Mesterségem címere Szabó Magdolna óraműves: Az óráknak lelkük van

Negyven éve dolgozik a szakmában, és lassan 37 éve ugyanabban a kis főtéri órásműhelyben, Marosvásárhelyen. Szabó Magdolna fiatal lányként jobban szeretett volna ékszerésznek tanulni, a sors azonban más utat szánt neki. Ma már el nem tudja képzelni az életét az órák ritmusos ketyegése nélkül. Ha már egy órásmesterhez érkezem, próbáltam időben ott lenni – s ahogy lenni szokott, épp most nem jött össze…

Hirdetés

Fotó: Csatlos Tünde

– Aki órákkal, az időt mérő szerkezetekkel dolgozik, az pontos ember? Szereti, ha időben érkezik, vagy időben érkeznek hozzá az emberek?

– A kollégám, akivel közösen dolgozunk ebben a műhelyben, nagyon pontos ember. Én lazább vagyok egy kicsit. Mivel a túlzott pontosság egy kis stresszel is jár, ezért felemészti az embert, hat a hangulatára, és én valahogy úgy érzem, hogy lelkileg mintha jobb volna nekem, hogy nem tartom a túlzott pontosságot.

Hirdetés

– Azért az óra az járjon pontosan...

–Persze, az óra az igen. Én egyébként szinte percre pontosan meg tudom mondani, hány óra van, bár nincs karórám.

– Hogy lehet ez?

– Mivel naponta szinte félóránként állítok egy-egy órát pontos időre, annyira megszoktam, hogy 5-10 perc eltéréssel meg tudom mondani, hogy épp mennyi az idő. Az őszi és tavaszi óraátállítás viszont megzavar, de azt ugye sokan megérzik, olyankor elveszik az embernek a belső órája.

– Hogyan lett órás?

– Az véletlen volt. Mikor annak idején elvégeztem a tíz osztályt, és kellett szakmát választani, akkor szétnéztünk annál a szövetkezetnél, ahol édesapám dolgozott, mert oda tartoztak az ékszerész, órás, optikus, televíziójavító, rádiójavító, konyhai gépek javítására szakosodott műhelyek. Én mindig is szerettem a pepecs munkát, már gyerekként vékony drótokból gyöngyöket készítettem, ilyen kis ékszerket, gyűrűket, hajcsatokat, és gondoltam, hogy akkor ékszerésznek tanulok. Csakhogy abban az évben nem indítottak ékszerész szakot. Akkor ősszel órás iskola indult. Édesapám már nem élt, így tatám mondta, hogy „Nézd, Magdika, ez sem rossz. Próbáld meg.” Végülis nem volt választás, akkoriban nem úgy volt, hogy otthon ülök egy évet, kettőt, hogy kivárjam, míg ékszerész iskolát indítanak.

Szóval, elmentem órásnak úgy, hogy abszolút semmit nem tudtam róla.

Otthon volt csergő óránk, és akkor azt szétszedtem, de összerakni már nem tudtam (nevet). Ősszel kezdődött az iskola. Aradon voltunk három hónapot, ott folyt az elméleti oktatás. Majd utána itt a Bolyai utcában levő órásműhelyhez voltam kihelyezve, Tóth Feri bácsihoz, mint inas. Akkoriban még sokfelé volt órás műhely a városban.

– Voltak még lányok voltak, akik szintén ezt a szakmát tanulták?

– Volt még két kolléganőm, de ők más-más műhelybe voltak elhelyezve.

– Emlékszik az első órára, amit szétszedett? Azt az otthonit leszámítva, amit nem sikerül összerakni…

– Feri bácsi megmutatta, hogyan kell nekiállni, és elsőként csergőórát kellett szétszedni, mert ugye az egy nagyobb szerkezet, így azzal kezdtük. Megtanította, hogy kell összerakni. Nem volt könnyű behelyezni a kerekeket a helyükre, a csavart úgy ráfogni, hogy ne törjenek el a kerekek csapjai, azok a vékony tengelyek. De nekem nagyon tetszett. Szerettem az aprólékos munkát.

– Külső szemmel nagyon bonyolultnak tűnik egy óraszerkezet, s a vele való munka is.

– Sok türelem kell hozzá, a biztos, meg kézügyesség, de az alakítható, fejleszthető. Sok gyakorlással az ember egyre ügyesebb lesz.

– Hamar kiderült, hogy tetszik ez a szakma és, hogy évekig, évtizedekig tudja majd csinálni?

