• Fotó: Foto la Rely
– Nemcsak világutazó vagy, de országjáró is, hiszen iskolákba, egyházi és nem egyházi közösségekbe viszed utazásaid történetét, képanyagát, tanulságait, élményeid tárházát. Erdélyi tévécsatornák, sajtóorgánumok hasábjain jelennek meg egyre-másra interjúk veled, és te is publikálsz gyakran. Mit akarsz te magadból megmutatni a világnak? Ez valamiféle „szórd szét kincseid, a gazdagság legyél te magad” típusú gesztus? Távoli világok idegen fodrozódásait közvetíteni számunkra?
– Erre a kérdésedre csak úgy tudok válaszolni, ha nagyon mélyre visszaások az életemben. Kisiskolás koromban, a 80-as években, vagyis
a szocialista időszaknak azon éveiben, amikor nagyon be voltunk zárva, nagy hatással volt rám egy Marco Polo életét bemutató televíziós sorozat.
Ma is elevenen él emlékeimben az a jelenet, amikor a kicsi Marco egy sereg utcagyerek és helyi ember társaságában szájtátva hallgatja Velence kikötőjében a mesés Keletről visszatérő kereskedők és matrózok nagy hévvel mesélt, elképesztő történeteit, távoli vidékek leírhatatlan szépségeit. És ugyancsak ezekben az években valahogy így hallgattam én is gyermeki kíváncsisággal a segesvári Sander teremben azokat a szász utazók által bemutatott diapozitíves előadásokat, amelyekben a képek és az elbeszélések szárnyán először utazhattam például Párizsba vagy Kínába. Ehhez adódott az, hogy az utazásokat szintén kedvelő szüleim oldalán a kor körülményeihez képest az átlagembernél már akkoriban többet ismerhettem meg a világból. És hát így én is, mindig is egyrészt egy Marco Polo kívántam lenni, másrészt, mivel az előadók maguk is lenyűgöztek tudásukkal és világlátásukkal, valószínűleg ezekre a korai élményeimre vezethető vissza az, hogy az utazási benyomásaimat nem tartom meg magamnak, hanem igyekszem azokat megosztani írásban, valamint vetített képes beszámolókban. Nos, ezért szeretem „szórni a kincseimet”.
Kilátás a Szószék-szikláról a Lysefjord fölött • Fotó: Veress Zsombor archívuma
– Halk szavú, visszahúzódó emberként sokat vagy reflektorfényben. Van ebben néminemű küldetéstudat, misszió?
– Őszintén szólva eszembe nem jutott volna magamtól, hogy tevékenységemet missziói rangban lássam, ha ez valóban egy misszió, akkor még inkább küldetéshez méltóan kellene tennem mindazt, amit teszek. Közismert rólam, hogy
visszahúzódó, közösségben rendkívül lámpalázas, alapvetően egyszerű ember vagyok. Minden bizonnyal jóval csendesebb és sokkal öncélúbb életet is élhetnék,
és akkor kerülném a társaságot, semmilyen közéleti, illetve egyházi tevékenységben nem vennék részt, sokkal kényelmesebben élnék, jól meglennék az egyszerű kis életemmel. De úgy tűnik, Istennek nem ez a terve velem, többszörös kisebbségben élő erdélyi magyarként, reformátusként nem hagyja, hogy a tálentumokat eltékozoljam – ha szabad ezt most ilyen nagyképűen mondanom. Ezért olyan embereket küld folyamatosan az életembe, akiken keresztül szó szerint naponta megszólít, felráz, s ha kell, akkor szelíden „visszapofoz” az Ő útjára.
– És miért írsz? Hogy újra átélhesd a csodát? Jó sokáig, mert bevallásod alapján két évig is eltart egy könyv megírása és megjelentetése közéleti és gyógyszerészi elfoglaltságod okán. Milyen műfajba sorolod a könyveket?
– Olyan rendkívüli helyeken járhattam, amely csak kevés embernek adatik meg, ennél fogva kár lenne az élményeimet csak magamnak megtartanom. Azonban a puszta megörökítésnél az írás számomra a szellemi túlélés záloga, ugyanakkor kedvtelés, és igen az utazás csodájának az ismételt átélése is. Egyébként ezt az ismételt átélés élményt érzem minden egyes vetített képes bemutatómon is.
Könyveim műfaja az élményelbeszélés, útleírás, terepnapló, irodalmi napló, memoár keveréke, ugyanakkor ismeretátadással igyekszem népszerűsíteni a tudományokat is.
