Vidéki kislány Pákó, a leghíresebb

Messze földön híres a szenttamási csordapásztor: tisztességes nevét hat év után sem tudom, hallottam már, hogy mintha Johnnynak szólítanák, de maradjunk a Pákónál. A név talál. Nagyon. A falusi csendet tavasztól őszig csak az itt-ott felbukkanó terepmotorok zaja és Pákó ordibálása töri meg („Az anyád istenit! A k….a anyádat! Eriggy, menjé má! stb.): olyannyira hozzászoktunk már mindkettőhöz, hogy az otthon varázsához már-már elengedhetetlenné vált.

Szóval Pákó. Tavasszal megindul a tehéncsorda, reggelente mindig úgy sikerül, hogy pont a falu legforgalmasabb főutcáján csatangolnak az állatok, hogy a városba ingázók már nyolckor kapjanak egy szippantást a jóból. Az állatok aztán szétszélednek a környező mezőkön. Pákót nem izgatják az élet nagy dolgai, sőt, valószínűleg a kicsik sem, ellenben újhullámú pásztor: az igény szerinti etetésben hisz, hogy a jószág ott legel és akkor, amikor és ahol kedve tartja.

Pákó közben el-elszenderül egy árnyas fa tövében, kis fekete kutyája meg vadul hajkurássza a teheneket. Falusi idill. „Fekete tehén, fekete kutya, fekete P…”

– sorolta egyszer párom a gyermeknek, aztán a polkorrektség belefojtotta a szót. 

Pákóval látásból már jól ismertük egymást, ugyanis valahányszor arra járt, nem mulasztott minden alkalommal benézni a függönyözetlen nappaliba. Ha jó kedvemben kapott, biccentettem, s ő is. Egy szót sem váltottunk.

Aztán minden késő ősszel elhalt a kurjantgatás, pásztorunk beköltözött az utca aljában lévő, összkomfortos kalyibájába: a kémény néha füstölt, tavaszig ennyi életjelet adott magáról. 

Nem volt igazi nagy tél, amikor az újszülöttel hazatértünk a kórházból. Hamar kialakult a rutin is: a nappaliban, a kanapén szoptattam napközben, közben kibámultam az ablakon. Míg a sötét szempár egyszer vissza nem bámult. Véletlen, gondoltam, hogy pont idevetődött, hisz már se csorda, se fű. Hát, majd elandalog, nyugtattam magam. De Pákó belső órája olyannyira pontosan járt, hogy nap mint nap eltalálta, mikor jön a szoptatási idő az erdő alatti házban. Biccentett. Nem akartam észrevenni. Sértődöttségem valószínűleg átsugárzott a kerítésen túlra is, vagy csak cudarabbra fordult az idő, néhány nap után eltűnt a pásztor. 

Hirdetés

Még azon a télen hallottam, a szomszédasszony kiszólt a konyhaablakon:

„Pákó, nem kér egy kis forró levest? Most főztem.” „Levest? Ebben az időben?” – jött a válasz, aztán a pálinkában egyeztek ki. 

Mire megenyhült az idő, s a tehéncsorda is újra ellepte a mezőt, én is megenyhültem. A tornácon napfürdőztünk a gyermekkel, amikor két kurjantás között odaszólt: „Jó napot, kedves naccsága!”. Hamar kiderült azonban: nem bocsánatkérés, mea culpa ez. „Szomjas vagyok” – mondta. Hozok vizet, válaszoltam, s már fordultam is be a házba. „Vizet? Ebben a melegben?” – vágta vissza. 

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock