A vakáció, a nyár a nagy kirándulások, barangolások, a hajnalig tartó bulik és fesztiválok időszaka. Kamasszá cseperedő lányaink meggyőző hadjáratba kezdenek, hogy márpedig ők már akkorák, hogy nem maradhatnak ki a jóból. De vajon tudatában vannak-e minden veszélynek? Annak is, amelyik a jóképű srác, a sulis haver, a kedves sofőr képében jelentkezhet?

Sára vagyok. Fejedelemasszony. Igen, ezt jelenti a nevem, és ma a boldogságomról szeretnék mesélni nektek. Mit tudnak ezek a punnyadt nők arról? Tudjátok, drágáim, engem nem is bosszant, hogy irigykednek rám, én kiválóan szórakozom.

Az óvodáskori szerelem néha fura, néha meglepő, zavarba ejtő, de mindenképpen természetes epizód a gyermek és a szülő életében, amely lehetőségeket és kockázatokat is rejt magában. Lehetőséget a fejlődésre és a boldogságra. Kockázatot a sérülésre, az elakadásra.

Tanulmányoznak, címkéket aggatnak ránk. Igazuk van? Hogyan látjuk önmagunkat? Vajon azt gondoljuk magunkról, ami a valóság? Mennyit érek? Hogyan tájékozódjam és találjam meg önmagam ebben a folyton változó, elvárásokkal teli világban? – ilyen és ehhez hasonló kérdések fordulnak meg többnyire generációm fejében a felnőtté válás küszöbén. Tudom, nemcsak a fiatalok teszik fel ezeket a kérdéseket maguknak, cikkünkben most mégis annak járunk utána, milyenek vagyunk mi igazából, friss huszonévesek, milyen én-kép él bennünk felnőttkorunk kezdetén.

Gyakran lázadunk, esetleg csak lázadozunk – kicsi dolgokért, nagyokért, valami ellen, valamiért. Kamaszként még a külsőnk is tükrözi a szembefordulást, felnőttként esetleg jól kendőzzük a véleményünket. Évkezdő lapszámunkban a lázadás mibenlétéről kérdeztünk nőket, akikről valahogy sejtettük, vagy éppen tudtuk, hogy van a témában tapasztalatuk.

Én tényleg próbáltam megbarátkozni ezzel a jelenséggel. Amióta felfigyeltem egyre gyakoribb előfordulására, első körben saját lelkem háza táján igyekeztem megkeresni a zsigeri ellenérzés okát, aztán egy kicsit racionálisabb szinten kerestem a jelenség előnyeit, de csak oda jutottam, hogy egyre dagad bennem az ellenállás és a tiltakozás. Úgyhogy írástémává érett a dolog.

A tavasz az iskolai beiratkozás időszaka, szülőként sok fejtörést okozhat a megfelelő iskola kiválasztása. Az intézményválasztás mellett azonban fontos arra is figyelni, csemeténk vajon elég érett-e arra, hogy az óvodából beüljön az alma mater padjaiba.

Albert Einstein, Leonardo da Vinci, Agatha Christie vagy Mozart csak néhány azok közül a sikeres, híres emberek közül, akikről ma már tudjuk, hogy diszlexiásak voltak. Ma. Mert akkor és még pár évtizede sem nevezték nevén a jelenséget, legfeljebb feltűnt, hogy okos a gyerek, de nem úgy megy neki a tanulás, írás, olvasás, mint a padtársának. Ma már tudjuk, hogy léteznek olyan részképességzavarok, amelyek nehézségeket okozhatnak gyereknek, szülőnek, pedagógusnak egyaránt. Mégis felmerül a kérdés, hogy a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia csupán manapság divatos iskolai címkék-e, amelyeket szakszerű vizsgálat nélkül ragasztunk a diákokra, vagy valós gondot takarnak. A tanítók és szakemberek úgy látják, bár az utóbbi időben egyre gyakrabban hallunk ezekről a fogalmakról, még mindig nem vesszük őket elég komolyan.

Nem lehet elég korán kezdeni a személyes higiéniára való oktatást. S hogy a kézmosás, fürdés és fogmosás ne legyen nyűg a gyermek számára, segítsünk neki játékosan megtenni az első lépéseket az önállóság felé.

Válások, exférjek, újraházasodások, mozaikcsaládok mindig is voltak. Ha a családfánkat elemezzük, biztosan találnánk olyan leszármazottakat, akik ilyen formában éltek. Újrakezdték. Mostanában ez egyre gyakoribb.

A szeparációs szorongás fogalmával majdnem minden kisgyerekes szülő találkozott már. Hallhattunk arról, illetve tapasztaltuk, amint a nyolc-kilenc hónapos csecsemő nehezen vagy egyáltalán nem fogadja el az idegenek közeledtét, felügyeletét. A szorongás sok más tényezőhöz kapcsolódhat gyermekkorban, de bármely időszakról legyen szó, semmi sem fontosabb egy szorongó gyermek számára, mint testi és érzelmi biztonságot találni.

Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még akkor is, ha sokszor nehéznek, kényelmetlennek tűnik.

Anya csak egy van. Ez az egy lehet elég jó, de – bár sokak szerint szentségtörés kimondani – lehet bizony rossz is. Az anyák és lányaik közötti viszonyt pedig az odaadó szeretettől a megfelelési kényszerig, a lázadástól az összesimulásig, a mintakövetéstől a hátat fordításig sok minden jellemezheti. Egy biztos: női kibontakozásunkban anyánknak majdnem sorsdöntő szerepe van. Nők vallanak az anyjukhoz való kapcsolatukról, a pszichológus pedig a viszony rejtlemeit boncolgatja.

Marciról szólnak ezek a gondolatok. És Marcin túl a másságról, elfogadásról, sérültségről, a vele járó nehézségekről, illetve ezzel együtt a csodákról, örömteli pillanatokról. Arról, hogy beszéljünk egymással, kérdezzünk egymástól még akkor is, ha sokszor nehéznek, kényelmetlennek tűnik.

Lelkünk ápolása éppolyan fontos, mint a testünké. Valószínűleg így első olvasatra nagyjából mindenki egyetért velünk, de ha aprópénzre váltjuk a kijelentést, már lehet, hogy sokan húzódoznának a cselekvéstől. Manikűröshöz, kozmetikushoz, fodrászhoz gondolkodás nélkül elmegyünk, de kipróbálnánk-e női önismereti csoportot, amit – többnyire – lélekkurkászok vezetnek? Lelkünk ápolásáért, önmagunk jobb megismeréséért, netán a változásért? Jó hír, hogy vannak nők, akik mernek, és egyre több erre a lehetőség is.