Én, úgy érzem, elég pozitív beállítottságú személy vagyok: a jó ember képzetével indítok ismerkedést, belelátok emberekbe sok olyan értéket, ami lehet, hogy még nincs is kifejlődve benne, de ezt az olykor naivitásba átcsapó átszellemültséget a valóság pofonjai alaposan kikezdik. Töretlen marad mégis ez a hajlam bennem, szerintem ezt hoztam.
Egyes statisztikai adatok szerint például tízből három lány, nő – máshol ennél elszomorítóbb adatokról is tudnak – szexuális bántalmazás áldozata. Azt gondoljuk, szülői felelősség az is, hogy gyermekeinknek beszéljünk arról, hogy ilyesmi létezik.
Egy szokásos hétköznapi csetepaté után gyerekeim, miután kiosztották egymásnak a nyomatékosító csattogtatásokat, nagyon megszomjaztak. Anna lecsapott a gyümölcsöskosár utolsó banánjára, és úgy döntött, hogy a maradék tejjel banánturmixot készít magának. Csakis magának, semmi esetre sem Örsnek, egy cseppet sem neki, mert az előbb úgy megrúgta, hogy „kitörött” a lába.
Ott ültek vele szemben, mindegyiknek csillogott a szeme, külön-külön is, de ahogy őt nézték, a szemeik együttcsillogása még erősebb volt. Várták, hogy megszólaljon, hogy azokból a szavakból mozaikosan, a gyerekek összes felszínes kreativitásával egybeforrasztott álmot itt és most, azonnal tegye élővé. Hogy szólaljon meg, és mondja azt, hogy ebben az egy hétben sokat fognak számítógép előtt ülni, hogy itt többé-kevésbé (de inkább többé) azt csinál mindenki, amit akar.
