Egy szokásos hétköznapi csetepaté után gyerekeim, miután kiosztották egymásnak a nyomatékosító csattogtatásokat, nagyon megszomjaztak. Anna lecsapott a gyümölcsöskosár utolsó banánjára, és úgy döntött, hogy a maradék tejjel banánturmixot készít magának. Csakis magának, semmi esetre sem Örsnek, egy cseppet sem neki, mert az előbb úgy megrúgta, hogy „kitörött” a lába.

Hihetetlen, de sajnos valóság, hogy a forró, szabad nyárnak vége, pedig simán kibírtunk volna még két turnust egymás után. Bevallom, az elején kicsit meg voltam szeppenve, hogy milyen érdekes elfoglaltságokkal tudjam lekötni két, izgalmakra, élményekre éhes porontyomat, hogy ne szippantsa be őket az elektronikai kütyük mocsara.

Ahány válás, annyi történet, de a kimondott NEM csak akkor lesz boldogító, ha végigjárjuk az újjászületéshez vezető kálvária minden stációját a döntéstől az újjászületésig. Fáj, de megéri.

Az a bizonyos tíz nap egy évben, amelyért már hónapokkal előtte sóvárgunk: családi nyaralás a neve. Mindenki várja... Vagy mégsem? Kisgyermekesek örök kérdése, hogy az igazi szabadság-e ez, vagy csupán a hétköznapok forgatókönyve egy más helyszínen. Ebben a dilemmában segíthet egy pesztra, hacsak nem épp ő a feszültségkeltő elem.

Hurrá, nyaralunk! És nyaralni jó, de kivel a legjobb? Jöhet a felhőtlen kikapcsolódás, a lazulás és a pihenés, olykor mégis borússá válik a páros vagy családos szabadság. Sebaj, legalább van mivel dicsekedni.

Elvetéltem. Elment a baba. Abortuszom volt. Megöltem a gyermekem. Milyen lett volna Ő? Szégyellem magam. Nem voltam képes kihordani. Nem volt más választásom. Hibáztam. Mások döntöttek helyettem. Gondolatok, amelyek évek múlva is marcangolják azokat a nőket, akik elvetéltek vagy abortuszon estek át. Nem beszélünk erről az élményről, mint sok más, ez is tabu…

Ha még nem ismernél, én vagyok az a romániai nő, aki a te életed éli. A különbségek elenyészőek. Mielőtt felháborodnál, tudd, hogy én is dühös vagyok kicsit, hogy is gondoltad, hogy előttem leéled a saját életemet, aztán a tiédnek kiáltod azt ki? Mindegy is, történt, ami történt, ne gabalyodjunk bele a részletekbe. A lényeg, hogy tudom, mit jelent. Tudom, mennyire egyedül vagy, miközben kedves jó barátok, odaadó család sertepertél körülötted.

Élt hajdanán, sok száz évvel ezelőtt a szép Itáliában egy jeles ember, akinek a neve Francesco Filelfo volt. A jó ember gazdag is volt, és az esze is a helyén, csak a szívét gyötörte valami nyavalya nap mint nap, és ez megkeserítette az életét, és még legalább egy asszonyét is, tudniillik volt neki egy igen csinos, szemrevaló felesége, aki után bizony gyakran megfordultak volna a városka utcáin és piacán a férfiak.

Reptér. Becsekk. Ja, az onlájn volt, akkor csak telefonos becsekket mutatok a gépnek. Csipog, mehetek. Levetkőzöm, nadrágszíjat le, az őr mutatja, hogy a reggel gondosan megkreált kontyomat is legyek szíves szétszedni. Nem örülök, de itt ő a főnök, inkább szedem ki a gondosan berakott hajcsatokat.

Meztelenül jövünk a világra, majd takargatni kezdenek, és egy életen át – legalábbis a mi kultúránkban és főleg a külvilág előtt – többnyire „beöltözötten” jelenünk meg. De mi van otthon? Mi tapad a meztelen bőrünkhöz és magához a meztelenséghez? Beszéljünk róla pőrén és tabuk nélkül!

Fiúnak és lánynak születünk, de ez mindegy abból a szempontból, hogy majd, évekkel később minek érezzük magunkat és miként akarunk élni. A genderelmélet azt állapítja meg ezzel kapcsolatban, hogy a nemi szerepeket nem határozza meg feltétlen a biológia, illetve a testi jellemzők. Ez az idegen szó, gender, és a mögötte lévő tudomány olyasmivel foglalkozik, amivel mi, zárt közösség tagjai nem akarunk foglalkozni, avagy nem is értjük, miért kéne. 

Sokan tartjuk fontosnak, hogy gyerekeinknek ne csak a világhálón boldoguljanak, hanem a könyvekkel is jó barátságban legyenek. Egyrészt azért, mert szeretnénk, ha ők is részesülnének az olvasás örömében, másrészt mert még mindig „betűalapú” a világ, és a szakértők is azt mondják: aki jól olvas, jobban teljesít más területeken is.

Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, leléptem egy óvatlan pillanatban, négyévesen rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát, ha tehettem, meglógtam, ha nem, dacos némasággal kívül maradtam a történéseken. Eltelt pár év, és tizenévesen az óvónő-tanítói pályát választottam, évekig jártam asszisztálni, tanítani napközikbe, aztán a pszichológia elcsábított, de ugyanoda kerültem vissza egyetem után is: az óvodába, iskolába.

A pszichológusról a köztudatban legtöbbször olyan kép él, hogy ő valamiféle röntgensugár-tekintetével vesébe látó, pironkodva őrzött lelki szennyeseink közt turkáló mágus/boszorkány és emberkinézetű lény keveréke, akivel nem jó sokat diskurálni, mert félő, hogy rögtön kideríti, hogy nem vagyunk teljesen fixek.

Velünk, nőkkel az esetek többségében egyszerűen megtörténik a csoda: kisbabánk világra jöttekor egyből ott feszül kettőnk között az eltéphetetlen kötelék. Amiről tudjuk, hogy létfontosságú, hiszen az emberkölyök szerető gondoskodás nélkül életképtelen. A kutatók évtizedek óta boncolgatják ezt a csodát. És bizony sok érdekes dologra világítottak rá a – gyakran eléggé fura – kísérletek.