Nagydarab román férfi jön, kér valamit hűlésre. Első kérdés, mint mindig, van-e hűségkártyája.
– Nu. Dar aveți dumneavoastră card (Nincs. De van önnek kártyája) – válaszolja.
Azonnal felugrik a vérnyomásom.
– Valóban van kártyám – nyúlok a köpenyzsebbe –, és ha nagyon szépen kér, be is rakok egyet.
Jön a következő kliens, az is férfi. Letegez. Szia és adjál.
Hátramegyek a raktárba, mondom, még kilenc óra sincs, már elegem van a férfiakból mára.
– Én most fogom magam, és erre a papírra húzok egy vonalat kékkel az udvarias, normális férfiaknak, és pirossal a pofátlanoknak.
A fiatal kolléganő váltig állítja, hogy szerinte a fiúkat a család rontja el.
– Amikor a fiúcska húzza a kislányok haját, és nem azt mondják neki, hogy édes kisfiam, ilyent ne csinálj, esetleg kap melléje egy legyintést, hanem elnézik. A leánykákkal meg bevetetik, hogy amelyik fiú a haját húzza, annak tulajdonképpen tetszik…
Haladunk előre a napban. Az árut elrakjuk, a patika megtelik emberekkel, majd kiürül.
Kettő óra körül alacsony férfi és vele egymagasságú nő lép be a patikába, mindkettőn kötött sapka, vastag dzseki. Meg se kell szólaljanak, tudom, hogy nem idevalósiak.
A férfi lép közelebb a pulthoz, valamit kér hűlésre. A torka fáj, rekedt is, folyik az orra. Széttárom a kezem:
– Lenyelős tablettára gondol vagy porra? Két nagy csoport van: az ibuprofenes és a paracetamolos. Ha por, akkor csak paracetamol tartalmút tudok adni. Esetleg szopogatós tablettát szeretne?
A férfi tanácstalan.
– Valami teájuk nincs kimondottan megfázásra?
– Ha a torka fáj, ibuprofent javaslok – folytatom. – Teánk esetleg köhögésre.
Elutasítóan rázza a fejét.
– Műtve vagyok a szívemmel – mondja önérzetesen. – Az ibuprofen emeli a vérnyomást.
– Emelheti egy kicsit – mondom. – Akkor marad a sima paracetamol.
Nyitom is a fiókot, előveszek egy dobozzal. Ismét emlegeti a teát.
Eszembe jut, hogy mégis van egyféle, hozom neki a feloldható, porszerűt, nem gyógyszerest. Az tetszik.
– De, mondja csak, Nidoflor van?
– Van. Hozzak?
– Igen.
Kihozom azt is. A nőn jókora, fekete hátizsák, rendesen két vállra véve. Felsorakoztatom a termékeket a pultra.
– Rakd be a zsákba – mondja a férjének, és háttal fordul neki.
– Várj, te! Légy türelemmel! – torkollja le a férfi.
Nézelődik a pulton, mintha még szeretne valamit, pedig már a hatvan lejt is sokallták, amibe a három termék kerül. A nő áll háttal a férjének. Vár türelmesen. Végül csak visszafordul, még kérdeznek valamit, szagolgatják a szappanokat, hallom a forrásvizet, ami miatt megfájdul a turisták torka. Kérdik a szappan árát, mondom, tizennyolc lej vagy ilyesmi, van ott egy címke. Sok.
– Na, jó, most bepakolom – szól a férfi.
Az asszony engedelmesen fordul:
– Én nem mondtam semmit.
Amikor kimennek a patikából, egyedül maradok a hosszú pult mögött.
És húzok egy piros vonalat.
Cikkünk a Nőileg magazin 2026. februári lapszámában jelent meg.
Friss lapszámunkat megvásárolhatod itt.
korábban írtuk
Fodor Györgyi: Mit nekünk egy bébitáv!
Tény, hogy vannak futók, akiknek az ultra jó, de az biztos, hogy anyának lenni is ultra jó. Bármelyiket kezded el, óhatatlanul tolódnak a határok, és azon kapod magad, hogy az újabb és újabb hosszú távok egyszer csak bébitávokká törpülnek.
