Még tízesztendős sem volt, már gyűlölte az anyját. Hisztérikusan gyűlölte azért, mert szerinte nem jól szerette az édesapját. Pedig az édesapja jóképű, kedves, odaadó volt, a legjobb férj, akit feleség remélhetett. Amikor az anyja a vasárnapi ebédnél a lánya tányérjába tette a legszebbre pirult csirkecombot, ő ugyanazzal a lendülettel tovább tette az édesapja tányérjába. Hisz
Elhanyagolja magát. Kezd elhízni. Abba akarja hagyni a hajfestést. Ruhája mindig konyhaszagú. És arcán az az örökös mélabú. Mit is lehetne szeretni rajta?
Tizenhat évesen elégedetten nyugtázta, hogy a férfiak tekintetét magára tudja vonni, ha úgy akarja. Jólesett neki, hogy túlszárnyalja az anyját. Azon nincs is mit észrevenni. Ugyanaz az elhanyagoltság, ugyanaz a szürkeség, de az édesapja haja még mindig barnán ragyog, és az anyja még mindig nem szereti elég jól.
Tizennyolc évesen már tisztában volt azzal, hogy akit megajándékoz szerelmével, az nem tud szabadulni tőle. Nagyon tudott adni. A megajándékozott úgy érezte, hogy ő a világ legszeretettebb embere, és megvakult a gyermeki rajongással vegyített felnőtt szerelemben.
Két évtized után a szülei elváltak, de őt ez nem igazán érdekelte. Édesapja koporsójánál csak az dobogott a fülében, hogy
Első főnöke független, jóképű fiatalember volt. Mint a mesében. Meglátták és megszerették egymást. Összeköltöztek. De ahogy teltek az évek, párjának bőségesen elég volt, hogy együtt vannak, nem igényelte a mindig lobogó tüzet. A kényelmet szerette. Kinek loboghatna, kiért loboghatna, ki tudná értékelni azt, amit ő adni tud? Voltak férfiak, akiket egyszerűen megvetett. Túl gyenge, túl unalmas, túl szegény, túl könnyen megkapható, túl egyszerű. S miközben ide-oda próbálkozott,
Szomorúan állapította meg, hogy a rajongott férfi felesége sajnos nem tudja azt adni, amire a férfinak szüksége volna, és isteni gondviselésnek vette, hogy ő ráérzett arra, mire is vágyik az a drága férfi. Rajongott az áldozataiért. Szerelmes, ismételgette, nem tehet ellene. De nagyon szégyelli magát. Könnyektől ragyogó szemekkel vallotta, hogy ő nem akar senkit sem bántani, főleg nem a feleséget, de ez az érzés, ez mindent visz, nem tehet ellene. Amikor aztán unalmassá vált ez a játék, nagylelkűen visszaengedte a férfit a feleségéhez, sőt, bátorította, ott a helyed, és
Élettársa ügyes-bajos dolgait testvéri rajongással adta elő aktuális szerelmének. Időnként az is megesett, hogy a szerelmesek egymást túlszárnyalva bizonygatták, ki mennyire tiszteli és szereti a másik párját.
Amikor a titkolózás őrült izgalommal korbácsolta erősebbé önértékelését, egyre hevesebben vetette bele magát a kapcsolatba. Műköröm, műszempilla, kikandikáló csipkés alsónemű, kocka-trapéz-hegyes sarok, jó áruhoz príma csomagolás. Ha a szerelme akart véget vetni a kapcsolatnak, patyolat szűz könnycseppekkel a szemében rebegte: meg fogja ölni magát.
A fekete zászlók lobogása azonban egyre csak tolódott. Jött egy új szerelem, mindig éppen a kellő időben. Mindig a sors hozta az új szerelmet, ő csak felajánlkozott. Csak megmutatta, hogy mit tud adni. Titokban, de bőségesen. Rajongással.
És az évek múltak. Egy szerelemittas reggel hiányában, élettársa horkolását hallgatva arra gondolt, jó lenne gyermeket szülni. De mindig felrémlett az anyja arca, és teljesen elriasztotta ettől a gondolattól. Majd akkor fog gyermeket szülni, amikor az anyja meghalt. Hogy ne legyen hatással rá. Fel nem tudja fogni, hogy tudta az anyja ennyire elrontani a saját életét és mindazokét, akik hozzá tartoznak. Aztán az anyja is meghalt. Valami dühöt érzett. Pont most hal meg? Most amikor rászánta magát, hogy nyíltan megkérdezze tőle, miért nem szerette az édesapját?!
korábban írtuk
Komoróczy Zsolt: Számomra az egyén sokkal fontosabb, mint a címke
Komoróczy Zsolt, a székelyudvarhelyi Városi Kórház menedzsere úgy véli, alapvetően vezető típus. Átértékelte a munka–magánélet egyensúlyt, mondja, s tanácsként hozzáteszi: néha meg kell állni, s megcsodálni a napfelkeltét.
