Oltári férfiak Ne ily halált adj, Istenem!

Nem mindenki szeret a halálról beszélni. Mi több, olyanok is akadnak, akik már a halál gondolatát is elhessegetik maguktól, és ha csak tehetik, a temetéseket is kerülik. Pedig a veszteség, a gyász mindannyiunk életének része, ahogyan a halál is életünk tartozéka. Sőt, a XX. század egyik legnagyobb teológusa, Karl Rahner szerint „a halál életünk legnagyobb tette”. Engem soha nem taszított ez a téma, inkább tisztelettel, ámulattal és kíváncsian állok előtte. Ezért is hívtam segítségül dr. Holló László egyetemi professzort, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának erkölcsteológusát, hogy járjuk körül.

– Te hogy viszonyulsz a saját halálodhoz? Gondolsz rá? Félsz tőle? 

– A halállal már nagyon korán közelről találkoztam, tizenkét évesen veszítettem el édesapámat. Alig képzelhető el, hogy mit jelent ez egy fiúgyermek számára, akinek még a szülők a példaképei, az apa az erős ember az életében. Kétségbeesésemben koordinátarendszerbe rajzoltam fel édesapám életét, ami a horizontális és vertikális tengelyek között az origó pontból optimális irányba, Isten fele tart, és aztán egyszer csak lehull a semmibe. Ezen gyötrődtem, mígnem rádöbbentem, hogy nem a semmibe hull, mert felfogja a horizontális tengely, ami akkor nekem Istent jelentette. Így

bármeddig is tart az ember élete, egyre megy, hogy fiatalon, vagy éltesebb korban hal meg, végül csak Istenben talál megnyugvást. És ettől kezdve számomra a halál már nem volt kérdés, hanem maga volt a válasz.

Együtt élek a gondolattal, de úgy érzem, állíthatom, hogy nem félek a haláltól. Bár nyilván, amíg távolinak tűnik, addig nem is olyan rémisztő.

– Miért van szükség Mindenszentek, illetve Halottak napjára, hogyan helyes értelmeznünk ezeket az ünnepeket?

– Ilyenkor ősszel, amikor a természet halálának lehetünk a tanúi, időszerű a kérdés. Nyilván nem véletlen, hogy egyházunk is novemberben irányítja gondolatainkat a halálra a halottak napjával. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a halottak napját mindenszentek napja előzi meg. 

Ez a gyakorlat csodálatosan utal arra, amit a hitvallásunkban így fogalmazunk: „hiszem a szentek közösségét”. Mindenszentek napján szentmisén veszünk részt, illetve kimegyünk a temetőbe a halottainkhoz, ünnepeljük a sok ismert és ismeretlen szentet. Kérjük az ő közbenjárásukat a magunk és elhunyt hozzátartozóink számára. Így válik nyilvánvalóvá imádságban a szentek közössége: a testvéri kapcsolat a még küzdő, földi életben zarándokló egyházunk, a szentek megdicsőült egyháza és azon szenvedők között, akik (talán) a tisztítótűzben vannak. 

– Bár meredek a kérdés, mégis felteszem: ha választhatnál, mikor és hogyan szeretnél meghalni? 

– A népi bölcsesség megfogalmazta: „élj sokáig, halj meg hamar”. Ugyanakkor gyerekkoromban naponta imádkoztam az édesanyámtól tanult esti röpimában, hogy „Tűztől, víztől, hirtelen haláltól, gonosz ember szándékától ments meg, Uram, minket!” Nyilván ebben a kereszténység évezredes bölcsessége nyert megfogalmazást. A keresztény ember azért kérte a hirtelen haláltól való megmentést, hogy a szentségek kegyelmi segítségével halhasson meg. Most mégis, amikor olvasom a gyászjelentőkben, hogy valaki „hosszas, türelemmel viselt betegség után” halt meg, félelem fog el.

Nem a haláltól, hanem a szenvedéstől félek. Ezért aztán hívő emberként igyekszem felkészülni, és tudatosan imádkozom „Legyen meg a Te akaratod!”, mert meg vagyok győződve, hogy Isten minden körülmények között a javamat akarja.
Szerződéskötés 2017-ben, Székelyudvarhelyen a Tamási Áron Gimnázium felújítására vonatkozóan, Soltész Miklós államtitkárral

– Szerinted mikor lehet egy életet befejezettnek tekinteni? 

– Az élet befejezettségéről egyéni, sajátos elképzelésem van. Mint említettem, édesapám korán halt meg. Emberi mércével befejezetlen volt az élete. A koordináta rendszerem azonban azt mutatta, hogy nincs befejezetlen élet.

Bármikor halunk meg, Isten karjaiba hullunk. Egy feltételt mégis érzek. És ez így fogalmazható meg: amíg az emberségem megvalósítása során Isten fele haladok, addig bármikor halok is meg, éppen akkor lesz „befejezett” az életem.

– Sirattál már meg valakit, akit te temettél? 

– Bár keményszívűségnek tűnhet, de meg kell vallanom, hogy nem. Ugyanakkor arra is világosan emlékszem, hogy

édesapám koporsója mellett zokogva sem őt sirattam, hanem saját magunkat.

És azt hiszem ezzel általában így van az ember.

– Az egyik legkényesebb, egyben egyik legnehezebb vetülete ennek a témakörnek az öngyilkosság. Hogyan foglal állást az egyház ebben a kérdésben? 

