• Fotó: Demeter Róbert
– A neved ismert a marosvásárhelyiek számára, hiszen összekapcsolódik a Kult-fesztivállal és különféle kulturális eseményekkel. A kultúrához való viszonyodnak, a szakmaválasztásodhoz van-e köze a neveltetésednek, annak, hogy édesapádnak könyvkiadója van. Az ő könyvszeretete hogyan határozta meg az identitásodat?
– Úgy, ahogy egy dallam, egy illat vagy bármilyen, az érzékeinkhez kapcsolódó élmény tudtunkon kívül formál és alakít bennünket, ugyanilyen elementárisnak érzem a gyermeki lét kezdetektől történő minőségi táplálását. A kultúra számomra ehhez hasonló eszköz: fejleszti az elmét, ugyanakkor a világhoz való érzékenységünket is. A szüleim könyvek iránti tisztelete és szeretete valójában csak felnőtt koromban kezdett tudatosan foglalkoztatni. Inspirálni viszont valószínűleg már jóval korábban, például édesapám improvizált esti meséin keresztül. A legjobbak voltak. Sosem tudtam, melyik történet igaz, és melyik az édesapám képzeletének szüleménye.
Vizuális egyén vagyok, olykor pedig drámaian túl gazdag a fantáziám. Könnyen előrevetítek történéseket, lehetőségeket.
Ez néha áldás, mert előrelátóvá tesz, máskor viszont akadály, mert hajlamos vagyok túlgondolni mások számára akár egyszerűnek bizonyuló lépéseket is. Szeretem az igényes beszédet, szeretem, amit egy szöveg kínálni tud, és szeretek meg- és kifogalmazni magamból gondolatokat. Nem kedvelem a trendeket, nem szeretem a skatulyázást, a determinált kereteket, amelyek egy lehetséges gondolatiság köré épülnek. Engem az irodalom fogyasztása tanít folyamatosan arra, hogy önazonos legyek, vállaljam az ízlésvilágomat, ugyanakkor folyamatosan tágítsam is azt. A zene úgyszintén elengedhetetlen része az életemnek.
– Miért éppen kommunikációs szakember lettél?
– Mert szeretem az embereket. Fontosnak tartom a kapcsolódást, a hallgatást, a meghallgatást, a megosztást. Untatnak a sematikus, felszínes beszélgetések. Nyitottnak lenni viszont kihívás. Egyben sebezhetőség és kiszolgáltatottság is. Ha valóban kíváncsi vagy a másik emberre, akkor nem maradhatsz teljesen kívülálló. Talán ezért szeretem a kommunikációt. Mert számomra nem pusztán információátadás, hanem kapcsolódás. Annak a lehetősége, hogy két ember között valami valódi történjen.
– A marosvásárhelyi KultFesztivált dr. Kádár Annamáriával keltettétek életre. Gondolom, egy fontos állomás az életedben ez a „tabudöntögető és közösségépítő kulturális esemény” – ahogy a rendezvényt definiáltátok.
– Civilkedéssel, civil programok szervezésével tulajdonképpen mindig is foglalkoztam. A szüleim könyvesbolthálózatában már egyetemistaként gyermekprogramokat, irodalmi pályázatokat hirdettem és vezettem. Annával egy egyszerű könyvbemutató programjával indult a mi közös szervezésünk, amellyel én szerettem volna őt megtisztelni. A hozzágondolt mellékprogramoknak köszönhetően azonban ez végül egy közösen megálmodott, rendhagyó kulturális fesztivállá nőtte ki magát. Sokszor és sokat álmodtunk, néha olyan hatalmasat, hogy annak gyakorlati megvalósítása már-már vakmerőséget igényelt.
A mennyei manna sosem száll alá, a csillagok nem maguktól rendeződnek. Kell mindenhez egy kiinduló és egy folyamatos megtartó erő, amelynek belőlünk kell fakadnia.
A saját álmaink origója mi vagyunk. Ha valami hiteltelen, előbb-utóbb összeomlik. És valahogy ez a civil aktivitás varázsa is: emberek egymásra utalva. Ez már közel sem csak munka. Sokkal inkább emberismereti út, de talán elsődlegesen önismereti, amely túlmutat magán a szakmaiságon. Nagyon hálás vagyok azért is, hogy a marosvásárhelyi állatkert vezetősége befogadja a különféle kulturális programjaimat, pontosabban az oroszlánkifutóban a fenntarthatóság eszméjéhez kapcsolódó divatbemutatót, amelyet tavaly év elején álmodtam meg. Emellett volt egy kétéves szabadtéri filmvetítési projektem is a Somostető elfeledett amfiteátrumában, jelenleg pedig a Cserealjai parkot töltjük meg kulturális élettel a nyári periódusban… A generációk összekapcsolása kulturális programokon keresztül a KultFeszt kapcsán csordult be igazán az életembe, mostanra pedig azt látom, hogy szinte minden projektemben visszaköszön. Sosem szeretném egymagam futtatni és bonyolítani ezeket a programokat. Nagyon fontosnak tartom a több nézőpont figyelembevételét, a csapatban való munkát, és azt, hogy fel merjük vállalni: „Nem értek hozzá.” „Nem csináltam még.” „Segítséget kérek.” „Tévedtem.” Szerintem ez egyfajta humánus tökéletlenség, amely nem gyengít, hanem hitelesebbé tesz. Ami pedig az új munkámat illeti a Teleki-kastély életében, úgy érzem, hogy ezek egymásnak szimbiotikus partnerei: kastély – én – kastély. Emellett szülő is vagyok, két csodálatos gyermek édesanyja. Az ő irodalomszeretetükön keresztül például én is tudom, mi a menő manapság egy kamasz vagy kiskamasz életében. A bűvészkedés, a rejtélyek, a szabadulószobák egyik-másik projektemben is visszaköszönnek.
– Amikor megpályáztad a menedzseri állást, milyen reménységgel nyújtottad be a pályázatot? Hogyan képzelted bele magad abba a pompázatos épületbe? Mi a legfontosabb tulajdonságod, amely segít abban, hogy ezt a munkát végezni tudd?
– Két barátom küldte át számomra a felhívást. Ők talán inkább hittek bennem, mint én önmagamban. Vagy talán egyszerűen kívülállóként jobban ráláttak arra, hogy én és ez a hely hogyan találhatnánk egymásra. Intézményt sosem vezettem. Csapatot koordináltam már, de hogy egy kulturális intézmény működését koordináljam, eseményeket álmodjak bele és valósítsak is meg, döntéseket hozzak a működésével kapcsolatban, ráadásul úgy, hogy ehhez most hatalmas bizalmat kapok megelőlegezve – ebben korábban nem volt részem. Sok jelölt volt, így a kiválasztási folyamat is hosszúra nyúlt. Jó szakmai önreflexiót jelentett ez az időszak. Egyetlen alkalommal voltam hivatalos a helyszínre kilátogatni és Kálmán gróffal találkozni. Na, akkor éreztem először, hogy ez a hely engem szólongat.
Én viszont nem akartam még táncba állni gondolati szinten, eljátszadozni a tánclépések lehetőségével, az élmény milyenségével, mert az egyelőre csak vágy volt.
A végleges visszaigazolás egy autóút alkalmával történt, egyik Teleki-örökös jóvoltából. Nagyon emberi volt a közlésforma: „Kedves Melinda, érdekli-e még az illető állás, ugyanis mi egységesen úgy döntöttünk, az Öné lehet.” Ez a mondat a mai napig nagyon motivál. A Teleki család bizalma, közvetlensége. Az, hogy együtt nehéz, együtt új nekünk ez az egész procedúra. A legfőbb tulajdonságom pedig, ami mindebben segít? Azt hiszem, az emberekhez való alkalmazkodási képességem. Az, ahogy kommunikálni tudok és szeretek mindenkivel és bárkivel, megpróbálva ráhangolódni az illető személyiségére. Tehát igen: kommunikáció. De talán még inkább kapcsolódás.
