Anya csak egy van. Ez az egy lehet elég jó, de – bár sokak szerint szentségtörés kimondani – lehet bizony rossz is. Az anyák és lányaik közötti viszonyt pedig az odaadó szeretettől a megfelelési kényszerig, a lázadástól az összesimulásig, a mintakövetéstől a hátat fordításig sok minden jellemezheti. Egy biztos: női kibontakozásunkban anyánknak majdnem sorsdöntő szerepe van. Nők vallanak az anyjukhoz való kapcsolatukról, a pszichológus pedig a viszony rejtlemeit boncolgatja.

Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még akkor is, ha sokszor nehéznek, kényelmetlennek tűnik.

Lelkünk ápolása éppolyan fontos, mint a testünké. Valószínűleg így első olvasatra nagyjából mindenki egyetért velünk, de ha aprópénzre váltjuk a kijelentést, már lehet, hogy sokan húzódoznának a cselekvéstől. Manikűröshöz, kozmetikushoz, fodrászhoz gondolkodás nélkül elmegyünk, de kipróbálnánk-e női önismereti csoportot, amit – többnyire – lélekkurkászok vezetnek? Lelkünk ápolásáért, önmagunk jobb megismeréséért, netán a változásért? Jó hír, hogy vannak nők, akik mernek, és egyre több erre a lehetőség is.

Amikor a rekeszizom egymás után többször önkéntelenül és görcsösen összehúzódik, hukk, akkor ez gyors belégzést okoz, hukk, aztán a gégefő hirtelen lezárul, hukk, és ilyenkor egy furcsa hang hagyja el a szánkat: hukk. A légzés egy pillanatra elakad, hukk, majd kezdődik minden elölről. Hukk. Érthetetlen is, hukk, hogy miért nevezték csuklásnak, amikor tisztán hallszik, hogy nem csuk-lik, hanem...hukk-lik az illető. Lehet, hogy ez az egész viccesnek tűnik, hukk, de egyáltalán nem az, sőt kifejezetten kellem...hukk..etlen.

Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy – cseng a fülemben a mondás, melyet gyermekkoromban oly sokszor hallottam. És valóban, a nyelvismeret – saját, anyanyelvünké és az idegen nyelveké – manapság elengedhetetlen készség. De mikor javasolt és érdemes elkezdeni kisgyermekünket idegen nyelvre tanítani? A bevált receptről és a tévhitekről okultunk ezúttal.

Tanulmányoznak, címkéket aggatnak ránk. Igazuk van? Hogyan látjuk önmagunkat? Vajon azt gondoljuk magunkról, ami a valóság? Mennyit érek? Hogyan tájékozódjam és találjam meg önmagam ebben a folyton változó, elvárásokkal teli világban? – ilyen és ehhez hasonló kérdések fordulnak meg többnyire generációm fejében a felnőtté válás küszöbén. Tudom, nemcsak a fiatalok teszik fel ezeket a kérdéseket maguknak, cikkünkben most mégis annak járunk utána, milyenek vagyunk mi igazából, friss huszonévesek, milyen én-kép él bennünk felnőttkorunk kezdetén.

Gyakran lázadunk, esetleg csak lázadozunk – kicsi dolgokért, nagyokért, valami ellen, valamiért. Kamaszként még a külsőnk is tükrözi a szembefordulást, felnőttként esetleg jól kendőzzük a véleményünket. Évkezdő lapszámunkban a lázadás mibenlétéről kérdeztünk nőket, akikről valahogy sejtettük, vagy éppen tudtuk, hogy van a témában tapasztalatuk.

Lendület, szenvedély, odaadás, bátorság, ölelés, ösztön, szomorúság, fondorlat, gondoskodás, vágyakozás, kacérság, bátortalanság, megalkuvás, megfontoltság, kétségbeesés, akadékoskodás, jóhiszeműség, kiszámíthatatlanság, aprólékosság, céltudatosság, szépség, gyönyör… és még nagyon sok kifejezés jut eszembe a nőről.

Érdekes módon még a műveltebb, tájékozottabb emberek között is akad, aki furcsán tekint a pszichológusra. Pedig az embernek lelke is van, nemcsak teste, és ahogy a test „elromolhat”, a pszichének is lehetnek problémái. Továbblépve, ha lelki életünk viszonylag rendben van, sokkal szebbnek tűnik maga a világ is. Ha baj van, akkor miért is lenne a gyengeség jele a lélek gyógyítójához, pszichológushoz járni? Ugyan már, beszélgetéssel mit lehet elérni? – szinte hallom néhány olvasónk replikáját. A válasz: sokat.

Emberség segíteni olyanokon, akik rászorulnak. Eléri ez valakinek az ingerküszöbét? Puffogtatni lehet ilyeneket, hogy társadalmi felelősségvállalás, nemes ügy, jó cselekedet, de nincs értelme magyarázni azt, amit mindenki ért, tud, érez. Adományozni, jótékonykodni alig szoktunk. A mi társadalmunk az egzisztenciális nehézségek miatt sem érzékeny erre a fogalomra, erre a cselekedetre. Vagy másként érzékeny, dühös lesz, ha valaki kér tőle. Mi hisszük, hogy mindenki szeret adni.

Nem lehet elég korán kezdeni a személyes higiéniára való oktatást. S hogy a kézmosás, fürdés és fogmosás ne legyen nyűg a gyermek számára, segítsünk neki játékosan megtenni az első lépéseket az önállóság felé.

Válások, exférjek, újraházasodások, mozaikcsaládok mindig is voltak. Ha a családfánkat elemezzük, biztosan találnánk olyan leszármazottakat, akik ilyen formában éltek. Újrakezdték. Mostanában ez egyre gyakoribb.

Kutya, macska, hörcsög, papagáj... Szülőként előbb-utóbb szembesülünk a kéréssel, hogy házi kedvencet szeretne a gyerek. Azonnal eleget teszünk az óhajnak, vagy inkább átgondoljuk, hogy mi mindennel jár egy új családtag érkezése? Mert egy élőlény nem játék, és jó lenne, ha minden szülő mérlegelné, megbír-e még egy plusz „terhet”, mielőtt a gyerek mellé beszerez egy állatot is, és van-e benne elég türelem, következetesség, hogy fokozatosan „gondozóvá”, gazdává nevelje a gyerekét.

Mon’ ki tittán, makka! - viccelődünk néha azzal, aki pöszén beszél. A beszédhibának azonban a fele sem tréfa. Szinte minden második gyerek rosszul ejti ki a szavakat. Bár 5 éves korig nem feltétlenül kell problémaként tekinteni rá, a beszédhibákat ajánlott minél hamarabb korrigálni.

A szokás hatalmát gyakran emlegetjük, és igencsak jogosan: fogódzót és biztonságot ad. De mi a szokás? – teszi fel a kérdést a decemberi Nőileg Egyensúly rovata. Számos példát hoz arra vonatkozóan, milyen rituálékat, hagyományokat és szokásokat gyakorlunk automatikusan, gyerekkorból hozva, miközben számos esetben épp ezektől szabadulnánk meg.