Szász Hargita – Több mint háromszázhatvanöt nap

Írónő. Meg kommunikációs szakember. Az írónő megszólításra mai napig nem figyel, mert még mindig nem szokta meg a kifejezést, bár már két népszerű könyvet írt. Szórakoztató irodalom a műfaj, amiben alkot, ezt nem sokan művelik Erdélyben. Végtelenül derűs személyiség, pedig több nehéz történés is volt a családjában. Hosszú időn át küzdöttek a gyermekrákkal, férje fiát végül elveszítették. Éppen ezért nehéz interjúra készültem, de másképp történt. (A teljes interjú a 2021-es Nőileg magazin februári számában.)
Hirdetés

(…)

– A környezeted úgy ismer, mint kommunikációs szakembert, kormányfőtitkárságon, minisztériumban és parlamenti képviselői irodában is dolgoztál. Szeretted?

– Nagyon! 27 évesen lettem miniszteri tanácsos. Akkor mondta egy idősebb kollégám, hogy „tudod-e, ti annyira fiatalok vagytok, hogy fel se fogjátok, milyen hatalom van a kezetekben”, és tényleg, jó értelemben vett influenszerként funkcionáltunk. Lehet, valóban nem is értettük, mekkora dolog, hogy az az ötlet, amit kitaláltunk és bementünk vele a miniszterhez, és ő azt mondta rá, ez jó, megvalósult, és egy egész országra hatással volt. Mi csak végeztük a munkánkat. Elég sokáig úgy éreztem a minisztérium után, hogy ennél nincs jobb, vagy nincs több, vagy tovább. (…)

– Nagyon más sajtóközleményt írni és regényt írni. Amikor kiderült, hogy kiadták a könyvedet, sokan meglepődtek.

– Ég és föld a két munka, valóban (mosolyog). Mindig szerettem volna könyvet írni, egész gyerekkoromtól dolgozott bennem az érzés, de valahol jól eltemetve. Azt hiszem, igazából nem hittem abban, hogy meg is tudom valósítani. De egyszer csak jött a szikra. Az első könyvemet nagyon rövid idő alatt megírtam, ha jól emlékszem, bő három hét alatt.

 – Hogy született a második könyv?

Hirdetés

– Mégsem akar az ember egykönyves szerző maradni (nevet). A Kötelék más téma, mint a 365, személyesebb, meg bevallom, számomra terápiás jelleggel bírt a megírása.

 – Vannak benne életrajzi elemek.

– A Kötelék a szerelmi szál mellett a gyermekrák témáját dolgozza fel, azt, hogy egy ekkora betegség egy családot hogyan érint. Amikor nekifogtam, a mi családunk éppen ebben az élethelyzetben volt, és nem volt ez tudatos, hogy pont erről akarok írni, de annyira ebben éltem, hogy ez jött a tollamból.

Sokat rágódtam rajta, hogy meg kell-e írnom, meg hogy a családban, akiket érint, hogyan fogadják majd, hogy nyomtatásban az életük. (…)

– Milyen volt, amikor fiatal nőként a házasságoddal kaptál egy kamasz gyereket, Marcit?

– Őt hamarabb ismertem a néptánc révén, mint az édesapját (felnevet). Egy kolozsvári néptánctalálkozón ismerkedtünk meg, nagyon cuki kisfiú volt. Ott volt az apukája is, de vele elkerültük egymást. Következő évben Magyarországra mentünk szintén néptánctalálkozóra, ott ismerkedtünk meg Zolival, a férjemmel. Tartottam tőle, hogy Marci hogyan fogja fogadni ezt a kapcsolatot, mert ugyan jóban voltunk, de nagyon más viszonyban, nem mostohaanya – nevelt gyerek viszonyban. De nagyon jól fogadta. (…)

Hogyan alakult a kapcsolat és a közös élet? – megtudhatjátok a februári címlapinterjúból.

Fotó: Mihály László

Friss lapszámunkat alább kérheted:

Hirdetés