Nem olasz nyelvlecke kezdődik, hanem ezek a hetedik legnagyobb itáliai város népszerű jelzői: a művelt, a vörös, a kövér. Ha hétköznapi és valódi, nem turistaáradattól elhomályosított olasz hangulatra vágyik valaki, akkor irány Bologna!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy elefánt, akit Salamonnak hívtak. Így is kezdődhetne a regény, ha mese volna. És hát mese is, de igaz mese.
Az Elfeledett harcosok és örök ékszerek című kiállítás nemcsak a múlt tárgyi emlékeit mutatja be, hanem egy történetet mesél, interaktív formában, különböző generációknak. Hidat épít a népvándorlás korának eseményei és a mai látogatók között.
Sokadmagával az ötvenes évek sötét első felének áldozata, de a 95. születésnapján túl is olyan emberként áll előttünk, akit sem a nemzedéki-ízlésbeli, sem a politikai változások nem ábrándítottak ki az irodalom olvasásából, összefüggéseinek
Tudunk-e még tojást írni, van-e nótánk, vagy tudunk-e mezőségit táncolni? Pedig ezek is identitásunk alapkövei. Az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány öt éve igyekszik intézményes keretek között életben tartani és átörökíteni hagyományainkat.
Több ezer népi dallamot gyűjtött össze, előtte hasonlót csak Bartók Béla, a folklórkutatás egyik legkiválóbb képviselője ért el. És Jagamas János népzenekutató, Erdély századosa.
Nekünk, európaiaknak is van „kínai nagy falunk”, csak másként hívjuk. Ez az egykori Római Birodalom határvédelmi rendszere (limes), amely egy három kontinenst átölelő védműrendszer, és hazánkban több mint ezer kilométernyi szakaszáról tudunk.
Az idei Libri irodalmi közönségdíjas regény kapott hideget és meleget a kritikusoktól, én azonban szeretek magam meggyőződni egy könyv értékéről, legyen az irodalmi, szórakoztató vagy elgondolkodtató jellegű.
Táncot tanít, közösséget épít, és népi hagyományainkat próbálja átörökíteni a székelyudvarhelyi gyerekekbe immár negyedszázada. A Kékiringó néptánccsoport alapítója a Magyar Kultúra Lovagja is, ám tanítványainak ő csak egyszerűen Tanci.
A Magyar Kultúra Magazin főszerkesztőjével az identitás-tapasztalatok összetettségéről, küldetésről, párhuzamos valóságokról, a csakazértis-morálról beszélgettünk, valamint a készülődésről a derűbe, amelybe jó lesz megérkezni, valamikor.
Magyarságunkat legbelül kell hordanunk, szellemi javainkkal pedig ideje felhurcolkodnunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni, tartotta Kányádi Sándor.
Egy zenei óriás árnyékából kinőve lett a világhírű Madrigal kamarakórus karnagya. A szinte népmesei bravúrt véghez vivő sepsiszentgyörgyi származású Ungureanu Szabó Anna zenészei számára egyszerre igyekszik anya, főnök és biztonsági szelep lenni.
Tekeregni csalogat az idő, s gyakran vagyunk ötlettelenek, hová menjünk hétvégén, mi az, amit még útba lehetne ejteni, egy-egy kirándulás mellett. Kevésbé ismert múzeumokat, gyűjteményeket ajánlunk, amelyek remek szellemi töltődés lehetnek a családnak.
Aki a könyvet szereti, rossz ember nem lehet – jelenthetnénk ki a virágos közmondást újragondolva, és ebből kiindulva, azokat a helyeket is bátran ajánljuk, ahol a könyv mellé kávét, vagy a kávé mellé könyvet is kínálnak.
Miután apja a második világháború valamelyik frontján maradt, a magára maradt édesanya tartotta el a családot. Zilah gyermekseregének fele árvának számított akkoriban. „A Valahol Európában világát éltük.” Így indult Szilágyi István élete.
Külföldön jártunkban-keltünkben, amikor kifejezetten a ráérős városnézés a napunk célja, még csak-csak rácsodálkozunk a gazdagon díszített épületekre, a saját környezetünkben azonban ezekre a szépségekre legtöbbször fel sem nézünk.
Kezdetben volt az eszme. És a hit, amely nem kérdezősködött tervezhető jövő felől, csak gyűjtött, vásárolt, felhalmozott. Miközben soha nem hangoztatta: lesz múzeum. Mert tudta, hogy lesz. És lett. És lesz iskola, mindegy, hogy miből. Lett.
Ikonikus kultúrkocsmája volt Székelyföldnek a G., az évek során felvonult az igényes alternatív kultúra színe-java. De hová térhetünk be most, ha érdekelne egy kis kulturális csemege, vagy, ha csak sö..., azaz találkozásra szomjazunk helyi barátokkal?
„Mindannyian a nagy mindenség kicsi fényei vagyunk, akkor is, ha mi magunk ezt nem látjuk” – vallja átütő hittel januári címlaposunk, Abodi Nagy Blanka székelyudvarhelyi énekesnő, aki gyermekeinek is példát mutat azzal, hogy merte követni az álmait.
Minden évben, amikor végig nézek az ünnepelteken, ugyanazt látom: üdeséget, tiszta arcokat, ártatlanságot, jövőbe vetett hitet, reménységet, a pillanat örömét. Kérlek, tudatosítsátok magatokban, hogy jogotokban áll megőrizni mindezt, immár felnőttként.
Sok esetben viszonylag könnyen megy, hogy éljünk saját jogainkkal, az azonban kihívás, hogy elismerjük a másokét, és még tiszteletben is tartsuk azokat. Pedig mások jogainak tiszteletben tartása akár garanciája lehet annak, hogy ugyanazt kapjuk.
Érzelmi evő vagyok, falásrohamos, vagy nem tudom. Egyszerűen beteg. Nem tudom megtartani a súlyom, bármennyit diétázom, mert azzal oldom a szorongásom, hogy begyúrom az összes csokit, ami a kezem ügyébe kerül.
A családi legendárium szerint 10 hónaposan, a rácsos kiságyba kapaszkodva már zenére táncoltam. Nagyon muzikális családban nőttem fel, mindenki játszott hangszeren, a néptánc a fiatalságom erős háttérországát adta.
Aligha kaptam ezidáig karácsonyra az ideinél számomra értékesebb tárgyi ajándékot. Az Angyal egy mesterien megmunkált, gyönyörű, faltól falig könyvespolccal lepett meg. Ez nem csupán egy bútordarab számomra, hanem régóta dédelgetett vágy.
Harangoztak. Felült az ágyban, s mintha kelni készülne ki belőle, félrehajtotta magáról a paplant. Ránézett száradt kóróként heverő lábaira, de a szívéből induló lendület még csak a gyomráig sem ért el, nemhogy a térdéig.
Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, és kékesfekete elszíneződést okoz.
Kilencéves volt, amikor a faluban az a hír járta, hogy a legszebb eladó sorban lévő lánynak a kedvesét a leány szülei nem akarják vőnek. Sőt, megtiltották, hogy a házukba belépjen.
A minap, iskolába menet, két negyedikes-forma gyerek mellett elhaladva, egy beszélgetésre lettem figyelmes. Az egyikőjük azt újságolta a társának, hogy percek alatt készült el a román házi feladattal, mert a Google-fordítóval lefordíttatta.
Gyermekkoromban összesen négy óvodába jártam. Kettőből megszöktem, rendíthetetlen célirányossággal hazalógtam a városi forgalmon keresztül. A másik kettőben is legtöbbet 2-3 hónapot jártam folyamatosan. Egyszóval utáltam az óvodát.
A stílus nem más, mint annak a kifejeződése, hogy miként mutatkozunk a világnak. Minden ruhadarab, amit felveszünk, üzenet. Az öltözködés lehetőség arra, hogy kifejezzük magunkat, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és mit képviselünk.
Ritkán beszélgetünk férfiakkal ruhákról, ám szerkesztőségünk egyetlen férfi tagját, kreatív dizájnerét és tördelőjét nem hagyhattuk ki a „magamutogatásból.”
Kint kásás eső hull, a meleg lakás kényelmét nem adnánk semmiért. Beugrik egy kép: a gyermekeink kicsik, le kell foglalni őket ovi után még órákig, a hosszú, sötét délutánokon. Közben főzni is kellene. Ilyenkor jött a mentőötlet: gyúrjunk tésztát.
Színes, vidám egyéniség, akinek életszeretete nemcsak a személyiségjegyeiben, hanem az öltözködésében is megmutatkozik. D. Balázs Ildikó kolléganőnk mindannyiunknak üzeni, hogy hordjunk színeket, és mosolyogjunk többet.
Az adventi csendben való készülődés jó lehetőség arra, hogy saját készítésű ajándékokkal lepjük meg szeretteinket. Az anyagi érték mellé társul még egy ennél fontosabb is, ami a két ember közötti kapcsolatot mélyíti. Ez pedig a másik emberre szánt idő.
Róma pezsgő nagyváros, annyi látnivalóval, hogy lazán túladagolásos állapotba kerülhet az ember, ha nem szelektál, nem tartogat élményeket egy újabb látogatásra.