvényeimmel már Dâmbovițát lehetne dugasztani – hogy idézzem az egyik igazgatót. Nos, ezt kudarcként élem meg – az is –, és akkor, amikor elkeseredem, ezért keseredem el. Időközben bejegyeztettünk egy egyesületet is, s pályázattal sikerült beszerezni egy-két dolgot.

Persze beleszoktunk a nincstelenségbe, s próbálunk valahogy mindent megoldani.

– Ez viszont általában nem azon a szinten van, amelyet elvárnánk magunktól, s ennek nagyon lelombozó hatása van, ami végső soron akár a szakmából való kiábránduláshoz is vezethet. A feladás nem opció. Annak idején a Magyar Adás „nagy öregei” úgy belénk sulykolták az Adás szentségét, hogy például tavaly november–decemberben fűtés és villany nélkül is elkészítettük az adást. Sokszor érzem azt, hogy a Román Televízió vezetősége tudja ezt, s talán a műszaki felszereltség osztogatásakor számol azzal, hogy visszautasítás esetén is el fog készülni az adásunk. Úgyhogy nem is tudom, áldás vagy átok ez a belénk ivódott kötelességtudat.

Milyen ma a Magyar Adás ahhoz képest, amilyen volt, mondjuk, húsz éve?

A Magyar Adás próbál igazodni a változó helyzethez. Tudomásul kellett vegyük, hogy régi és ismert rovataink egy része ma értelmetlen lenne abban a formában, ahogy például húsz évvel ezelőtt el volt képzelve. Így, a kezdetben híradóként elkönyvelt Heti krónika, amelyet gyakorlatilag húsz éve szerkesztek, mára háttér-rovattá alakult, hiszen heti egy alkalommal értelmetlen híreket sugározni akkor, amikor erre szakosodott csatornák vannak, amelyek percről-percre is képesek tudósítani a magyarokat is foglalkoztató történésekről. Továbbá, húsz évvel ezelőtt nem éreztük ennyire az archívum jelentőségét. Pedig valóságos aranybánya ma ez a szalagtár, egyedi dokumentum-értékű riportokkal, színházi előadásokkal, amelyek alapos feljavítás után értékként élvezhetőek a mai néző számára is.

Sajnos, az archiválás nem erőssége a Televíziónak, a Magyar Adás anyagainak is csak a töredéke maradt meg. Az adás elhallgattatását követően, 1985-től bizony, sok szalag törlődött le vagy tűnt el. A Magyar Adás a ‘89-es változás után újraindult, s ha nem is azonnal, de lassan elkezdte menteni a menthetőt.

– A “régi Magyar Adás” (1969-1985) archívumának összeszedése és rendszerezése egyáltalán nem egyszerű, de mint kiderült, még ennél is nehezebb az újabb Magyar Adásé… a kilencvenes évek zűrzavarában a kollégák is forradalmi hangulatban dolgoztak, éjt-nappallá téve, ilyen körülmények között az archiválás nem lehetett piroritás. Úgyhogy ez külön kihívás számunkra, s nagyokat kesergünk, amikor kiderül, hogy a kilencvenes évek első fele hiányzik a szalagtárból, vagy csak édeskevés van meg belőle.

Hogy látod, miként lesztek jelen, mondjuk, a következő öt évben?

Mese nincs, rá kell erősítenünk az online jelenlétre. Az emberek, főként az ifjabb generáció, ma már a közösségi oldalakat böngészi, ott kell lennünk, hangsúlyosan. Aztán időnként én külön Magyar Adás csatornát is látok, de azért tudni kell, hogy híresen élénk a fantáziám.

Mire vagy a leginkább büszke?

Hogy 2014-ben sikerült talpra állni. Egy évvel azelőtt úgy tűnt, a tévének is vége, az adásnak is vége. Ma a Magyar Adásnak több a műsorideje, mint akkor, a szerkesztőség létezik, nagyobb létszámban, mint akkor, sőt, számos egykori kolléga ma is bedolgozik. Közösen írjuk a Magyar Adás történetét… Igen, fél évszázados, kiteljesedett szerkesztőség lettünk. Büszke vagyok továbbá arra, hogy a kilencvenes éveket követően, amikor

a Magyar Adásra azért néztek fel a román kollégák és a magyar mellett a román nézők is, mert volt bátorsága szembemenni a rendszerrel, hasonló elismerést éreztünk például a 2012–2013-as átszervezés idején. Mi ugyanis riportokat készítettünk mindarról, ami a televízióval akkor történt.