– A felújítás melyik szakaszától vagy jelen a kastély életében? Mettől-meddig terjed a feladatok skálája?
– Az átadást megelőző utolsó két-három hónapban csöppentem bele a kastély életébe. Volt adminisztráció, technikai kérdés, építkezési és kivitelezési feladat, szervezés, a megnyitó előkészítése, közben pedig személyes ismerkedés a hellyel, a környezettel, az emberekkel, a közösséggel, települési szinten is.
Fontosnak tartjuk, hogy a gernyeszegiek külön megszólítva érezzék magukat. Hogy érezzék: a kastély hozzájuk is tartozik.
Főként azért, mert egy élő közösségi és kulturális teret próbálunk létrehozni. Nem egy steril és statikus, hanem élő és lüktető kulturális teret. Ezért is szerveződik bele például a kávézó. Azt szeretnénk, hogy az embereknek legyen okuk itt maradni, találkozni, visszatérni.
– Melyik marad az előkészületek legizgalmasabb, emlékezetesebb pillanata?
– Talán nem is tudok egyetlen pillanatot kiemelni. Inkább az egész folyamat volt izgalmas: amikor egy felújítás alatt álló épületből lassan elkezdett kialakulni egy hely. Az ember egy ideig falakat, ajtókat, csillárokat, kábeleket és feladatokat lát. Aztán egyszer csak megjelenik előtted az ember, aki majd belép ide. A látogató. A gyerek. A zenész. A művész. A gernyeszegi. A turista. És akkor válik az épületből valóban hellyé.
– És a megnyitóé? Mit gondoltál este magadban, amikor visszanéztél a nagy napra…
– Az esemény, a zongoraest és a művészi táncprodukció csodálatos és beszédes záróakkordja volt a napnak, ugyanakkor méltó szimbolikája is annak, ami ezután következik. Több érdeklődő jelent meg, mint amennyivel mi álmodni mertünk. Ami megfogalmazódott bennem, tulajdonképpen egy korábbi gondolat megerősítése volt: hogy
ennek az épített kulturális örökségnek a fenntartása nem pusztán fizikai állagmegőrzést jelent.
Elsődlegesen múzeumként funkcionál a helyszín, viszont az a célunk, hogy olyan – főként kis, de hosszú távon nagyobb – eseményekkel töltsük meg a teret, hogy minél több célközönség megszólítva érezhesse magát. Hogy ne egyszer legyen érdekes. Hanem mindig legyen benne valami új.
– A megnyitón a napraforgó volt a választott virág. Ez is a te ötleted?
– Igen, az én ötletem volt. A napraforgó egyszerre impozáns és természetes. Nyár, természet, melegség, fény, hívogatás, befogadás. Nem tolakodó, nem hivalkodó, mégis grandiózus. Egyszerűen ezt éreztem odaillőnek.
– Van-e megnevezhető konkrét víziód a kastély jövőjével kapcsolatban? A gróf úrral például kell egyeztetned? Mekkora a szabadságod, és ezáltal a felelősséged?
– Van vízióm, de nem szeretném kész képként kezelni. Inkább folyamatként. A kastély önmagában is annyira erős, hogy nem akarom ráerőltetni a saját elképzeléseimet. Inkább szeretném megérteni, hogy mit bír el, mit kíván, mire alkalmas, és milyen közösségi szerepet tud hosszú távon betölteni. Természetesen vannak dolgok, amelyekben egyeztetés szükséges, és ez így is van rendjén. A szabadságom mellett ugyanis ott van a felelősség is. Nemcsak azért vagyok felelős, hogy mi történik a kastélyban, hanem azért is, hogy mi marad utána. Ezért minden döntésnél ott van bennem az épület története, a Teleki család öröksége, a jelenlegi közösség és az is, hogy mit hagyunk majd magunk után.
– A kastélynyitás promófilmje (Macaveiu Blanche Navarra Dance tánctársulata) azt sugallja, hogy hagyomány és innováció az új irány, és a szabadulószoba is ezt támasztja alá. Ez a fenntarthatóság útja?