És az sem titkolt szándékom, hogy elmélyítsem az olvasóban azt, hogy ez az unikum bolygó minden teremtményével együtt Isten alkotása, s mi emberek, akik az Ő árnyékában egyenként számon vagyunk tartva, azért hozunk létre nagyszerű dolgokat, mert a lelkünk mélyén Rá szeretnénk hasonlítani. Őt utánozzuk, az Ő közelségére vágyunk… Merem remélni, hogy nem csak száraz leírások, legalábbis én nem annak szántam őket. És azt is remélem, hogy mindig lesznek olyanok, akik túljutnak a címolvasáson és a képek nézegetésén.
A háttérben Machu Picchu, az inkák romvárosa • Fotó: Veress Zsombor archívuma
– Hány előadásnál tartasz? És miféle öröm van ezekben az alkalmakban?
– Körülbelül százötven vetítettképes előadást tartottam eddig Erdély-szerte, és folyamatosan kapok újabb felkéréseket, amelyeknek időm függvényében szívesen teszek eleget. Ezek igazi közösségi alkalmak, amelyeken az a legnagyszerűbb élményem, amikor a képek és a gondolatok szárnyán úgy tudom képzeletbeli utazásra vinni a közönséget – lehetnek tucatnyian vagy kétszázan –, hogy
látom rajtuk, ők ugyanúgy képesek átélni a csodát, mint amikor én pillantottam meg azokat a helyeket.
Amúgy a világon a legjobb dolog közösségben lenni, tartozni valahova, előadás után jót beszélgetni, vacsorázni, szóval ez egy fajta önzőség is a részemről, mivel én is épülök ezekből az alkalmakból.
– Hét kontinensen jártál. Általában a teljes családdal kelsz útra. De a hegyekbe egyedül. Bevallásod szerint leginkább a hegyeket szereted „megérinteni”. Nyilván rengeteg természeti csodát és épített örökséget láttál, melyik népcsoportok maradtak különösen mélyen a szívedben?
– Az általam megismert és nagyra becsült emberek és népek a harmadik világhoz tartozó országokban megtett, hegyi túráimhoz köthetőek.
Soha nem felejtem el a Himalája szívós serpáit, az Andok edzett kecsuáit, a Kilimandzsáró áldott bennszülötteit.
Ezek az emberek minden alkalommal arra emlékeztettek, hogy mennyire puhányokká váltunk a kényelmes Nyugaton, milyen könnyen „felszisszenünk minden kis szilánkra”, hogy a legnagyobb gondunk az, hogy vajon fog-e esni az eső. Ámulva néztem hitvány csoszogóban szétrepedt sarkukat, amint súlyos terheket cipeltek gyilkos magasságokba, miközben mi több száz dolláros bakancsokban szipogtunk a nyomukban. Egyszerűségük arra tanított, hogy ne akarjak mindent azonnal, ráadásul mindig többet és többet, tudjam elviselni a sikertelenséget.
Veress Zsombor, Segesvár fáklya-embere • Fotó: Foto la Rely
– Az utazásaidról úgy is mesélsz, mint „gyógyító utazásokról”. Te egyébként is a gyógyításra tetted fel az életed, édesapád szakmáját folytatva, és ismert tény, hogy a kiváltott pirula mellé jó szóval is szolgálsz. Milyen változást észlelsz magadon utólag? Van konkrét jellemvonásod, amit mondjuk a hegyeken átéltek hoztak elő belőled?
– Minden utazás belső utazás is – szokták mondani. Hozzátenném ehhez még azt, hogy az utazások, a megismert emberek, az útitársak is alakítanak. Amikor elutazom, igyekszem minden gondomtól elszakadni, otthon hagyni, és elmerülni a felfedezés gyönyörében. A hegyek mindig megedzenek, és egy kicsit mindig keményebbé tesznek, de sajnos hazatérve minden gyorsan elpárolog.
– Mihez hasonlítható az érzés, amikor például kiszálltál az „Amundsen” - hajóról és az Antarktisz hava csikorgott a lábad alatt? És amikor a Kilimandzsáró tetején lélegeztél (tudjuk, hogy ott elfogy a levegő). Hogy lehet azt a fajta katarzist lefordítani emberi nyelvre, azt, amire nincsenek szavak?
– A Kilimandzsáró tetején, csaknem 6000 méteres magasságban az értelmem annyira be volt szűkülve, hogy a katarzist is csak beszűkült elmével tudtam átérezni. E helyett inkább fizikai rosszullét gyötört. Az a csúcs nem olyan hely, ahol az ember gondtalanul leül piknikezni, hanem inkább alig várja, hogy elinduljon lefelé.