– Amiről akkor még a híradó sem tudósított, vagy amikor igen, beérte egy szalaghírrel. A mi anyagaink viszont szókimondóak voltak, rávilágítottak az átszervezés visszásságára, a megszorítások címszó alatti visszaélésekre, és bizony, kisebbfajta forradalomnak minősült ezeket az anyagokat adásba engedni. Emlékszem, az egyik ilyen riport után kijöttem az élő adásból, s a vezérlőben ott állt a sok kolléga, csendben, magyarok és románok, néztük egymást, és nyeltük vissza a könnyeinket. Ezt senki nem fogja elvenni a Magyar Adás szerkesztőségétől.

Hiányzik valami itthonról, ami Bukarestben nincs meg? Vagy van előnye a fővárosi létnek számodra?

Hiányzik az édesanyám főztje, főként a levesei. És hiányoznak a magyar könyvesboltok. A magyar színház is hiányzik, az, hogy akkor menjek magyar nyelvű előadásra, amikor kedvem tartja. A fővárosi élet előnye számomra elsősorban abban rejlik, hogy el tudsz veszni benne. Időnként jólesik tréningben, smink nélkül, esetleg rendezetlen hajjal kószálni. Vagy szomorúan. S mindeközben tudni, hogy ez senkinek sem fog feltűnni. Az is tetszik, hogy szinte mindig nyitva vannak az üzletek. Szertelen életmódom miatt folyton hiányzik valami a házból. Mindezt éjszaka is be tudom szerezni, ha akkor érek rá, vagy akkor van rá szükségem.

Felismernek a képernyőről?

Nem olyan gyakran. Pontosabban, néha bámulgatnak, majd azt kérdik: „De unde vă știu?” Erdélyben más a helyzet. Igaz, általában valamilyen tévés rendezvényre megyek, s akkor nem olyan nagyon nehéz tán azonosítani. Vagy mégis? Egyszer azt kérdezte tőlem valaki Marosvásárhelyen „Ön Grosu Magdolna?”

Ha nem tévéznél, mit csinálnál szívesen hivatásszerűen?

Kocsmákban énekelnék. Esetleg táncolnék is.

És amikor nem dolgozol, miből nyersz felüdülést?

Olvasok, edzek, táncolok, próbálgatom a cipőket, autót vezetek, sebesen, vagy kirándulok. Ritkábban: ülök egy kávézóban, bámulom az embereket, s elképzelem őket. Sztorikat szövök az életükről. Ezt mindig is csináltam, s a képzelt életek mintha érdekesebbek is lettek volna.

El tudod képzelni, hogy egyszer csak otthagyd a fővárost? Hát az országot?

Talán. Vágyom haza. Általában 2-3 havonta kezdem rosszul érezni magam. Autóval messze van, nem is annyira a távolság, mint a nem megfelelő közlekedési viszonyok miatt. Aztán olyan 3-4 nap múlva kívánkozom vissza. Jobbágytelkén nincs térerő a mobilomon, és ez pár nap után kezd nyugtalanítani. Hirtelen elviselhetetlenné válik a csend, az, hogy minden sokkal lassabban történik, mint ahogy normális lenne. Alapos gondot okoz számomra a vezetés is Erdélyben. Aki ismeri Bukarestet, tudja, hogy annyira kaotikus a forgalom, hogy csak az igazán jártasak bírnak eligazodni benne. Nos, én probléma nélkül veszek itt minden akadályt, nap mint nap, Erdélyben viszont folyton balesetveszélyes helyzetben találom magamat. Mindenki betartja a szabályt, s nem tudom eltalálni a ritmust. Úgy látom, megtanultam káoszban élni, s ami ennél is rosszabb, jól érzem magam benne.

Fotó: Dragos Burcea /Smink: Roxana Petrescu