Úton lenni boldogság

Egy zarándoklat olyan, mint az élet: tele csodás helyekkel, különleges találkozásokkal, boldogsággal, buktatókkal, szenvedéssel, újrakezdéssel, rácsodálkozással. Így élte meg a 39 napig tartó, 1400 kilométeres zarándokútját a marosvásárhelyi Ábrám Noémi is, aki élményeit a nemrég bemutatott könyvében osztja meg az olvasókkal.

Sokan hallottak már a Spanyolországon áthaladó El Camino zarándokútról, Szent Jakab útjáról, a Mária útról, amely mellettünk halad el, csak nagyon kevesen tudnak. Épp emiatt döntött úgy Ábrám Noémi, hogy ő megteszi ezt az utat.

– Olvastam Kuszálik Péternek a Hosszú úton című könyvét a Jakab útról, és ezzel egy időben szereztem tudomást a Mária nevét viselő zarándokútról. Amikor találkoztam Péterrel, elújságolta, hogy újra készül az El Caminóra. Kitört belőlem a magyar fehérnépvirtus, és megkérdeztem, miért újra oda megy, és miért nem a Mária útra, hithű katolikus lévén. Már nem emlékszem, mit válaszolt, de arra igen, hogy szinte meg is szégyelltem magam, hogy miért vonok kérdőre bárkit, amikor én sem tettem meg azt az utat. Szóval így fogalmazódott meg bennem a belső késztetés, hogy ha ezt mondtam Péternek, akkor tegyem meg én. Aztán ez érlelődött bennem, és már annyira benne volt a gondolataimban, mintha megszólított volna ez az út. Két kudarcélményben is volt részem 2015 elején, és úgy éreztem, mindez azért történik, hogy elmehessek. „Hálával Istennek, szeretettel embernek” – így indultam útnak, és ez az érzés csak erősödött az út folyamán.

– „Akkor zarándoklat egy zarándokút, ha belső út. Ha nem, akkor csak kirándulás” – írod a könyvedben.

– Ezt Oláh Dénes római katolikus főesperes írta egyik könyvében. És ezt az utam során egy kedves rokonomtól kaptam meg üzenetben. Ezt kiegészítve azt válaszoltam neki, hogy ennél is több. Kétségtelenül belső út, ez tagadhatatlan, de aki egy ekkora utat megtesz gyalog, az rájön, bármilyen prózaian is hangzik, hogy a zarándoklat egy nagyon kemény fizikai út, ahol az útra figyel az ember. Annyira, hogy én eredetileg szerettem volna az énekeimet feltérképezni az út alatt, mert nagyon sok népdalt ismerek, és gondoltam, hogy szépen, ábécérendben összegyűjtöm őket majd gyaloglás közben, vagy esetleg elgondolkozom az életem fontos eseményein. Erre nem volt lehetőség, mert a külső útra nagyon kellett figyelni. Ez a nagyszerű egy zarándoklatban, hogy ezt az egyetemességet, a belső és külső utak egységét egy zarándoklat alatt tökéletesen meg lehet élni.

– Fel voltál készülve erre az útra?

– Nem voltam felkészülve, de általában sem készülök elő a dolgokra, még akkor sem, ha tudom, hogy jó lenne. Tudtam például, hogy egy részletes térkép jó lenne, segítene, de nem jutott idő rá, hogy azt elkészítsem. Így A4-es lapokra nyomtattam ki a napi útvonalakat. Volt nálam 39 darab A4-es lap, amelynek egyik felére ki volt nyomtatva egy elnagyolt térkép, ami nem segített gyakran, mert még azok a települések sem voltak feltüntetve rajta, ahol át kellett mennem. 2015 augusztusában indultam el, és szeptember 11-én érkeztem meg Csíksomlyóra. Azt kértem, hogy ne akkor fogadjanak az ismerősök, barátok, rokonok, amikor érkezem. Egyrészt azért, mert nagy esőzés volt, Szentegyházától Csíkszeredáig a legnagyobb eső volt utam során. Szóval nekik is jobb volt így, hogy ne esőben jöjjenek elém. Másrészt pedig ennek volt egy nagyon szép lelki töltete, hogy mindenki eljött a misére másnap, amikor már napsütés volt.

– Mi volt a legnehezebb az út során?

– Hirtelen az ugrik be, amikor éjjel egy óra körül érkeztem a szálláshelyre, egy árvizes, magyarországi napon, nagy igyekezetemben végigcaplattam térdig iszapban, és bár este még nem éreztem, hogy gond lenne, reggel, mikor kikeltem az ágyból, nem éreztem a lábaimat. Nehezen tudtam összeszedni magam, megdöbbentő érzés volt. De akkor sem jutott egy percig sem eszembe, hogy ne menjek tovább. Ez volt talán fizikálisan a legnehezebb. Egyszer leestem a műút mellett, de abban is annyi csoda rejlett, hogy nem tudok negatívan gondolni rá. Eszembe jut az is, hogy utam során egyszer sírtam bánatomban. Örömömben többször, de bánatomban egyszer, Budapesten, a Bosnyák téri piac környékén, amikor eltűnt előlem a jel, és rádöbbentem arra, hogy a helyiek mennyire műveletlenek, még azok is, akiknek ismerniük kellene a környéket. A buszsofőr sem tudta megmondani, hogy merre van Rákosszentmihály, amely egyébként Budapesthez tartozik. Nem magamat sajnáltam, hanem a helyzetet.

– A legcsodálatosabb dolgokat fel tudod idézni?

– Lényegében az a felismerés, gondolat, amivel mentem, és amiben meg is erősödtem, hogy a jó Isten minket valóban a tenyerén hordoz. Ez, azt hiszem, annak lenne még nagyobb élmény, aki ebben nem hisz, és egyszer csak így rádöbben arra, hogy tényleg, nem a hozzátartozóim, nem én, hanem van valaki, aki mindig tudja, hogy mire van szükségem. Én ezt végig tudtam útközben, de néha annyira erősen ráébredtem erre, hogy akkor sírtam örömömben. És ez többször megtörtént. De minden napnak megvolt a maga csodája. Sokszor lehetetlen helyzetekbe kerültem. Reggel elképzeltem, hogy este hol szállok meg, és mindig másképp alakult. Többször eltévedtem, de mindig megoldódott úgy, hogy attól örömömben sírni tudtam, hiszen nem volt hiába az eltévelyedés, még az a háromórás sem, mert sok érdekességet láttam útközben, és végül segítettek rajtam az emberek. Egy másik örömforrás, ráeszmélés, hogy akármilyen gonosznak tűnjék egy ember, ott van benne a jó. Olyan emberek is, akik előítélettel viseltettek irántam, vagy egyszerűen más dolguk volt, és nem tudtak odafigyelni az én dolgaimra, vagy éppen mérgesek voltak, amikor megszólítottam őket, ha adtam nekik időt, kijött belőlük a jó. Voltak, akik nem szívesen fogadtak be este, de én alázattal viszonyultam hozzájuk, és este úgy hajtottam a fejem nyugovóra, hogy kértem Istent, hogy az az ember reggelre legyen jó. És ez mindig bejött. Egyik almát hozott, a másik reggelit. Szóval a másik örömforrás, hogy az emberek tulajdonképpen jók.

– Egy-egy ilyen zarándokút leképezi egy ember életét. Te is érezted ezt?

– A könyvem előszavában is írtam, hogy a zarándoklatom olyan volt, mint az életem, amely hitem szerint Isten kezében van. Most a tisztelt olvasó elé teszem. Hobo (Földes László) Halj meg, és nagy leszel! című előadásának zárómondata az, hogy „Úton lenni boldogság”. Ezt a boldogságot szeretném én is közvetíteni, hívő és hitetlen, magyar nemzetiségű és más ajkú, életükkel elégedett vagy elégedetlenkedő életzarándok társaim felé.

A cikk nyomtatott változata a Nőileg magazin 2017. májusi számában jelent meg. 

Előfizetésért látogasson el webáruházunkba >>>