• Fotó: László Ildikó
– Hogyan jött a hegedülés, vagy kérdezzem úgy, hogy miért éppen a hegedű?
– Homoródalmáson élnek a nagyszüleim, mindkét ágon. Anyai nagyapám amatőr szinten hegedült, de idővel a hangszer felkerült a padlásra. Egyik alkalommal, amikor hazalátogattunk, mesélt róla. Nagyon fellelkesültem, és meg szerettem volna nézni. Egyből beleszerettem, haza is vittem Homoródszentpálra. Az ottani harangozót, Hucsi Albert bácsit – aki egy zenekar prímása is volt – kértem meg, húrozza fel nekem, mert meg szeretnék tanulni játszani. Az első órán azt a feladatot kaptam, hogy tanuljam meg külön húzni a húrokat egyesével, majd kettesével.
Kisgyerek lévén, persze, egy nap után meguntam, de addig rakosgattam az ujjaimat a húrokon, hogy kijött a Kicsi kutya tarka… dallama.
Olyan boldog voltam, futottam Babi bácsihoz, hogy ni, mit találtam ki. Elmosolyodott, és – sosem felejtem el a szavait – annyit mondott: „Ebben a dobozban minden dallam benne van, ami a világon létezik, csak meg kell keresni benne”. Ősz közeledtével édesanyám látott egy hirdetést, miszerint Székelyudvarhelyen népzenészképzés indul a Kaszaj Egyesületnél, és beíratott. Ekkor 2012-őt írtunk. Román Hunorhoz kerültem, és hét éven keresztül, tizenkettedik osztály végéig tőle tanultam, zenészként az ő keze között nőttem fel.
• Fotó: A Lelkes Zenekar archívuma
– Néptáncoltál is, ugye, gyermekként?
– Igen, táncoltam majdnem tíz évet. Szentpálon kezdtem a Csillagvirágban, aztán a Borókában táncoltam Udvarhelyen, majd Keresztúron „vadrózsás” lettem egészen a gimnázium végéig.
– És a Vadrózsák Néptánccsoporthoz szorosan kötődik a Lelkes zenekar létrejötte is…
– Igen, 2016-ban Homoródszentpálról Székelykeresztúrra költöztünk a családommal. Ott folytattam a táncot Józsa Levente és Nemes Annamária szárnyai alatt.
A próbateremben szembesültem vele, hogy az egyik táncos nagybőgőzni tanul, a másik hegedülni, egy közös barátjuk pedig, aki egy másik iskolába járt, brácsázni.
Ez a barátjuk benézett egyszer a terembe, ahol épp a Vadrózsák Hagyományőrző Találkozó zajlott. A teremben örömzenélés folyt, és Levente belépett, hogy áthívjon minket lemuzsikálni egy táncrendet. Nem emlékszem, mit zenéltünk és hogy, csak az örömteli, sokkos állapot maradt meg bennem. Ezután megkaptuk az első felkérésünket zenekarként. Levente átküldött egy sóvidéki koreográfiát: „Itt a zene, próbáljátok meg, hátha összejön…”
– Egyetemre tudatosan mentetek ugyanabba a városba, hogy egyben maradjon a csapat?
– Igen, a zenekar az életünk szerves részévé vált, elképzelni sem tudtuk, hogy külön utakon induljunk el: együtt mentünk fel Kolozsvárra, és együtt jöttünk haza. Én zenét tanultam, a bőgősünk – aki a párom – gépészmérnöknek készült, a brácsás informatikát tanult, a hegedűsünk pedig közgazdaságtant.
Kolozsváron számos projektünk volt: a Heltai-táncházak zenekara voltunk, készítettünk karácsonyi videót, és más eseményeken is szerepeltünk.
Mindemellett rendszeresen ingáztunk, hogy itthon is muzsikáljunk, és közös koncerteket adtunk a Kedves Zenekarral, akik mentorként máig támogatnak minket.
– Hangsúlyoztad, hogy – bár a kevés erdélyi női prímások egyike vagy – nem szeretsz prímásként gondolni magadra.
– Ketten visszük ezt a feladatkört, ketten hegedülünk, ezért sem érzem helyénvalónak, hogy csak én legyek „a prímás”. A háttérben éppúgy csapatmunka zajlik, mint a színpadon. A brácsásunk a csapat webdizájnere, a másik hegedűs írja a posztjainkat, a bőgősünk tartja a kapcsolatot a szervezőkkel – olykor én is segítek, szoktam „titkárnősködni”. A fellépések és fotózások előtt sokszor én ötletelem ki az outfitet is, legalábbis én dobom fel a témát (mosolyog). A zenei anyagok összeállításánál is mindent közösen beszélünk át, és együtt alakítjuk a végeredményt.
• Fotó: A Lelkes Zenekar archívuma
– Kérdezzek akkor úgy, hogy milyen elöl állni? Mert az adatközlő zenekarokban általában kísérőhangszeren játszottak a nők, ha egyáltalán játszottak. Akik elsőre eszembe jutnak: Duduj Rózsika néni Csíkszentdomokosról vagy Fikó Regina néni Gyimesközéplokról.
– Igen, a hegedű valamennyire magával hozza ezt a „vezető” szerepet, de sosem a szereplési vágy vitt előre. Sokkal inkább a háttérben érzem otthon magam, ahol összefoghatom a csapatot.
Kezdetben akadt néhány értetlen pillantás, hogy nőként mit keresek épp ott, de összességében nagyon nyitott és támogató fogadtatásban volt és van részem.
Hiszem, hogy a muzsikában nincs jelentősége annak, ki nő vagy férfi. A hitelesség és a szívből jövő muzsikálás számít, ha a hang a lelked legmélyéről születik meg, akkor utat talál mások lelkéhez is. Ezt a fajta őszinteséget nem lehet elrejteni – és nem is lehet pótolni.
– Van kedvenc tájegységed, amelynek a zenéjét többet hallgatod vagy játszod?
– Két falut említenék, az egyik itt Udvarhelyszéken Kőrispatak, a másik Mezőségen Erdőszombattelke. A kőrispataki zenében a hegedűjáték, ami nagyon megdolgozza a fülemet meg a szívemet, az erdőszombattelkiben pedig a kíséret, a harmónia az, ami megragad.
– Milyen tervekkel költöztél haza?
– A Kaszaj Egyesületnél kezdtem hegedűt oktatni itt, Udvarhelyen, és járok Keresztúrra is. A FolkTárs Egyesület keretében zajló népzenészképzésben veszek részt én is. Mindezek mellett itthon szeretnénk családot alapítani a közeljövőben.
• Fotó: A Lelkes Zenekar archívuma
– Melyik nagyobb kihívás: az oktatás vagy a zenélés?
– Két éve kezdtem tanítani, még egyetemistaként, Kolozsváron, és hirtelen teljesen új nézőpontból kellett néznem arra, amit addig relatív ösztönösen csináltam. Egészen más dolog eljátszani egy dallamot, és megint más lépésről lépésre lebontani, elmagyarázni valakinek, hogyan is épül fel. Az ember ettől óhatatlanul tudatosabbá válik a saját játékában, a módszereiben, mindenben. Itt is előkerül a hitelesség kérdése.
A gyermekek sokszor fáradtan érkeznek az iskolából vagy más foglalkozásokról. Épp ezért arra törekszem, hogy a hegedűóra nekik egy kis sziget legyen a napban: feltöltődés, kikapcsolódás, ahonnan jobb kedvvel mennek haza.
És szerintem az otthoni gyakorlást sem kell erőltetni. Román Hunor mondogatta mindig: „Akkor gyakorolj, amikor kedved van”. Eleinte furcsálltam ezt, de idővel rájöttem, unszolásra, kötelező jelleggel nem születik valódi zenei élmény.
– Jubilál idén a Lelkes Zenekar. További tervek?
– Nagy mérföldkő a közelgő születésnapunk, hiszen májusban lesz tíz éve, hogy megalakultunk. Nagyon izgatottan és lelkesen készülünk rá. Emellett folytatjuk a mesekoncerteket Biró Julcsival: írtunk egy saját mesét, amelyet népmesék ihlettek, és amelybe interaktív zenei elemeket is beépítettünk. A történet hangsúlya az érzelmek kifejezésén van, és vannak részek is, amikor a gyermekek aktívan bekapcsolódnak a játékba. Julcsi a mesét moderálja, mi pedig a zenei hátteret biztosítjuk. Körülbelül másfél éve kezdtük el ezt a projektet, és rendkívül szeretjük a munkát, a gyermekközönséget, így szeretnénk bővíteni ezt a programot.
