Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete az ütés miatt nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, duzzanatot és kékesfekete elszíneződést okoz.

Sokáig dívott a poroszos nevelési stílus, ami főleg a felnőtteknek „kedvezett”. Ők irányítottak, ők szabtak meg mindent, az anyák néha kétségbeesetten próbáltak megfelelni a szabályoknak: etetés három óránként, nem felvenni a babát, ha sír, hogy „szokja a gyűrődést”, mert hát teher alatt nő a pálma. Most más szelek fújnak: a gyermek került a középpontba. Az ő szükségletei határozzák meg a vele való foglalkozás módját, idejét. Körülötte forog a világ. Merthogy csak így lehet kiegyensúlyozott emberkéket nevelni. Két ellentétes oldal. Hol van az egyensúly? Úgy tűnik, hogy a kulcsszó a lazaság, a derű és a családközpontú szemlélet.

Nagy probléma ez a hajtás a mai világban. Teljes a felfordulás, ami nem is csoda, hiszen van belőle be-, ki-, el-, át-, meg-, össze-, vissza-, le-, na és persze, ez az átkozott felhajtás. Mert mind közül ez utóbbi okozza a galibák jó részét, a többi viszonylag ártalmatlan igekötős szerkezet, ez utóbbinál viszont valami bűzlik.

Emlékszel-e még, kedves Olvasó, arra a lánglelkű lányra, ifjúra, akinek már serdülőkorában határozott elképzelései voltak az abszolút Igazságról, kutatta, vitatta és próbálgatta a Szabadság határait, dörgedelmes kategorikus imperatívuszokat jelentett ki a Jóról, Barátságról, az Élet értelméről, a Szerelemről, Bűnről. 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy férj és egy feleség, akik szerették egymást, vagy valami hasonló, ennek ellenére folyamatosan civakodtak, mert úgy gondolták, hogy az apró kis súrlódások gyógyítják a sorscsapásokat, vagyis ha csapásnak lehet nevezni azt a kedélyborzoló valóságot, hogy egymásnak teremtettek. Egy szó mint száz, fanatikusan hitték, hogy ha valami bizonyos tünetet okoz, akkor gyógyíthatja is ugyanazt a tünetet, ezért folyamatosan pöröltek a békességért. 

„Na, aztán ez is egy pszichológus! Írja s osztja az észt a TV-ben, otthon pedig hogy tud kiabálni a gyerekeinek!” – szinte hallom szomszédasszonyom gondolatait egy kiadós házi veszekedés után, amikor nálam a Toldi-effektus („Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette...”) előáll.  Ezt még nem fogalmazta meg szóban, csak én gondolom, hogy ő ezt gondolja. Egy 8,5-ös erősségű földrengés rázza meg ilyenkor a szülői és szakmai önértékelésemet, berepedezik az egóm, és porban hever a nagy fogadkozásom.

Mostanság sok női magazin és könyv oldalain keresik a szerzők a női önbizalom, önbecsülés eltűnésének okait. Hogy honnan indul a „királylány vagyok” életérzés, kiknek, kinek van ebben meghatározó szerepe, és mikor ki teszi le az alapköveit a női önbizalom bevehetetlen, de sokat ostromolt várkastélyának. Kedves Olvasó, most ezt járnám körül egy kicsit veled.

Egy szolid, polgári vasárnap délben ülünk a családommal a gőzölgő húslevest (laskaleves igazi nevén) kanalazgatva az asztal körül, a leves ízétől kissé elbódultan a rövid életű asztali csendben, amikor lányom szó szerint áthasítja kérdésével a finom hallgatás leplét, és a nyelőcsőbe szorul az utolsó korty leves: – Akik szexelnek, pontosan mit csinálnak? Hogyan lesz abból gyerek?

A lépcsők semmit nem változtak. Most is olyan simák és erősek, mint 23 éve. Lépegetek rajtuk felfelé az elkésett tanár sietségével, hónom alatt a napló és a felmérők. Közben a lábaimban megelevenedik egy óráról jócskán megkésett diák rohanó ugrásainak emléke, amint szinte repül ugyanezen lépcsőfokok fölött. 

Timi vagyok, és az Angyalkert óvodába járok, a Pumukli csoportba. Már csak kicsit fogok oda járni, mert kinőttem az óvodát, agyonértem, ahogy anya szokta mondani, és ősztől egy nagy, szép, barna iskolába fogok járni, amelyik előtt egy morcos bácsi szoborkodik.

Sokan elborzadnak a gyarapodó ráncoktól, igazságtalannak tartják a megereszkedett bőrt, és elkeserítőnek a fáradó testet. Félnek az öregedéstől. Összeállításunkban arra kerestük a választ, miként szembesülnek a nők a múló fiatalsággal, és mit tesznek azért, hogy a kort pórázon tartsák.

Kamasz a tükör előtt, önértékelési problémákkal. Aki egyik napról a másikra nem ismer magára. Magasabb lett, kövérebb, pattanásos, szőrös, megnőttek a mellei, előbújt az ádámcsutkája, bár tegnap még minden rendben volt.

Gyimesben, ott, ahol a párás hegyek olyan formásan sorakoznak egymás mellett, mint valami óriási, gőzölgő puliszkák, és a patakok úgy szeletelik őket, mint a finom cérnaszál, élt egyszer néhány jó ember. Külön-külön voltak jók, együtt már ez kevésbé mondható el róluk. 

Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyen is túl, ott, ahol az erőt még a karban és szívben mérték, és nem a térben, volt egyszer egy hatalmas király. Ennek a királynak volt egy gyönyörű lánya, aki annyira szép volt, hogy az Adobe Photoshopnak szégyenszemre ki kellett vonulnia az egyébként ígéretesnek tűnő virtuális piacról, mert semmit nem tudott eladni a királyi családnak. Pedig hány ronda lányból királynőt lehet faragni vele, nem? 

Nemrég részt vettem iskolánk nagykorúsítási ünnepségén, amolyan mostani divatnak megfelelő nagyestélyi ruhákba öltözött lányok és picus nyakkendős, öltönyös fiúk köszöntési műsorán. A lányok, akiket legtöbbször egy kopott, szaggatott farmerben és sportfelsőben vagy tájba simuló halovány színű blúzokban, hanyag kontyban vagy gyors kötésű lófarokban hordott hajukkal láttam lapulni a padok barikádja mögött, most alig ismertem fel őket a színpadon.