Hirdetés

– Hitünk szerint az embert Isten teremtette szeretetből boldogságra, így az élete fölött is Isten rendelkezik. Éppen ezért az élet elleni bűnök, így az öngyilkosság, vagy annak kísérlete is ellenkeznek egyfelől Isten szeretetével, másfelől az ember természetes törekvésével, hogy óvja az életet. Egyházunk már kezdettől fogva főbenjáró bűnnek tartotta és súlyos penitenciával illette az ötödik parancsolat ellen elkövetett tetteket. így az öngyilkosságot is. Az öngyilkosokat nem engedte a felszentelt temető földjébe temetni, nem végzett szokásos temetési szertartást, nem harangozott, és általában minden eszközt megragadott, hogy kifejezésre juttassa: az öngyilkosság főbenjáró bűn. Ezek a gesztusok nagyrészt talán pedagógiai szándékkal, a közösség nevelésére irányultak, mégis indokolatlanul nagy fájdalmat idéztek elő a hozzátartozók lelkében. 

Ám érdekes megjegyeznünk, hogy egyházunk a Mesterét eláruló és a lelkiismerete terhétől gyötörve öngyilkossá lett Júdásról sem mondta ki soha, hogy elkárhozott volna. Mára már az emberi cselekvés vizsgálatánál a körülményeket és motivációkat is figyelembe véve a Katolikus Egyház Katekizmusa azt tanítja, hogy a súlyos pszichés zavarok, a megpróbáltatástól,

szenvedéstől való súlyos szorongás vagy félelem csökkenthetik az öngyilkos erkölcsi felelősségét. Úgy vélem, hogy nyugodtan kijelenthető, hogy akár teljesen meg is szüntethetik az erkölcsi felelősségét, hiszen bűnt csak tudva és akarva követhet el az ember.

Márpedig a pszichés zavaroknak vagy a pszichés leépülésnek vannak olyan formái, amelyek esetén a tudatosság, illetve a szabad akarat oly mértékben csökken, hogy lehetetlenné válik felelősségről beszélni. Így mára már az egyházunk eljutott arra a gondolatra, amit így fogalmaz meg: „Nem kell elveszítenünk a reményt az öngyilkosok örök üdvösségének kérdésében.

Isten olyan utakon, melyeket csak Ő ismer, alkalmat adhat nekik az üdvösséges bűnbánatra.

Az Egyház imádkozik azokért, akik öngyilkosságot követtek el.” 

– Egy másik, kicsit sem egyszerűbb kérdés az eutanázia, amely számos vita tárgya akár egyházi, orvosi vagy laikus berkekben. Neked erkölcsteológusként mi a véleményed erről? 

– A görög eutanázia kifejezés magyar fordítása a „jó, szép, kellemes halál”, ha lehet egyáltalán a halált ilyen jelzőkkel illetni. Bár mára orvosi, filozófiai, etikai szempontok alapján megközelítve számtalan felosztással találkozunk, alapvetően

két nagy csoportot különböztethetünk meg az eutanázia erkölcsi megítélésében: a passzív és aktív eutanáziát.

Míg az előbbi esetben a halált a szükséges és nélkülözhetetlen gyógykezelés szándékos megszüntetése idézi elő, addig a utóbbi esetben az orvos aktívan segíti elő a halál beálltát, tehát a beteg orvosi segédlettel válhat öngyilkossá. 

A kérdés megválaszolása nem könnyű, mivel az élet olyan határterületéről beszélünk, amit morálisan nagyon sok szempont befolyásolhat. Egy dolog bizonyos, az aktív eutanázia az öngyilkosságnál is bemutatott érvek mentén erkölcsi szempontból megengedhetetlen. A passzív eutanázia megítélése már nem ilyen nyilvánvaló. Felmerül ugyanis a „túlbuzgó gyógyítás” elutasításának a kérdése, amikor a beteg állapotához képest aránytalan, megterhelő, illetve haszontalannak minősülő orvosi kezelésről mondanak le. Ez a fájdalomcsillapítás mellett a betegség természetes lefolyását teszi lehetővé, ami nem tartozna az eutanázia fogalomkörébe. Azonban

nagyon nehéz a pontos határt meghúzni. És nem is lehet általános normát felállítani,

mivel a cselekedetek erkölcsi minőségét esetről esetre a betegség, az elérhető gyógyszerek és a kezelés lehetősége határozzák meg. A halálban az ember Istennel találkozik, ezért a keresztény ember is vágyakozhat a halál után, például azért, mert belefáradt a földi életbe, és a mennyország nyugalmára áhítozik.

– Végezetül kicsit engedjük szabadjára a fantáziánkat! Te személyesen hogyan képzeled el a túlvilágot, azt az életet, amelyre keresztényként törekszünk?

– A hallgatóimnak azt szoktam mondani, hogy az örök boldogság olyan, ahol egy emelkedő lépcsőn állunk hófehér ruhában, és hozsannát zengünk egy örök életen át. Ez a mennyország-variáns rendszerint nem talál kedvező fogadtatásra. 

Ezért aztán folytatom: úgy képzelem el, hogy ott mindaz az élvezet, öröm és boldogság, amit valaha megtapasztaltunk, vagy, amit meg sem tapasztaltunk, és amit csak el tudunk képzelni, sőt amit el sem tudunk képzelni, az mind egy helyen van a szívünkben. Lehet, hogy egy kissé hedonista elképzelés, de mégiscsak az Istennel való örök találkozásról beszélünk.

Friss lapszámunkat alább kérheted: