Csergő Nóra: Kiállunk magunkért a folyamatos változásban is

Júliusban az új generációra mondunk igent a nyomtatott Nőileg mellékletében. Ezért is ültünk le egy kávéra a 26 éves székelyudvarhelyi animátorral, Csergő Nórával. Kíváncsiak voltunk, mit gondol a saját korosztályáról, életszemléletükről és céljaikról, a munkáról és szülei generációjáról.

– Valahogy a szakmád is olyan „újgenerációs”. Hogyan lett belőled animátor?

– Mindig érdekeltek a rajzfilmek, és elég sokáig néztem is őket. Mamám rendre meg is szólított, hogy ideje lenne már normális dolgokat is nézni. Gondolkodtam, vajon hogyan készülnek, csak az nem fordult meg a fejemben, hogy ez lehet a munkám is egyszer. Művészettörténetet végeztem az egyetemen és örökségvédelmet a mesterin. Hazaköltöztem már a mesteri alatt, és játéktervezőként dolgoztam egy játékgyárban, de nem igazán bírtam fizikailag, nem feküdt nekem egész nap álldogálni a hidegben. És akkor jutott eszembe a Legendárium rajzfilmstúdió, a régi osztálytársaimtól sokat hallottam róla. Kimentem szétnézni, kaptam házi feladatot, kölcsön egy gépet, ami megbírja a programot, és otthon, munka után dolgoztam vele. Hetente kimentem, és megmutattam, hogy mit haladtam. Abban egyeztünk, hogy ha ügyes leszek, akkor felvesznek. És felvettek.  

– Tulajdonképpen mi a te munkád konkrétan?

– Megmozgatom a karaktereket, ez a munkaköröm. Valaki megrajzolja 2D-ben a rajzfilmfigurákat, majd kapnak egy háromdimenziós alakot. Kapok egy jelenetet, mondjuk, hogy menjen el a figura A-ból B-be. Én találom ki, hogy miként, hogyan. Persze szem előtt kell tartani, hogy mi a célja az adott jelenetnek, hogy ne vonja el a figyelmet egyébről, vagy hogy épp szomorú vagy boldog a figura stb. Sokan azt hiszik, mi egész nap rajzfilmet nézünk. De azért ez sokkal keményebb ennél.

– Tizenkét éven át művészeti szakközépiskolába jártál. Sosem vonzott, hogy képzőművészként érvényesülj?

– Úgy éreztem, nincs akkora tehetségem, hogy abból meg tudjak élni, hogy festek vagy szobrász legyek, annyira azért nem vagyok kivételes művészileg. De érdekelt a művészet, és a művészettöri mégiscsak kapcsolódó.

– Nagy világnézetbeli különbségeket látsz a szüleid generációja és a sajátod között?

– Inkább energiában látok különbséget. A mi szakmánkban csak akkor lehet fejlődni ütemesen, hogyha tényleg nagyon odateszed magad, hétvégén és délután is csinálod, olvasol, videókat nézel, s tényleg mindent elkövetsz a munkád mellett. Aki már idősebb, s esetleg még gyereke is van, az már nem engedheti meg magának, hogy munka után is ezt csinálja. Az főz, vagy a gyermekével van, s nem tud úgy haladni. Nyilván, ha én belenyomok napi 16 órát, érthető, hogy jobban fejlődök, mint aki csak napi nyolcat. De a

leginkább szembetűnő különbség talán az, hogy a szüleimnek a munka az munka. Nekem azonban a munka jól kell teljen.

Mert sok időt töltök ott, és nem mindegy, hogy eltöltöm a napi nyolc órámat, és olyan dolgot csinálok, amit utálok, vagy többségében úgy kelek fel, hogy alig várom, hogy fogjak neki. Engem a munkán kívül is a szakmámmal kapcsolatos dolgok érdekelnek, bármi, ami előre visz benne, azzal foglalkozom munkaidőn kívül is. 

– És a munkán kívül?

– Régen nagyon haragudtam a szüleimre, amiért nem olvasnak, nem járnak kirándulni, koncertekre, sehova. Most már kezdem látni, hogy ha nem törekszem, én is ugyanígy befásulhatok. De próbálom tartani magamat. Nem akarom, hogy ha visszanézek az elmúlt egy, öt vagy tíz évemre, ne legyen, mit meséljek a munkán kívül.  

Hirdetés

– A saját korosztályod milyennek látod?

– Az én korosztályomban nagyon sokan el vannak veszve. Magamat szerencsésnek látom, mert én belecsöppentem már a mesteri elején a munkába, és így esélyem sem volt azon gondolkodni, hogy mi legyen, de aki velem egy korosztály, és elvégezte az egyetemet, most így áll, s nézi, hogy akkor mit csináljon. És nagyon sokan elmennek külföldre, egyet pincérkednek, egyet takarítanak, hogy legyen egy kicsi pénzük, s hazajönnek, s megint ugyanott vannak, hogy akkor most hogyan tovább? S ez így elég ijesztő. Úgyhogy ezért örülök, hogy nekem van egy olyan munkám, amit élvezek. De főleg a nálam fiatalabbakon látom, hogy nem akarnak dolgozni, nincs is életcéljuk, és ez olyan furcsa nekem. Hogy akkor mi a hobbijuk vagy elképzelésük, hogy miből lehetne megélni? A válasz általában az, hogy semmi. Legyen pénzem, s lógassam a lábamat. Akkor mi az értelme az életének?

Nekem, ha lenne egy rakat pénzem, akkor is csinálnék valamit.

Vagy olyanokkal is találkozom, akik nem akarnak tanulni, egyetemre menni. Én az én szakmámat, az animációt épp azért szeretem, mert a végtelenségig lehet tanulni, új technikák, programok, trendek vannak, változnak nagyon gyorsan, sosincs olyan, hogy megtanultam, és akkor annyi. 

– Téged nem vonz a külföldi kaland?

– Ha itt jó helyen vagyok, miért menjek ki öt évre külföldre? Maximum egy évre mennék, szétnézni. De a pénzkeresés nem éri meg nekem, hogy megkockáztassam, hogy elveszítem azt, ami itt van. 

– Bizakodó vagy a jövőt illetően?

– Én azt érzem, hogy a korosztályom nagyon fél, nagyon ijesztő a jövő, és nem is merünk hosszú távra nagyon konkrétan tervezni, mert annyi minden változik. Nem az van, hogy megvan a szakmám, elmegyek egy gyárba dolgozni, és onnan megyek nyugdíjba és kész, hanem bármikor megszűnhet a cég, akinek dolgozom, elküldhetnek, történhet millióegy váratlan dolog, s akkor mi lesz a tízéves tervemmel, amit én kitaláltam? 

– Pedig bátrabbaknak tűntök, amikor ki kell állni magatokért, mint mondjuk a tíz-húsz évvel idősebb generációk…

– Az igaz, hogy jobban kikérjük a magunkét. Attól, hogy tudom, hogy a munkahely sem egy biztos dolog, a szakmám sem, mert ilyen világot élünk, hogy minden folyamatosan változik, attól még kiállhatok magamért. Ha már minden bizonytalan, legalább kapjam meg, ami nekem jár. Ha úgyis ki leszek rúgva, vagy mondjuk megszűnik a cég, akkor nehogy már befogjam a számat és hallgassak. Sokszor érzem, hogy ami mellett próbálok kiállni, azt pont azért csinálom, hogy ne történjen meg, hogy rossz munkakörülmények között kelljen dolgoznom, és emiatt elcsússzon a jövőm. Én azért küzdök, hogy legyen biztos a jövőm. 

Lapozz bele a júliusi lapszámunkba: