Lehet, hogy még a barátainknak sem merjük megmondani, ha már valamit soknak, túlzásnak, tolakodónak vagy túl személyesnek tartunk? Inkább nyomunk egy lájkot, mert tőlünk is elvárja?
Mi most kimondjuk, hogy mi zavar a közösségi médiában.
Asztalos Ágnes, Székelyudvarhely
Elsősorban a kontrollvesztés. És egyáltalán nem a központi kontrollra gondolok (arra van ugyebár próbálkozás, és nem véletlenül), hanem a résztvevők „kontrollvesztett” állapotára. Arra, amikor sem a józan ész és jólneveltség, sem a kulturáltság, sem az a bizonyos otthoni hét év nem óv meg attól embereket, hogy nárcisztikus, exhibicionista, indulatos, durva, sötét oldalukat nyakló nélkül elengedjék, és
elhiszik, hogy bárkit is komolyan érdekel, hogy mit esznek, mi jár a fejükben, milyen érzelmi állapotban vannak, mit csinált a kutyájuk/macskájuk/félmeztelen kisgyerekük, és megengedik maguknak, hogy beszóljanak, belerúgjanak másokba, kiokádják az összes frusztrációjukat, nyomorúságukat mindenkire, bárkire.
Jó a közösségi média, magam is élek „benne” és vele, de bevallom, több ismerősömben is csalódtam az évek során. Visszafogott, kellemes, diszkrét emberek a valóságban, de amit a virtuális világban láttatnak magukról, az valami teljesen más. Úristen, úrinő/úriember ilyet nem csinál! – kaptam néha a szívemhez egy-egy megnyilatkozásuk után. Tényleg ennyire szükségünk van virtuális simi-simikre (értsd: lájkokra), ennyire nem merjük felvállalni teljes valónkat, csak a sokkal kockázatmentesebb virtuáliában, ennyire tele vagyunk negatív indulattal?! Értjük, hogy mi zajlik bennünk, amikor a teljesen valótlanra átalakított szelfinket kitesszük profilképnek? Amikor egy magvasnak vélt mondást megosztunk? Kemény önismereti kérdések ezek – s végül is, ha keressük a saját, őszinte válaszainkat ezekre, akkor még egy haszna van a közösségi médiának. Szóval igen, a kontroltalanság, a durvaság, a felületesség, az őszintétlenség, a hamis látszat keltése, a megtévesztés, az ezekre tett kísérlet a legzavaróbb számomra.
Sipos Betti, Budapest
A fröcsögés zavar. Az agresszivitás. Hogy emberek nem ismerik egymás életét, mégis mindent jobban akarnak tudni a másiknál, a másikról. És ezt le is írják nyilvánosan, arccal, névvel vállalva a kioktatást.
A digitális énről szóló, júliusi számban megjelent cikkemben mondja a pszichológus, hogy: „Jó tudni, a digitális identitásunk nem csak annyi, hogy milyen előnyösen mutatunk a Facebook-fotókon, hanem az is, mihez, hogyan szólunk hozzá. Sajnos ezek a fröcsögő kommentek mutatják, milyen állapotban van a társadalom. Aki jól van, nem kommentel ilyen otromba hangnemben”.
Egyetértek.
Rengeteg a negatív hangvételű komment, a trágár szavak használata, egymás negatív minősítése.
Simán megy a hülyézés, a politikai beállítottság blamálása, az idiótázás. Lehet vitatkozni, hiszen az akár építő jellegű is lehet, előre is vihet, de nem ilyen hangnemben.
Tisztelet egymás iránt – erre lenne szükség.
Magyari Tekla, Székelyudvarhely
A hazugság, a látszat, a csakazértis azt mutatom, hogy deboldogvagyok, még ha a kiégés vagy depresszió is kopogtat az ajtómon. Zavar a tökéletes élet szemfényvesztése, a „boldog család” illúziója, a deszeretemaférjem/feleségem, akit – nem posztolom, de – gyakran megcsalok. Irritálnak a primitív helyesírási hibák, a „Szelykefürdő” és „Székejudvarhej”, a „ki fogjuk vitelezni” és a politikai mocskok, az arc nélküli gyűlölködés, a hibakeresés és fotelszakértelem, a körüzenetben elküldött „fenyegetések”:
ha nem osztod meg, fekete macska csámcsog majd a sírodon.
Zavar továbbá a sok ismeretlen írogató: „Syia, teccesz!”, „Elolvasod a verseimet? Rég óta költő vagyok”, de idegesít a rengeteg reklám, no meg a saját vélemény nélküli sok-sok másoló.
Saját extrovertált temperamentumom – no meg a munkám – eltéphetetlenül ide láncol, szóval nem zavar eléggé a social media, hisz még mindig itt vagyok. Sőt, kifejezetten élvezem is „lesni” az emberek virtuális viselkedését, nem egy írásom témáját innen lopom.
Pap Melinda, Kolozsvár
Egyrészt az zavar, ha valaki túlságosan kiteregeti a magánéletét. Hogy egyesek dicsekvésre használják a közösségi médiát, és még a legszemélyesebb dolgaikat is kirakják. Például számomra felfoghatatlan, hogy az egy háztartásban élő pár, szülő-gyerek, miért mindenki számára látható módon, Facebookon köszönti fel egymást jeles alkalmakkor…
Ahogy az is, ez azonban inkább aggasztó, hogy sokan a kisgyerekükről osztanak meg meggondolatlanul fotókat úgy, hogy azokhoz utána bárki hozzáférhet.
Összességében azt hiszem, kevés a tudatos felhasználó, és sokan lelki szemétládának használják a közösségi médiát. Ami rájuk is visszaüthet, de másoknak is terhes lehet.
Újságíróként persze a cikkek alatti becsmérlő, sokszor rosszindulatú hozzászólások is zavaróak, de ehhez hozzáedződik az ember, szakmai ártalom. Szinte mindenki úgy nyilvánul meg, mint egy rögtönítélő bíróság.
Ugye van, ami téged is zavar? Mondd ki, megbírjuk!
Kiemelt kép: Shutterstock
