Callasunk nincs, mert Callas csak egy volt. De Kolozsváron megannyi olyan énekesünk van, aki már-már világsztárnak mondható, és van operánk. Nem egy poros, dohos intézményünk, ahol unott közalkalmazottak tologatják ide-oda a papírokat, nézik, hogy mit kell még csinálni, hogy elég legyen a fennmaradáshoz, hanem olyan szentélye a zenének, ahol lelkes emberek akarnak és csinálnak is valamit. Sok valamit. Mert
a Kolozsvári Magyar Opera nemcsak fenntartja az opera mint műfaj hagyományát, hanem éli, élteti, újragondolja, népszerűsíti. És nemcsak az operát, hanem az operettet, a rockoperát, olyan változatos programot kínálva, amit csak a „nagy” operaházaknál láthatunk, hallhatunk.
A kolozsvári intézmény évadát a Romániai Zenekritikusok és Zenei Szerkesztők Szövetsége díjazta egy rangos rendezvényen, amely a George Enescu Filharmonikusokkal, a Román Ifjúság Kulturális Központtal, valamint az ARTEXIM-mel partnerségben jött létre.
Hagyománytisztelő és a korral haladó
Mondhatnánk, hogy az opera rétegműfaj, elitista, sznob, unalmas. És nem elég, hogy a hallgatható áriák között unalmas recitativo részek vannak, de a szünetben nyugdíjas nénik kőkorszaki lornyonokat szorongatva, gesztikulálva osztják az észt. Sztereotip gondolatok, amelyeknek talán fele igaz.
• Fotó: Kolozsvári Magyar Opera
De a Kolozsvári Magyar Opera épp azért is nagyszerű, mert igyekszik ezek ellen tenni:
gyerekeket vonz be külön programokkal, hogy megmutassa, hogy az opera nem csak a naftalinszagú, bundás néniké, operetteket tűz műsorra, hogy megmutassa, nem csak a műértők elemezgethetik az előadásaikat, hanem az átlagember is azt mondhatja: „ez jó volt, jót szórakoztam”. Na meg olyan alkotók állítják színpadra a műveket, akik megmutatják, hogy bizony, nem csak a közismert nagyáriák szépek és hangzatosak, hanem minden ütem, dallamfoszlány adhat valamit.
Számba venni is nehéz a díjazott évadban színpadra vitt művek sorát: Aida – címszerepében a New York-i Metropolitanben több ízben is fellépő Kele Brigitta énekművésszel, Traviata, Néstor Bayona spanyol karmester vezényletével a Bajazzók, Rigoletto, Carmen, Puccini Manon Lescaut-ja, magyaros érzületű Sándor Mátyás, Bánk Bán, fiatalos Jézus Krisztus szupersztár, és így tovább.
Talán a laikus nem is sejti, hogy milyen nehéz vállalások: a legnagyobbak, a legnehezebbek.
És így is megállják a helyüket. Nincs Callasunk, se Plácido Domingónk, de van Pataki Adorjánunk, Egyed Apollóniánk, Kele Brigittánk, meg van Selmeczi Györgyünk és Szép Gyulánk, akik nélkül a Kolozsvári Magyar Opera nem lenne az, ami. Hiszen tényleg több mint egy intézmény, jó énekesekkel, jól sikerült produkciókkal.
• Fotó: Kolozsvári Magyar Opera
Minden opera egy mesés utazás
A Kolozsvári Magyar Operának missziója van, tervei, álmai, próbál egyszerre hagyománytisztelő és a korral haladó, folyton megújuló lenni, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy például a gyerekekre is gondol: műsorába külön kerülnek gyerekoperák, a diákoknak az operabérlet mellé exkluzív foglalkozásokat ajánl, családi bérletet kínál, évek óta zajlik az Operák női szemmel című projektje, amelynek keretében
az intézmény honlapján nőktől származó gondolatok olvashatók a legismertebb – egyébként férfiak által írt – operák női hősei kapcsán.
Az intézményhez szorosan kapcsolódó egyesület, a Kolozsvári Operabarátok Köre pedig azon nézők számára, akik vidékről, szervezett csoportban érkeznek a Kolozsvári Magyar Opera előadásaira, megtéríti az útiköltséget.
• Fotó: Kolozsvári Magyar Opera
Bár a szakma az elmúlt évadot díjazta, nem csak ezért az évadért érdemes szeretni a Kolozsvári Magyar Operát. Már csak azért is, mert van, mert létezik. Mert általa bele lehet kóstolni a nagybetűs opera világába. Mert megadja a lehetőséget a gyerekeknek, hogy megszeressék, a fiataloknak, hogy kipróbálják, a felnőtteknek, hogy élvezzék, hogy élőben lássák. Az, aki nem szereti az operát, nem valószínű, hogy megszereti a műfajt egy hangfelvétel nyomán, de élőben jelentős rá az esély. Mert minden egyes opera, bármennyire drámai is, egy mesés világ, egy teremtett univerzum, egy kaland, egy utazás.
Varázslat pár tíz lejért
A milánói Scalában, a világ talán leghíresebb operaházában, egy tűrhető helyre szóló jegy háromszáz-ötszáz lej körül mozog (a londoni Royal Operában vagy a New York-i Metropolitanben sem jobb a helyzet). Mi meg pár tíz lejért láthatjuk az Aidát, a Carment, sőt, a Jézus Krisztus szupersztárt is. Hogy a kolozsvári opera nem a Scala, mert itt nem Plácido Domingo meg Anna Netrebko énekel? Megsúgom – tapasztalatból –, hogy tényleg nem az, de majdnem akkora élmény tud lenni egy-egy produkció: ugyanúgy elvarázsol a zene, a díszlet, a hangulat, a látvány.
