– Hátráltatta-e valaha a pályáját az, hogy nő, illetve anya?
– Mindig olyan környezetben éltem, ahol fontosnak tartották a tanulást, az előrehaladást. Ebben az összefüggésben pedig mindegy volt, hogy valaki nő-e vagy férfi. A tudományos pályám kezdetén pedig – amikor ‘89 előtt kénytelenek voltunk informálisan működni – a szakmai közösség, amelynek tagja voltam, barátokból, házastársakból állt össze, a kölcsönös tudásszerzés és -megosztás alapján tevékenykedtünk, ebben a közegben végképp nem számított a nemi hovatartozás. Az együttműködés volt a fontos, az egymásrautaltság pedig eleve kizárt bármilyen típusú versengést és szembenállást. Ebben a sajátos helyzetben az anyaságot is úgy lehetett megélni, mint ami az életünk, a kialakított életformánk része. Gyermekeinket az élet legnagyobb ajándékának tekintettük, ebben nem volt különbség az anyai és az apai szerep között. Feladatmegosztás természetesen létezett, de nő és férfi egyforma szeretettel és felelősséggel vett részt a gyermeknevelésben.
Az anyaszerepet nem mitizáltuk, nem szőttünk köréje rózsaszín habos mesét, sem szenvedéstörténetet – de mélyen átéltük ezt az egész életre szóló kötődést.
Ebbe pedig beletartozott az is, hogy olyan családi környezetet teremtsünk, amelyben a tudásszomj és a megismerési törekvés továbbörökítődhet – épp úgy, ahogy eredeti családunkból mi is magunkkal hoztuk ezeket. Mindezt meg csak úgy lehet, ha szülőként – anyaként és apaként – magunk sem mondunk le a szakmai teljesítmény kihívásairól.
– Milyen téma foglalkoztatja, amit eddig valamilyen okból nem nyílt lehetősége kutatni?
– Társadalomkutatóként sosem lehet egyetlen témát sem teljesen lezárni. Egy kutatási programot be lehet fejezni, az abban kijelölt feladatokat le lehet zárni, a tanulmányokat meg kell írni, a következtetéseket megfogalmazni. De minden lezárás egyben egy új nyitás is, mert a vizsgált társadalmi valóság, főleg egy dinamikus korszakban, amilyenben élünk – mindig kicsúszik, mindig tovább lép a megállapított, leírt eredmények alól. Évtizedek óta kiemelten foglalkozom a szimbolikus térhasználat és a munkamigráció témakörével, ehhez nemrég társult a gyermekek és fiatalok médiahasználatának vizsgálata. Sok kutatást folytattunk mindegyik témában, és mivel hosszú időszakról van szó, sikerült a székelyföldi társadalom elmúlt évtizedeiben a jelenségek folyamatjellegét, korszakolását, az egyes korszakokra jellemző legfontosabb trendeket számbavenni. De egyik sem lezárható téma, mindegyik jelen van továbbra is, intenzitásuk nem csökken, ugyanakkor a megfigyelő számára észlelhető a változás, az újabb trendek megjelenése. Továbbra is kutatni szeretném tehát kedvenc témáimat, és bár állandóan vannak új feladatok, nem szeretném szem elől téveszteni a jelenségek jelenbeli alakulásának folyamatát.
– A jelenkor kihívásaiból kiindulva, az ember számára milyen területet kellene ön szerint kutatni?
– Nem szeretnék fontossági sorrendet felállítani a témák között. Kulturális antropológusként inkább azt mondanám, hogy – bármiről is legyen szó – a vizsgálatok mélységére, és minden témának a többi jelenséggel való összefüggésére érdemes koncentrálni. Igazi megértésről ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha időt és szakmai tudást nem megspórolva, olyan eredményekre törekszünk, amelyek a világban való eligazodást segítik. Kevésbé válunk befolyásolhatóvá és manipulálhatóvá, ha van rálátásunk és értelmező képességünk arra a világra, amelyben élünk.
Ez most, a világjárvány idején különös jelentőséget nyer: látjuk, milyen sokan válnak az álhírek, az összeesküvéselméletek áldozataivá azáltal, hogy nem tanulták meg az eligazodás, az ellenőrzés képességének minimumát. Mivel tanár is vagyok, a diákokkal végzett munkámban is erre törekszem: kíváncsi és gondolkodó embereket nevelni.
– Az anyagi források mennyiben befolyásolják a munkáját?
– A kutatáshoz elengedhetetlenek az anyagi források. A szakmai érdeklődéshez, a nyitott szemmel járáshoz nem kell pénz. A kettő viszont együtt jár, és ha nem állnak rendelkezésre az anyagiak, kutatást sem lehet végezni. Visszautalva az első kérdésre adott válaszomra: tudományos érdeklődésem olyan időszakban és környezetben alakult ki, amikor inkább rejtőzködni kellett, mintsem nyíltan tevékenykedni. Nem mitizálnám azt a korszakot, napjainkban semmi értelme nem volna az ingyen, munkáját saját forrásokból fedező kutatómunka propagálásának. Ma nem is erre kell törekedni, hanem meg kell tanulni a pusztán tudományművelés mellett az azt lehetővé tevő források megszerzését is. De hadd említsem meg érdekességként: a 80-as években jelentettük meg a KAM első kötetét, folklorizmus témakörben. A kutatáshoz nulla anyagi forrásunk volt, a kötet viszont máig alapolvasmány több folklór tanszéken.
– Mit emelne ki a kutatási eredményeiből, aminek a mindennapokban hasznát vehetjük/vehetnénk?
– Nem tudok csupán magamról beszélni, hiszen mint említettem, mindig csapatban dolgoztam, ahol az egyéni eredmények a többiekével együtt válhattak csak relevánssá. A mindennapi élet és a saját kultúra kutatójaként viszont azt mondhatom, hogy akkor érzem eredményesnek a munkámat/munkánkat, ha hozzásegítenek bárkit ahhoz, hogy értő módon élje meg saját világát. Nemrég történt meg, hogy valaki, akinek véleménye sokat jelent számomra, azt mondta, hogy elolvasva egyik írásomat, egész másképp látja az illető jelenséget. Egyetemi oktatóként is ez lenne az optimális: ha a diákok számára nem csak kötelező meghallgatni- és elolvasnivalót tudnék ajánlani szakmai eredményeinkből, hanem értelmező magatartást is.
– Ki lenne az, akitől szívesen kérdezne, akivel beszélgetne, de már nem lehet, vagy nincs rá mód?
– Minden elszalasztott beszélgetés veszteség. Ez a mi szakmánkban különösen érvényes. Tizenvalahány évvel ezelőtt egy nemzetközi kutatócsoport tagjaként a romániai kollektivizálással foglalkoztam. Sok interjút készítettem olyan emberekkel, akik a hatvanas években részesei/elszenvedői voltak a kollektivizálásnak. Hihetetlenül tanulságosak voltak ezek a beszélgetések, nélkülük jóval szegényesebb lenne az illető korszak társadalmi folyamatainak megértése. Akkori beszélgetőpartnereim közül már alig néhányan vannak életben. Úgyhogy
beszélgessünk kortársainkkal, akkor is, ha ők azt hiszik, nem tudnak semmi fontosat mondani, hisz – úgy gondolják – életük annyira mindennapi, annyira átlagos. De nem így van: mindenki élete érdekes és fontos.
Fontos, ahogyan és amire emlékeznek, fontos, amiképp az emlékezet által építik saját életüket.
– Megtorpanás…?
– A megtorpanások természetes velejárói ennek a munkának. Nem egy diadalmenet, amelyen csak úgy sorjáznak az eredmények és az elismerések. Még azt is felül kell vizsgálni, mit tekintünk egyáltalán eredménynek: egy jól sikerült konferenciaelőadást, egy elnyert pályázatot, egy hatékonyan működő munkacsoportot, egy publikációt, egy előrelépést a szakmai ranglétrán, jól vizsgázó diákokat… Vagy azt a csendes, belső örömöt, hogy sikerült választ találni egy kérdésre, sikerült rálelni az összefüggésekre. És ott vannak mindezek ellentétei, amelyek okot adhatnak a megtorpanásra: a visszautasított pályázat, a félbemaradt publikáció, a lekésett jelentkezés, az elhúzódó előrelépés, a nem talált összefüggés… Igen, mindezek megtörténtek velem is, a jó is, a rossz is. Persze, most kissé patetikusan úgy kellene folytatnom: és mégis, hajrá, megyünk tovább. Hát nem mindig hajrá, de megy az ember tovább, mi mást is tehetne.
– Milyen arányban volt tudatos, illetve ösztönös a gyereknevelésben?
– Nem tudnék pontos arányt megállapítani. A gyermeknevelés gyakorlatában rengeteg a kulturális átörökítés, szabályozás, ugyanakkor gyakoriak az ösztönös megoldások. Nagyon erősek lehetnek a környezeti-társadalmi elvárások is a szülők irányába: mikor mit kell tennie, hogyan kell döntenie. Milyen játékot adjon gyermeke kezébe, hogyan öltöztesse, hogyan beszéljen vele, milyen iskolába írassa, milyen foglalkozásokra járassa… Úgy látom, ezek az elvárások – nyilván az épp aktuális divat mentén is – napjainkban nagyon erősek. Mintha nem bíznánk eléggé abban, hogy az egyén képes szülővé válni a rengeteg tanács nélkül is. Amikor nekünk voltak kisgyerekeink, kevesebb segítő tanáccsal találkoztunk. Több mindent kellett egyénileg, akár tudatosan, akár ösztönösen eldöntenünk. Ez nem volt mindig könnyű, de volt benne annyi pozitívum, hogy jobban el lehetett függetlenedni a bevett szabályoktól is, a társadalmi divatoktól is. Ilyen értelemben, azt hiszem, egyaránt voltam tudatosan és ösztönösen viselkedő szülő: a tudatos lépéseket az ösztönösség finom hálóján szűrtem át, az ösztönös döntéseket még idejében felülvizsgáltam a tudatosság által.
– Milyen terveket dédelget mind szakmailag, mind a magánéletét illetően?
– A szakmai terveket illetően részben már válaszoltam: szeretném folytatni a munkát kedvenc kutatási területeimen. És igen, jöhetnek új témák is: én nemcsak szakirodalmat, de szépirodalmat is sokat olvasok, olvasóklubot is vezetek, régi vágyam a kettőt szakmailag is jobban összekapcsolni, elmélyedni az irodalom antropológiájában.
A magánélet? Sok időt tölteni a családommal. Sokat kirándulni. Szenvedélyes természetjárók vagyunk: ez nemcsak kikapcsolódás, hanem állandó szemlélődés, valamilyen sajátos ozmózis az ember és a természeti világ között, ahol a megfigyelő minden érzékszervével jelen van, nagyon bensőséges kapcsolatban a természettel. Utazni is nagyon szeretünk, a járvány ennek keresztbe tett, jó lenne ezt folytatni.
– Ha meg kellene fogalmaznia egy bővített mondatot tanulságként az elmúlt évek tapasztalatairól, hogyan hangzana?
– Á, az nekem nem megy! Még a bővített mondat csak-csak, habár abból is egy-kettőre összetett mondat lesz. Tanulságot csak valami/valaki másból kiindulva mondhatnék, saját magamról beszélve nem. Ugye nem nagy baj, ha tanulság nélkül zárjuk le a beszélgetést?
Névjegy: Bodó Julianna társadalomkutató, kulturális antropológus. A KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja, kutatója, a Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara Társadalomtudományi Tanszékének professzora. Legfontosabb kutatási területei: szimbolikus térhasználat, munkamigráció, a gyermekek és fiatalok médiahasználata. Tanulmányai számos könyvben, szakfolyóiratban láttak napvilágot.