Örömöt, büszkeséget inkább a csúcstámadást követő napokban lehet érezni, és évek múltán, amikor az idő rózsaszínű szűrője a kellemetlen emlékeket is megszépíti.
Az Antarktisz meglátogatása egy merőben más műfaj a hegymászáshoz képest. Egy hajós útnak is megvannak a maga nehézségei, de minden a tengeribetegségből adódó rosszullétemet zárójelbe tette az az érzés, amikor először csoszogtam csacsogó pingvinek között. Akkor valóban olyan érzésem volt, mintha nem csupán a hetedik kontinens különleges állatai, hanem egy idegen bolygó idegen lényei közé érkeztem volna, egy olyan világba, amelyre még csak kevés földim tette a lábát.
Kjeragbolten – Norvégia híres sziklája igen népszerű a turisták körében • Fotó: Veress Zsombor archívuma
– A hegymászókat és világutazókat egyfajta misztikum veszi körül. Joggal. Hiszen a hegymászás folyamatos határfeszegetés, a fizikai megerőltetésen túl, a végsőkig növesztett fegyelem, az acél akarat sejlik fel. Te nem tartod magad hegymászónak, de azért tudsz valamit ezekről a titkokról. Hányféle határodat lépted át?
– Világéletemben a saját határaimat feszegettem utazásaimmal, de a kérdésedben tulajdonképpen ott van a válasz is, vagyis például azokon a magashegyi túrákon, amelyeken részt vettem, egyformán fontos volt a fizikai, a lelki és a szellemi felkészülés is. Én úgy érzem, hogy a fizikai erőnlétet bizonyos fokig lehet pótolni a mentális jólléttel, a psziché jó formájával, de persze ez nem azt jelenti, hogy hátradőlhetünk, mert mondjuk,
ha kizárólag ülő életmódot folytatunk, és az íróasztal mellől szeretnénk nekiszökni egy kőkemény trekkingnek, akkor alaposan megüthetjük a bokánkat a szó szoros és átvitt értelmében is.
A magashegyekben minden nap túl kell lépnem önmagamat, gondolok itt a legutóbbi kéthetes pakisztáni gyalogtúrámra is, ahol nem egyszer kellett túlélő üzemmódba kapcsolnom. A hegymászás is egy relatív fogalom. Ha az Everest-mászókat hegymászóknak nevezzük, akkor magamat, aki legfeljebb az 5000 méter körüli alaptáborig jut el, csak egyszerű túrázónak merem nevezni.
– Mi hajt téged végső soron? Jó értelemben „habzsolsz”, megmártózol évente a világ valamelyik gyönyörűségében. És nem turistaként, hanem világutazóként. Mert van egy kis különbség, nem?
– Nos, hát hasonló különbség van egy turista és egy világutazó között, mint egy irodalomszerető és egy irodalomtanár között. Mert mennyivel nagyszerűbb dolog nyitogatni egy diák szemét és elméjét, mint csak öncélúan gyönyörködni egy műben?! Amíg egy turista a napfelkeltében csak a színek kavalkádját látja, addig a világutazó annak a reményét is érzi, hogy a világ egy újabb csodás napra virrad, és az életünk ma sem múlik el értelmetlenül.
A Karakorum-hegység a sarkvidékek után a föld gleccserekben leggazdagabb vidéke • Fotó: Veress Zsombor archívuma
– Az interjúid zöme szüleid iránti mélységes szereteted, hálád és tiszteleted kifejezésével kezdődik. Mi édesapád legfőbb tanítása számodra, szülői-emberi hagyatéka, amit te is, mint lényegi örökség adsz át a gyermekeid számára?
– A társadalom alapsejtje a család, azok a nemzetek maradhatnak és erősödhetnek, amelyekben megmaradnak a családok. Azonban olyan időket élünk, amelyekben gőzerővel történik a családok felmorzsolása. A házasság értelmetlensége, a gyermekvállalás feleslegessége terjedőben,
a nyugati kényelem minden áldása ellenére az individualizmus térhódításához vezetett, amikor csak az „én” számít,
amikor Isten és emberek fölé helyezem a saját érdekeimet, és a pénz imádatát. Nos, ezeket a jeleket magamon is érzem időnként elhatalmasodni, de mivel szüleimben a lehető legjobb példaképeket kaphattam meg, és a kötődés valóban nagyon erős hozzájuk, ezért igyekszem a nyomdokukban járni, és ha olykor pesszimista is vagyok, tudom, a rosszat mindig jó követi. Sokszor gondolkodom azon, hogy én magam közel sem tudok olyan jó szülő lenni, mint az én szüleim, de azért bízom benne, hogy némi jót is átadhatok gyermekeimnek. Hogy mi az a jó, most nem tudom még megfogalmazni, azonban a legnagyobb hiányosságomnak azt tartom, hogy nem töltök velük elég időt.
