• Fotó: Ürmösi Levente Mihály
– Hogyan lesz egy Hargita megyei faluban született gyermekből matematikus? Mi vitt közel ehhez a világhoz?
– Elsősorban a kíváncsiság. Ha az ember elkezd matematikát tanulni, egyszer csak rájön, hogy ez egy gyönyörű, nagyon tiszta világ, nincsenek benne hazugságok, nincsenek ferdítések. Számomra a matematika arról szól, hogy megértsük a bennünket körülvevő világot, és ezt a matematika nyelvén fejezzük ki.
– Korán eldőlt, hogy ez lesz a hivatásod, vagy kamaszként más is foglalkoztatott?
– Jégkorongoztam keveset, meg zenéltem is. Sok minden volt az életemben, de a fordulópont valahol tizedik osztály körül jött. Akkor nyertem először egy matematika olimpiát – teljesen váratlanul. Kiderült, hogy talán van bennem valami érzék ehhez.
Akkoriban olvastam Bolyai híres művét is, ami nagy hatással volt rám: hirtelen egy teljesen más világ tárult fel előttem, mint amit az iskolában tanítanak.
Addig azt mondták, hogy a háromszög szögeinek összege 180 fok, és kész – aztán egyszer csak kiderül, hogy létezik egy egészen más világ is. Ez nagyon lenyűgözött.
– Milyen reményekkel indultál egyetemre? Már akkor motoszkált benned, hogy az átlag matektanárnál komolyabban szeretnél ezzel foglalkozni?
– Igen, egyértelműen. Olimpikon voltam, és akkor már látszott, hogy talán más irányba visz majd ez az egész. Konkrét célom nem volt, inkább az érdekelt, hogy megismerjek dolgokat, beleássam magam problémákba. Egy tizenhét-tizennyolc éves fiatal még nem látja igazán, miről szól ez a világ: nem volt kapcsolatom olyan matematikusokkal, akik azt mondták volna, figyelj, itt van mondjuk a Riemann-geometria vagy valami más terület, amit érdemes kutatni. Én csak feladatokat láttam, megoldottam őket, élveztem, és viszonylag könnyen ment.
– Volt olyan pillanat, amikor rájöttél: ez jobban megy neked, mint sokaknak? Hogy merhetsz nagyobbat álmodni?
– Igen, de én ezt soha nem fogalmaztam meg így, inkább a környezetem mondta. Én csak azt éreztem, hogy sokszor nem értem, mások miért nem értik. Az egyetemen voltak hosszú kurzusok – tizennégy vagy huszonnyolc hetes anyagok –, amelyekből vizsgázni kellett. Nekem rendszerint három-négy nap alatt megvolt, a társaim akár hetekig küzdöttek vele. De én ezt nem éltem meg különös dologként. Könnyen ment, nem feszültem rá.
És ez nagyon fontos: az ember ne görcsösen legyen matematikus – vagy bármi más.
Nem szabad belefeszülni, mert abba bele lehet rokkanni. Én szerencsére megtaláltam a pályát, amin élvezettel haladok, és amiből meg is élek.
• Fotó: Ürmösi Levente Mihály
– Hogyan lehet megélni elméleti tudósként?
– Édesapámmal volt erről egy vitánk annak idején. Azt mondta: ha már mindenki szerint okos gyerek vagyok, jól megy az iskola, versenyekre járok, akkor miért nem valami olyan szakmát választok, amiből meg is lehet élni? Én meg azt mondtam, engem ez nem érdekel, én ezt szeretem, ezt akarom művelni.
Alapvetően egyetemi tanárként dolgozom, ami egy stabil munka. Emellett viszont rengeteg külföldi meghívásom van, ami anyagi vonzattal is jár.
Sok kutatási projektet nyerünk meg – néha egyedül, néha kollégákkal együtt. És a matematikában elég sok pénz van. Nagyon keresett szakma. A matematika ma már mindenhol jelen van – az AI-tól kezdve szinte mindenben. Felsőfokon matematikusokra szükség van, ez nem kérdés.
– Ha már a felsőfokú matematikát említetted: milyen egy matematikus világa?
– Kezdem egy példával: a lányunk, Bora még kicsi volt, amikor valaki megkérdezte tőle, hogy „mivel foglalkozik az apukád?” Azt válaszolta: „egész nap a diófát nézi”. És ebben van igazság.
A munkánk nagy része a gondolkodás.
Ülök, nézek ki az ablakon – nálunk éppen egy diófa van ott, és közben egy problémára próbálok fókuszálni. Mi nem a múltban kutatunk, hanem a jövőt próbáljuk kitalálni, egy olyan ötlettel előállni, ami még senkinek nem jutott eszébe, amihez jókora kreativitás kell.
– Zavar, hogy olyan dolgokkal foglalkozol, amelyeket nehéz elmagyarázni a családodnak vagy a barátaidnak?
– A családom tagjainak szerintem a mai napig nincs pontos fogalma arról, hogy konkrétan mivel foglalkozom. De ez nem is baj. A kollégáimmal meg tudok beszélni mindent szakmai szinten, a családnak pedig teljesen más szerepe van az életemben. Ők inkább azt tudják, hogy néha „el vagyok szállva”.
Van, hogy bejön valamelyik gyermek, mondja: apa, apa…, én meg csak nézek rá, hogy ki is ő tulajdonképpen.
De ezt már megszokták. Én egy nagyon speciális dolgot művelek, nem tömegtevékenységet: olyasmivel foglalkozom, amit nem lehet egyszerűen elmesélni egy sör mellett.
– Négy gyermeked van. Előfordul, hogy kizárod őket a szobádból, az irodádból, hogy tudj koncentrálni?
– Teljesen kitiltani nem lehet és nem is szeretném őket (nevet), de van egy jelzésrendszerünk: ha teljesen becsukom az ajtót, akkor az azt jelenti, hogy most inkább ne zavarjanak. Ha félig nyitva van, akkor be lehet jönni. Az egyetlen, aki ezt nem nagyon tartja be, a kisebb fiam, ő általában beront. De majd ő is megtanulja idővel.
• Fotó: Ürmösi Levente Mihály
– Van olyan, amikor tényleg teljes magányra van szükséged?
– A reggel öt és hét közötti idő az enyém. Akkor gondolom végig a matematikai problémákat, rendszerint még az ágyban, olyankor van az a bizonyos flow-élmény: visz magával a gondolat, sodor előre. Teljes csend és béke van, senki nem zavar. Napközben inkább az történik, hogy amit hajnalban kitaláltam, azt végigkövetem, ellenőrzöm. Azt már félbe lehet szakítani. Az évek alatt alakult ki a ritmus: a reggeli órák az enyémek, napközben pedig már belefér a családi élet.
– Hogyan egyeztethető össze ez a fajta életmód egy ekkora családdal?
– Ebben a feleségemnek nagyon fontos szerepe van. Szerintem ő az egész történet karmestere, én meg legfeljebb egy énekes vagyok a „családi kórusban”. Ő tudja a programokat, ő tartja számon, kinek mikor mi van.
– A házimunkában besegítesz? Például mosogatsz?
– Azt azért nem. De mondjuk én gyújtok be a kályhába, én hordom be a fát a ház mögül, ritkán az asztalt is leszedem. És bár csíkszentdomokosiként meg tudnék csinálni sok mindent, nem vagyok az a „mindent megoldó” ember. És
pont ez bosszantja a környezetemet: hogy meg tudnám csinálni, csak nem akarom. Egyszerűen nem motivál.
Ha szépen süt a nap, inkább kimegyek sétálni, mintsem nekiálljak fákat metszeni. Az ilyen kötelező dolgokat nem szeretem.
– Amikor nyaralni mentek, akkor megpróbálsz mindent félretenni, és a családra, a vakációra fókuszálni?
– Próbálkozom, de az öt és hét közötti időt ott sem vehetik el tőlem. Egyébként az első két-három napban tényleg együtt vagyunk, kirándulunk, nyaralunk, próbálok csak rájuk figyelni, és ez egy ideig működik is. Aztán egyszer csak jön az az érzés, hogy valami nincs rendben, valamit meg kellene néznem. És akkor hajnalban fölkelek, kiosonok a szobából, leülök valahol egy laptoppal, matekozom egy kicsit: megkapom az adagomat.
– És azon kívül, hogy van család és van matematika: létezik nálad olyan, hogy mateken kívüli énidő?
– Amikor itthon vagyok, hetente kétszer járok egy társasággal lábteniszezni. Jó játék, intenzív, nagyon szeretem. Nem vagyok benne különösebben jó, de nem is ez a lényeg. Mozgok, emberek között vagyok, és közben egy kicsit kitisztulnak a gondolataim a nagy gondolatoktól.
Régebben jártunk néptáncolni is, mivel Tünde, a feleségem néptáncos berkekben nőtt fel. De a tánc nekem nagyon nem megy.
