Gyimesben, ott, ahol a párás hegyek olyan formásan sorakoznak egymás mellett, mint valami óriási, gőzölgő puliszkák, és a patakok úgy szeletelik őket, mint a finom cérnaszál, élt egyszer néhány jó ember. Külön-külön voltak jók, együtt már ez kevésbé mondható el róluk. 

Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyen is túl, ott, ahol az erőt még a karban és szívben mérték, és nem a térben, volt egyszer egy hatalmas király. Ennek a királynak volt egy gyönyörű lánya, aki annyira szép volt, hogy az Adobe Photoshopnak szégyenszemre ki kellett vonulnia az egyébként ígéretesnek tűnő virtuális piacról, mert semmit nem tudott eladni a királyi családnak. Pedig hány ronda lányból királynőt lehet faragni vele, nem? 

Nemrég részt vettem iskolánk nagykorúsítási ünnepségén, amolyan mostani divatnak megfelelő nagyestélyi ruhákba öltözött lányok és picus nyakkendős, öltönyös fiúk köszöntési műsorán. A lányok, akiket legtöbbször egy kopott, szaggatott farmerben és sportfelsőben vagy tájba simuló halovány színű blúzokban, hanyag kontyban vagy gyors kötésű lófarokban hordott hajukkal láttam lapulni a padok barikádja mögött, most alig ismertem fel őket a színpadon. 

Biztosan láttál, kedves Olvasó, gyermeket elmélyülten rajzolni. Sokszor annyira belemerülnek a belső képeik kirajzolásába, hogy nyitott szájacskájukon öntudatlanul még a nyelvük is kilóg. Beszippantja őket ez a színes önfeledtség, és a külvilágot hátrahagyva lubickolnak ebben az áramlat-érzésben. Így is nevezi a szakirodalom, hogy áramlat, flow-élmény, amely az elménknek egy olyan állapota, amikor teljesen elmerülünk abban a folyamatban, amit épp csinálunk. 

Mikor gyermek születik, anya születik. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Ma már tudományos kutatások alapján tudjuk, hogy a születés minősége hosszú távon kihat, befolyásolja az ember életét, az pedig egyértelmű, hogy a szülés minősége befolyásolja a nő életét.

Emlékszel-e még, kedves Olvasó, arra a lánglelkű lányra, ifjúra, akinek már serdülőkorában határozott elképzelései voltak az abszolút Igazságról, kutatta, vitatta és próbálgatta a Szabadság határait, dörgedelmes kategorikus imperatívuszokat jelentett ki a Jóról, Barátságról, az Élet értelméről, a Szerelemről, Bűnről. 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy férj és egy feleség, akik szerették egymást, vagy valami hasonló, ennek ellenére folyamatosan civakodtak, mert úgy gondolták, hogy az apró kis súrlódások gyógyítják a sorscsapásokat, vagyis ha csapásnak lehet nevezni azt a kedélyborzoló valóságot, hogy egymásnak teremtettek. Egy szó mint száz, fanatikusan hitték, hogy ha valami bizonyos tünetet okoz, akkor gyógyíthatja is ugyanazt a tünetet, ezért folyamatosan pöröltek a békességért. 

Ha visszatekintünk eddigi életünkre, azt hiszem, mindannyian be tudunk számolni fejlődésünket meghatározó fájdalmas komplexusokról, kisebbrendűségi érzések szorításáról. Ilyenkor gyomor- vagy mellkasi tájékról újra feltámad egy szorító, görcsös érzés, amely emlékeztet régi harcostársunkra, a félelemre, aki szerint nem vagyunk elég szépek, okosak, viccesek, menők. Tehát szeretetre méltók.

Van az építőiparnak egy olyan ága, amit a kishitű emberek zöme csak megmosolyog, és ez még hagyján, de sajnos az éles eszű és nagypofájú gazdasági szakértők is teljesen vakok rá. Gondolom, egyrészt azért láthatatlan ez az iparág, mert nem gigászi markológépekkel, óriásdarukkal és ipari felvonókkal dolgozik, hanem nagyítóval, vajmi kevés lakkal, néhány csepp festékkel, apró kristályokkal vagy mikroszkopikus csillámporral. 

Tavasz volt, egy lazulós, meleg sugarú péntek, amikor beköltözött lelkébe a Halál. Az apa kilépett az ajtón, és átadta a kilincset neki. A Halál nem kilincselt, betörte az ajtót, hirtelen jött, nagy erőkkel, felkészületlenül rohanta le a kislány lelkét, elfoglalta a legszebb szobát. 

A lépcsők semmit nem változtak. Most is olyan simák és erősek, mint 23 éve. Lépegetek rajtuk felfelé az elkésett tanár sietségével, hónom alatt a napló és a felmérők. Közben a lábaimban megelevenedik egy óráról jócskán megkésett diák rohanó ugrásainak emléke, amint szinte repül ugyanezen lépcsőfokok fölött. 

Timi vagyok, és az Angyalkert óvodába járok, a Pumukli csoportba. Már csak kicsit fogok oda járni, mert kinőttem az óvodát, agyonértem, ahogy anya szokta mondani, és ősztől egy nagy, szép, barna iskolába fogok járni, amelyik előtt egy morcos bácsi szoborkodik.

Vége. Ennyi volt az üzenet. Butaság a szerelem – mormolta maga elé a fiú –, úgy kezdődik, mint egy orkán, ami mindent visz, aztán hidegrázós szellőcskévé szelídül, ami bebújik a legmelegebb hajlatba is, ha bosszantani akar. Elég volt, nem akarok komplikációt.

Minden sikertelen férfi mögött ott áll egy karikás szemű nő, akit idegesít, hogy a teremtés koronája egy gyenge ötvözete a lustaságnak és ötlettelenségnek. Igazából az bántja szegény nőt, hogy azt remélte, ihletforrás, motivátor és segítő lesz mindabban, amit a férfi megvalósít, és, lám, a krapek csak folyton úgy tesz, mintha a fejét forradalmi párkapcsolati újításokon törné, holott számára a nő ugyanúgy csak egy megfejtendő probléma, mint a sarki fény, a tűzcsiholás, az alkímia, a maghasadás vagy az adócsalás. 

Tisztelt Doktor Úr!

Ez az egész bolondéria, ami nálunk zajlik, éppen a nyári Európa-bajnoksággal kezdődött. Tudja, a magyarok végre, negyvenvalahány év után kijutottak a rendezvényre, és a barátaimmal, mint egyébként minden rendes férfi, egy sörkertben izgultuk végig a meccseket.