– Hogyan látod a segesvári magyarság aktuális helyzetét és a jövendőjét? Milyen mértékű a fiatalság elvándorlása és identitásának felmorzsolódása?
– Ez egy nagyon érzékeny pontom, hiszen a szemem láttára, emberöltő alatt csökkent negyedére a segesvári magyarság. Sovány vigasz, hogy Segesvár nincsen egyedül ebben az elszomorító helyzetben, és az is sovány vigasz, hogy a többségi anyanyelvű lakosság is csökkenőben van.
A magyar fiatalságnak sajnos még mindig nem opció itthon teremteni egzisztenciát, nagyfokú az elvándorlás és a beolvadás is.
Ezt a folyamatot lassítani lehet, ezért jött létre a segesvári magyar anyanyelvű oktatást szolgáló Gaudeamus Alapítvány is, amely szórványkollégiumként és kulturális központként is igyekszik egyben tartani a magyarságot.
Segesvár várnegyedében • Fotó: Foto la Rely
– Milyen rendezvények jutnak el általatok a segesvári közönséghez?
– Évente átlagosan huszonöt-harminc rendezvényt szervezünk, ez a Covid előtt pontosan kétszer ennyit tett ki. Zöme verses-zenés összeállítás, könyvbemutatók, vetítettképes előadások, klasszikus zenei és dzsesszkoncertek, valamint a diákok előadásai. Ezekre az alkalmakra többnyire ötven-száz ember várható.
– Olyan az életed, akár egy mesehősé, akinek minden álma teljesül. Legalábbis kívülről. Túlzás ez? Szoktál szomorkodni?
– Persze, én is szoktam szomorkodni, de csak addig, amíg ismételten rájövök arra, hogy az én gondjaimnál vannak összehasonlíthatatlanul nagyobbak is, és a világ előttem is jól megvolt, s minden bizonnyal nélkülem is meglesz majd. Igen: mesehős vagyok.
Gondolj bele: a mesében is akkor történik valami, amikor a szegénylegény elindul szerencsét próbálni.
Ha otthon maradt volna disznópásztornak, akkor sosem jutott volna el a gyémánthegyig, de még a falu határáig sem, és akkor sosem vehette volna feleségül a világszép királylányt, nem került volna birtokába a fele királyság, a pajta mocsarában élte volna le az életét. Igen, határozottan állítom, hogy nekem minden álmom teljesült. És mi ennek a titka? Szerintem három titka van. Egyrészt mindig nagyokat kell álmodni, kell hinni bennük, és tenni is kell értük. De másrészt, az álmoknak megvalósíthatóknak kell lenniük. Harmadsorban pedig kell tudni értékelni és örvendeni is megvalósulásuknak, és megköszönni azt Istennek, mert csak így tehet tartósabban boldognak maradni.
– Vörösmarty Csongorja, a boldogságkereső utazó keresése céljának az Égi Szépet tűzi ki. Az égi szép elvont fogalom, mindenki mással tölti ki, a beteljesülés útját ki-ki másképp járja be. Te megtaláltad az Égi Szépet? Elég egyszer megtalálni, és az kitart az utunk végéig?
– Igen, megtalálom minden utazásomon az Égi Szépet. De nem tart sokáig, elfogy, mint a tarisznyából a kenyér meg a szalonna. Hazatérve a Kilimandzsáróról, hamar elfogyott a „hakuna matata” (nincs gond, minden rendben) érzés, visszatérve a Hawaii szigetekről gyorsan megkopott az „aloha” (szeretet, béke, kedvesség) életérzés is. Ezért kell újra és újra útnak indulnom, mígnem egyszer majd eljön az ideje a végső elindulásnak és a végső megérkezésnek is.
korábban írtuk
Miről szól a (testvér)konfliktus valójában?
A testvérkapcsolat az egyik legkorábbi és legintenzívebb tanulási lehetőség, ahol a gyerekek elsajátítják, hogyan reagáljanak konfliktushelyzetekben, miként fejezzék ki az érzelmeiket, hogyan védjék a határaikat és működjenek együtt.