Élvezem, jó a hangulat, járunk tánctáborba is, de örökös kezdő maradtam benne. Viszont nagyon jó lecke volt. Mert amikor az ember matematikát magyaráz, azt hiszi, olyan logikusan mondja el, hogy ezt mindenkinek értenie kellene. Aztán jön a tánctanár, és mondja, hogy egy-kettő-három-négy-öt-hat-hét-nyolc – nekem meg abból megvan az egy-kettő, a többinél elvesztem. Ez nekem azért volt fontos tapasztalat, mert rájöttem: ha nekem vannak korlátaim bizonyos területen, akkor másnak is épp ugyanilyen korlátai lehetnek mondjuk a matematikában.
– Említetted, hogy gyermekkorodban a hoki is fontos volt. Az valahogy megmaradt az életedben?
– Hogyne maradt volna meg. A fiaim is jégkorongoznak. Én is jégkorongoztam nagyon alapszinten harmincöt éves koromig, de mivel egy nagyon sérülésveszélyes sport, egy baleset után azt mondtam, el kell engedni. Pedig imádom. Nagyon kombinatív játék: nem elég jól korcsolyázni, jól vezetni a korongot, látni kell a pályát, gyorsan kell dönteni. Illik egy matematikushoz.
• Fotó: Ürmösi Levente Mihály
– Tanítasz is – a világ minden táján. Ezt mikor kezdted? Nehéz volt megtanulni átadni a tudást?
– Nagyon fiatalon, huszonhárom évesen kezdtem tanítani egyetemen. És a visszajelzések alapján az elején elég rosszul csináltam. Lehet, hogy most is távol vagyok a tökéletestől, de akkor biztosan nem volt az. Azt gondoltam, hogy nagyon kell tudni, dinamikusan kell mondani, és kész.
Régi diákoktól azt a visszajelzést kaptam, hogy nagyon magasra tettem a lécet, sokszor elszakadtam a valóságtól. Az évek során aztán rájöttem, hogy kommunikálni kell a diákokkal.
Figyelni kell rájuk. Egy adott ponton gondolkodtam azon, hogy teljesen felrúgom az oktatást, és csak kutatással foglalkozom, de az sem egy jó opció, mert akkor az ember el tud csúszni egy rossz irányba. Kell az, hogy néha visszajöjjünk az emberek közé, hogy el tudjunk mondani valamit egyszerűen. Nem mindig jó az, ha valaki csak ott lebeg a csillagok között.
– Sokat utazol: előadások, konferenciák miatt a világ minden táján megfordultál. A legtöbb tudományterület régióhoz, nyelvhez kötött, de a matematika mintha egy közös nyelv lenne…
– Szoktam is büszkélkedni, hogy nincs a világnak olyan része, ahol ne lenne legalább egy ismerősöm, kollégám: Japántól Brazíliáig, Kubától Kanadáig mindenhol van valaki – pont azért, amit mondasz, mert egy olyan nyelvet beszélünk, ami univerzális.
Az egész matematikusi életforma azért is nagy ajándék, mert rengeteg kultúrát megismer az ember. Nemcsak konferenciára megyek, hanem belekóstolok az adott ország életébe.
Voltam Szaúd-Arábiában, Japánban, Brazíliában, Indiában, Hong Kongban, Kínában – tényleg sok helyen. És ez nagyon sokat ad hozzá az ember életéhez. A gyermekeimet is próbáltam vinni magammal, amikor csak lehetett: volt egy ilyen családi egyezség, hogy ha mód van rá, akkor egy-egy gyermeket magammal viszek. Bora lányom például több helyre is elkísért – Indiába, Japánba, Brazíliába. Nagyon élvezte, és én is. Nagyon hálás vagyok: ezzel a munkával tulajdonképpen a világot is bejárhattam.
– És a matematikus elmegy konferenciára, megtartja az előadását, aztán visszamegy a szállodába tovább matekozni?
– Dehogy, azért megyünk sörözni is, kocsmázni is, élünk is. A matematika az életünknek egy része – elég nagy része –, de azért nem az egész. Az ember közben éli az életét, és élvezi is.
korábban írtuk
Sándor Ella: Tanulj, ha tanulnivalód van!
Alig pisil belé a szarvas a Nagyvízbe, nekem a gondolataim éjjel-nappal az iskola körül kezdenek forogni. Így van ez már, mióta az eszemet tudom, s annak biza ide s tova negyven éve.
