ARCHÍV Gyöngyhalászok a hullámzó tengeren

Már tévében, újságban én is kiosztottam az észt, mit hogy csináljunk, hogy hasznunkra fordítsuk ezt a karantén-időt, és elfáradtam benne. Hullámzik minden, bennem is, pszichológusban, családanyában, nőben, aki egy nap alatt egyszerre kell legyen házitanító a gyerekeinek, szakácsnő, takarítónő, terapeuta, tanár, barátnő, házastárs, önkéntes, krízisintervenciós, felelős állampolgár.

Arról írok, hogy a pszichológus is ember, karantén idején is, akinek vannak érzései, nyugodt, realisztikus helyzetfelismerései, egekbe csapó indulatai, mélypontot súroló elkeseredései, könnyeket fakasztó hahotázásai ebben a  megpróbáló időkben. 

Az egésznek a hullámzó jellegét véltem felfedezni, és amíg el nem fogadtam ezt és meg nem engedtem magamnak ezt a megélést, addig harcoltam ellene, mert milyen dolog ez egy lélekdoktortól, legyen az stabil, mint a szikla. Hát, nem! – mondtam én magamnak, mert még ezen a ponton csak magamhoz beszélek, a mosógép még nem mondikál, sem a fikusz.

Amikor a karantén típusú intézkedéseket bevezették, bevallom, örültem a szabadságnak: lesz időm nyugodtan elvégezni a lakásban a tavaszi nagytakarítást, beültetni kiskertemet, olvasni, filmezni, családdal hancúrozni – gondoltam.

Feldobódottság, kicsi aggodalom, de töretlen optimizmusban telt az első hét. A férjem tiltakozása ellenére kivettem kezéből az ásót és nekiestem a konyhakertem felásásának, olyan iramban, hogy már új területeket kezdtem meghódítani, ott is ástam, ahol tavaly nem is vetettem. Kisfiam a dughagymákat szorosan egymás mellé beültette, hogy legyen barátjuk, ne legyenek magányosak a hagymácskák.

Főzicskéztem, tanulgattunk, olvastam, filmeztem, s lejárt az első hét és én készen álltam, hogy újra berobbanjak a külvilágba, mire bevezették a részleges kijárási tilalmat. És itt jött a mélypont. Megnéztem egy híradót, én, aki évekig nem néztem végig egyet sem.

Tegnap még Márqueztől a Szerelem a kolera idejént akartam újraolvasni, ma levettem a polcról a Száz év magányt.
Hirdetés

Írtam magamnak egy papírt és elmentem hajfestéket és szemránckrémet venni, mert ez még hosszan fog tartani. A tudatosan kialakított napirendünk ellenére kezdtek egybefolyni a napok, álomszerűen ábrándoztam a színházi estékről, barátnőkkel való vihorászásokról, tanítványaimmal, klienseimmel való személyes beszélgetésekről. Olyan távolinak tűntek, mintha kimosták volna az agyam közben. Szomorúság öntött el, kicsit sírdogáltam is. Édesanyám asztmás, az öcsém Hollandiában ragadt, az aggodalmak elborítottak. Hullámzott bennem minden, s én engedtem megélni mindeniket, mert a szakmám nehéz, de felvértez jó stratégiákkal is:

nem harcolni az érzés ellen, megélni, mert elmúlik, bölcs őrként vigyázni a gondolataim rakoncátlanságát, és leállítani, ha sötét utakra tévednek.

Sok mindenre fog tanítani minket ez az idő, nagy összegzések, letisztult felismerések születnek mindannyiunkban. Tudom, hogy ezekhez az igazgyöngyökhöz akkor jutunk el, ha megengedjük magunknak ezt a hullámzó érzésutat végigjárni, megélni, kifájni a változások nehézségeit. A lélek tiltakozik, kiugraná ezt a szakaszt, de akkor a tanulságok, személytelen, átvett okoskodások lennének, nem személyes, megharcolt kincseink. Az igazgyöngyhöz a kagylónak is szüksége van a homokszemekre.

Cikkünk a Nőileg magazin 2020. májusi számában jelent meg.

Kiemelt képünk illusztráció: Shutterstock