Gyűlölöm az egész világot. A teremtő Istent, a harangszót, a házat, melyben élek, a társamat, kinek hűséget esküdtem, az anyámat, aki e világra szült. Gyűlölöm magamat. De már nem sokáig.
Lánykorából emlékezett arra a különleges esetre, amely mint forgószél járta be a vidéket, rettegést, haragot, megvetést s – nem utolsó sorban – kárörömöt szítva mindenütt, hogy
Nem erőltették, hisz ki akarna szomorúságot okozni gyermekének?! Csak mondogatták, hogy milyen szép ember, milyen házat épít, hogy már eddig is mennyit segített nekik. Ez pedig, ez, aki szótlanul kísérgeti őt, és titkon lopja ablakába a gaznak is beillő virágokat, ez nem neki való. Életképtelen. Ez meg nem áll a lábán. Ezzel nem lehet családot alapítani, ez nemhogy a gyermekeit, de saját magát sem tudja eltartani. Régina suttogva mondta el ennek, hogy mit mondanak róla szülei. Ez pedig harcos dühében elindult szerencsét próbálni, és ígérve ígérte, hogy a fele királyságot hazahozza, és a lábai elé teszi. Régina anyja azonban nem bízott annyira az idő vasfogában, mint saját akaratában, ezért ágynak esett, beteg lett, hamarosan eltávozik e földi világból, és még csak egy unokáját sem ismerheti.
Nem édes-bódító, hanem savanyú ízét érzem szavainak, nem bizserget, hanem bénít ölelése. Nem nőnek szárnyaim, amikor kettőnk jövőjét festegeti rövid mondatokkal, inkább földbe gyökerezik a lábam. De azért mégis jó, hogy nem vagyok egyedül. Erőt ad, hogy tudom, minden rossztól megvédene. Nem is biztos, hogy kell egymást szeressük, hanem közösen kell szeressünk egy célt. Azt a célt, hogy ketten boldogok legyünk.
Régina férjhez ment ahhoz, aki kéznél volt. Az anyja nagyon örvendett az unokának. De a boldogság, ez az együgyű léggömb-életérzés, amely felemel a mindennapi porból és sárból, amely értelmet ad a legkudarcosabb napoknak is, hát ez nem telepedett le otthonosan Régina lelkében, tekintetében, mozdulataiban, lélegzetvételében. Sehol se telepedett le, ami Régina életét illeti. Mint ősszel a rózsa, napról napra száradt, hullottak szirmai, elpusztult.
Azért, mert soha nem azt az életet éltem, amelyet élni akartam. Azért, mert valaki mindig megmondta, hogy mit kell tenni. Azért, mert elmenni nem tudok, maradni nem akarok. Azért, mert sem anyám, sem apám, sem férjem, soha senki meg nem kérdezte: te mit akarsz? Te ezt az életet akarod élni? És belefáradtam, beleecetesedtem abba, hogy mások vágyait kielégítsem, s közben irigykedve fantáziáljak arról, hogy milyen lenne, ha más életét élhetném. Azt az életet, ami szabad, szenvedélyes, értelmes, mégis nyugalmas.
Az alkony homályában nyílt az ajtó, egy tálca jelent meg, majd aki hozta. A lánya.
Azt a levest főztem, amit szeretsz. Te tanítottál arra, hogy amikor szomorú vagyok, főzzek egy jó levest, egyem meg, s úgy induljak ki az ajtón, mint aki túlélni akarja a rosszat. Te tanítottál az összemocskolt ruhát tisztára mosni. Te tanítottál a megkopott széket újrafesteni.
A tanítót tisztelni. A viccesen kacagni, a szomorún sírni. A bántást elengedni. A szépet keresni, mindenhol, mindenben, mindenek ellenére. Te én is vagyok. Megölelte anyját, aztán olyan halkan, ahogy jött, távozott.
A tálcán gőzölgött a leves. A tányér mellett fénylett a kanál. Utánanyúlt. Óvatosan belemártotta, megkavarta, és végtelenül lassú mozdulatokkal bekanalazta az egészet. A fésű után nyúlt, megfésülködött.
Valahonnan mélyről elindult, és teljesen elárasztotta a szégyenérzet. A lánya előtt szégyellte magát. Mint amikor egy gyenge szálacska gyufától fellobban a tűz, úgy világlott benne a felismerés: nem akarok a lányom előtt szégyenkezni. És mintha a hetek óta tartó vergődése, a világ és önmaga iránti gyűlölete csak egy rossz álom lett volna, egyre hangosabban kiáltotta: éhes vagyok, éhes, enni akarok!
korábban írtuk
Székely Kinga Réka: Állatmesék – Kacsavér
Idei kacsáink többet már nem hápognak bele a csendes reggelekbe. Idával és Pirivel, valamint Barnabással leöltük őket. Besorolódtak a táplálékláncba. Barbárnak is nevezhető életvitel. De amikor az ember éhes, akkor enni akar.