– Nem gondoltam akkor abba bele, hogy hosszú távon mi lesz, de idén már 40 éve annak, hogy órásművesként dolgoznom. Mindig is szerettem, amit csináltam, megvolt a sikerélmény, hogy össze tudtam rakni egy órát, megjavítani a hibát.

Legelőször a Kövesdombon dolgoztam, de a vágyam mindig az volt, hogy valahová a város főterére kerüljek. A főtéri műhely azért volt vonzó, merthogy itt sokkal színesebb a klienskör. Itt egy órás műhelybe sokféle ember tért be, a falusi embertől a városiig is, de akár külföldről vagy más városból érkezők is, szóval sokkal különlegesebb, változatosabb a munka, és nagyobb kihívást is jelent ez egy szakembernek.

Szeretek belefeledkezni a munkába, pepecselni vele, mert vannak olyan alkalmak, amikor hosszabb ideig kell keresni a megoldást,

főleg, ha nincs új alkatrész. S akkor jön a kérdés: hogy lehet mégis úgy megjavítani, hogy olyan állapotba kerüljön az az óra, hogy továbbra is működjön? És megoldás mindig kerül. Aztán ott van a kopás, főleg ezeknél a nagy falióráknál, amelyek több mint 100 évesek. Viszont olyan jó minőségű anyagokból készültek, hogy javíthatók. Még ma is gyártanak ilyeneket a svájciak és németek is, de azért már nem olyan minőségi belső alkatrészekkel, mint mondjuk 100-130 évvel ezelőtt.

– Kell-e ebben a mesterségben újat tanulni?

– Kell, főleg, hogy megjelentek ezek az újabb órák, amiben sajnos már műanyag kerekek is vannak. Nem esik jól nekünk ilyeneket látni. Ezek a műanyag kerekek könnyebben is törnek, s azt már nem lehet javítani, és akkor oda már valóban új alkatrészt kell rendelni, és azt behelyezni. S bár könnyebb munkának tűnhet, hogy csak behelyezni kell, de azzal is van kihívás. A lényeg viszont mindig az, hogy amikor valamit megjavítottam a kezemmel, ami még évekig működhet, az nagy elégtétel, boldogság, és a kliens is elégedett és örül.

– Van olyan kedves történet, ami megérintette?

– Van több is, de elmondom, hogy most pár hete érkezett hozzánk Kolozsvárról egy fiatalember és hozott egy csergő órát, 60-70 éves lehetett, Németországban gyártottak, és az érdekessége a történetnek az, hogy a fiú nagytatája vette az órát itt, Vásárhelyen valamelyik órás üzletben. Azért hozta ide a fiatalember, hogy itt legyen megjavítva, ahol az ő nagytatája azt vette. Nagyon boldog volt, hogy sikerült megjavítani, és hogy még évekig fog működni.

•  Fotó: Csatlos Tünde

Fotó: Csatlos Tünde

– Mi volt a legrégebbi, vagy legbonyolultabb szerkezetű óra, ami a keze alatt járt?

– A legrégebbi az a körülbelül 130 éves falióra. Nagyon örülök egyébként, hogy most sok fiatalnak látok a kezén régi karórát. Megtalálják a tatának, a mamának a régi óráját, és szeretettel hordják. Órásművesként ez nekem nagyon tetszik. Még elmondok egy érdekességet, hogy mennyire az emberhez tudnak nőni ezek az órák.

Több kliens is mesélte az évek során, hogy megmagyarázhatatlan, de amikor meghalt az édesanyja vagy édesapja, megállt a falióra a falon, és nem tudta többet elindítani.

Elhozta javításra, hazavitte, és ment. De nem csak faliórákkal, karórával is volt ilyen eset. Én azt mondom, óráknak lelkük van, és hozzánőnek az emberhez.

– Mit szeret jobban javítani, nagyobb szerkezeteket, vagy kisebb karórákat?

– Mindegyiknek megvan a könnyebbsége és a nehézsége. Amikor kezdtem a szakmát, a nagyobb órák javításával kezdtük, de az piszkosabb munka, mert a régi alkatrészekben a kopás nyomot hagy, van egy kis oxidáció is, és az ember keze szerkezetsáros lesz, így nevezik azt a fekete koszt, ami összegyűl az órákban. Szóval én alig vártam, hogy meg tudjam annyira tanulni a szakmát, hogy javítsam a karórákat, mert azok nem tűntek annyira piszkosnak. És valóban nem is azok.

– Viszont azok sokkal kisebbek, amihez jó szeme kell legyen az órásnak.

– Az is fontos, de jó kézügyessége, és főleg jó füle kell legyen hozzá. Mert például ha meghallgatjuk az óra ketyegését, rá tudunk jönni a hibájára, hogy mondjuk siet vagy sántít. Ezt meg lehet hallani. Ha jó a fülünk, könnyebb a hibafelismerés.

– Mi a legnehezebb része a munkának?

– Talán az emberekkel beszélgetni, mert nem mindenki érkezik jókedvűen hozzánk. A munkával nincs baj, mert az megnyugtat még akkor is, ha néha fejtörést okoz, mert úgy is előbb-utóbb megoldódik. De

a hibafelismerés a legnagyobb kihívás, ami elsőre nem mindig megy, tehát sokszor még haza is visszük a szakmát a fejünkben.

De az jó, hogy itt a műhelyben ketten vagyunk, és a kollégával megbeszéljük ezeket a dolgokat. Puskás Árpád már 50 éve dolgozik a szakmában, mi már több mint 35 éve dolgozunk együtt, és mindig, ha valami újdonsággal találkozott, megmutatta nekem, hogy tanuljak belőle. Az összedolgozás nagyon kedvező ebben a szakmában, és örülök, hogy tőle is ilyen sokat tanulhattam az évek során.

– Vannak-e fiatalok, akik a mesterség iránt érdeklődnek?

– Nem nagyon, de ilyen jellegű képzések sincsenek már. Hozzánk legközelebb Budapesten lehet kitanulni a szakmát. Munka lenne, hozzánk is sokan járnak, csak épp mesteremberek is kellenek, hogy ne haljon ki ez a szakma.

– Magdi sosem akart szakmát váltani?

– Az ékszerész szakma mindig vonzott, de így visszagondolva, nem váltottam volna. Nagyon sokat jelent nekem a hozzánk érkező emberek mosolya, elégedettsége, amikor sikerül megjavítani az órájukat. (Kakukkol egy falióra, Magdi köszön neki.)

– Szokott köszönni az óráknak?

– Igen. Odaszólok nekik. Mert amikor ők megszólalnak, akkor olyan, mintha engem szólítanának meg, s akkor visszaköszönök nekik. Egyébként sokan kérdezik, hogy nem-e zavar ennek a sok órának a ketyegése. Hát, nem. Engem megnyugtat. Pont olyan, mint a szívdobogás, egy szép szívdobogás.

•  Fotó: Csatlos Tünde

Fotó: Csatlos Tünde

– Bármerre jár, figyeli hol, milyen óra van?

– Persze, hogyne! Előfordul az is, hogy ha nem mutatja a pontos időt, akkor beállítom. (mosolyog) Igen, volt ilyen. Vagy

sokszor, ha egy filmet nézek, figyelem a színészeket is, hogy milyen órát viselnek, s el szoktam kapni hibákat is.

Volt egy film, ahol egy zsebóra került elő egy férfi mellényzsebéből, és nem mechanikus zsebóra volt, hanem kvarcóra. Ez hiba, és észrevehető, mert a másodperc mutatóján látszik. A mechanikus óránál a másodperc mutatója szépen, simán csúszik, siklik előre, míg az elektromos mindig egy-egy másodpercet lép előre.

– Nem látok most órát a karján…

– Nincs, mert mint mondtam, nagyjából tudom, hogy mennyi az idő (nevet). De a mechanikus órákat részesítem előnyben, azoknak kicsit másabb is a szerkezete, és úgy hiszem, hogy a mechanikus óráknak lelkük van. Figyelni kell rájuk, foglalkozni velük, felhúzni, és mintha összekapcsolódnának az emberrel, és az évek során kialakulna egy kötődés az óra és az ember között. És egy óra nem csak eszköz, hanem érték is.

– Pontos, mint a svájci óra – szoktuk mondani. Tényleg így van ez? A svájci óra pontos?

– Igen, mert jó minőségű alkatrészekből vannak összeállítva.

– Miért szereti a munkáját, ezt az órás mesterséget?

– Talán azért, mert szeretem, hogy a kezem által valamit megjavítok, ami aztán hosszú ideig még működni tud, és ez felemelő érzés. Az orvos az embereket gyógyítja, én az órákat.

korábban írtuk

Tamás Kincső: Még egy piros
Tamás Kincső: Még egy piros

Szombaton Enikővel ketten vagyunk szolgálatosak. Ő rakja az árut, én kiszolgálok. Úgyis jobb, ha gyógyszerész van elöl.

Hirdetés