– Úgy hiszem és hisszük, hogy mindenképpen nyitni kell a rigid kultúrafogalom irányából az új felé is. Nem szeretnénk elengedni a hagyományt, de nem szeretnénk, ha a hagyomány kizárólag konzervált állapotban létezne. Szeretnénk a kortársat felkarolni, képviselni, mentorálni.
Egy történelmi tér ugyanis nem attól marad életben, hogy változatlanul őrizzük, hanem attól is, hogy képes párbeszédet folytatni a jelennel.
A múlt és a jelen nem kell, hogy versenyezzenek egymással. Éppen ellenkezőleg: nagyon izgalmasan tudnak egymással beszélgetni.
– Pazar csillárok, súlyos tölgyfaajtók, díszes csempekályhák, stukkatúrák, a folyósok csendje, freskó… Melyik a kastély legkedvesebb zuga számodra?
– Hadd meséljem el, hogy az építkezés befejeztével a berendezkedésben maguk a Teleki család tagjai is kivették a részüket, igen, a legpiszkosabb munkából is. Annak a három hatalmas muranói csillárnak a hét méterben álló magasságát egyikőjük hitvesével közösen kezdtük el takarítgatni a restaurátori állványzat tetejéről. Aztán ő volt az, aki Hamupipőke-serénységgel be is fejezte: egy teljes napi szorgosság kellett egyetlen lámpához. A Teleki-festmények helyének a kijelölése várat még magára. Ezeket előzetes egyeztetés alapján nekem van lehetőségem elhelyezni. Azt hiszem, ezek a tárgyak fognak leginkább közel kerülni hozzám. Egy tárgy önmagában gyönyörű. De amikor története lesz, akkor válik számomra igazán érdekessé.
– Mi, nők gyakran királykisasszonyos/hercegnős álmokat szövünk női létünk hajnalán, aztán persze nevetve legyintünk kislányos révedezéseinken. Itt lenni mindennap, igazgatni, vigyázni, programokat, látogatókat álmodni ide, a kastély „úrnőjének lenni” – közvetett módon – mit jelent neked?
– Azt hiszem, épp hogy nem ezt az idilli képet jelenti ott lenni, szervezkedni, intézkedni, egyben tartani. Inkább az a kérdés, mit jelent számomra a teljesség, és melyik vetületével tudok én azonosulni egy ilyen, közel sem hétköznapi épületnek.
Én szeretek az lenni, aki egybetart, összefog, vendégel, megszervez, átkarol, közel hív, befogad, bezár.
Mert egy ház úrnőjének nemcsak az a dolga, hogy ajtókat nyisson. Azt is tudnia kell, mikor kell becsukni őket. És talán ez sokkal közelebb áll hozzám, mint a grófkisasszonyos romantika.
– Mit súgnak neked a falak?
– A potenciált, az akarást, egy bezárt világ kitörésének lehetőségét, annak a megmutatását, hogy mi minden lehet még ebből a helyből.
– Ha épp elrejtőzhetsz, hová, hol?
– A padlásra. Pazar. Lépcsők, kémények, ősi tetőszerkezet. Oda szeretnék majd izgalmas programokat, ugyanúgy a pincébe is. Nagyon kedvelem a kastélykertet is. Hat hektárnyi zöld, patak, forrás, csordogálás. Van ebben a helyben valami olyan, amit még nagyon nem fejtettünk meg. És ez izgat.
– 365 (mindig tiszta) ablak, 365 nap jelenlét… Folytasd a sort, kérlek.
– 365 történet, 365 érzés, 365 találkozás, 365 lehetőség, 365 élmény. És talán: 365 ok arra, hogy visszatérj.
korábban írtuk
Még tart a nyár, de már gyászoljuk a végét: augusztusi blues
Még tombol az augusztus, ami „papíron” a nyár csúcsa, mégis sokaknál ezekben a napokban jelenik meg egy furcsa szomorúság, üresség vagy nyugtalanság, melankólia. Az augusztusi blues azonban inkább egy élmény és nem önálló pszichológiai diagnózis.
