TAVASZ
Ha csak tehettem, én sosem maradtam otthon.
Egyszer, amikor erősen nehéz volt a szívem, és úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet tovább bírni ép ésszel, mert nyakamon az államvizsga, és hirtelen büdös és meleg és fullasztó lett a város, és belém villant, hogy otthon elkezdődött a kapálás, akkor kiálltam stoppolni, mert a buszra nem volt pénzem, és hazautaztam, és
Sok év múlva, amikor ismét beálltam a helyemre, mögéje, ahogy megszoktam, akkor azt mondta, hogy „menj előre te, én majd lassan jövök utánad”. És én vittem három sort, míg ő egyet, és megegyeztünk, hogy a kapálás gyerekjáték: csak vágsz ide, s vágsz oda, nincs ebben semmi furfangosság.
NYÁR
Hiányoznak azok a napok, amikor hajnali négykor besuttog édesapám a szobaajtón: Ella! Ella! Néhány másodpercig még tart az álmosság, aztán öltözés, kapuzárás, és már szalad is velünk a szekér a friss, oxigéndús Nyíren kifelé. Az Egresnél leszállok. Szorosan fogom a kötőrúd végét a meredeken kifelé, hogy le ne maradjak a sötétben. Ez a Bandi nem tud lassan járni, csak száguldozni!
Mire pirkad, már Rakottyáson dobom fel a szénát a szekérre, édesapám tűri a rendeket. „Csak lassan, ne siess! Ne erőltesd meg magad, édes!” De én tele vagyok erővel és izommal. Augusztus van, nincs már izomláz, nincs gyengeség. Be vagyok edződve. Megérek egy gyenge fiút! – gondolom magamban. Mintha belém látna, megszólal:
Mire a Nap feljön, már el is virítettük. Megreggelizünk, és indulunk a sarjúba.
Olyan friss szénaillatos, olyan aranybarnán-bársonyosan simogató a nyár! Olyan tiszta vagyok, és olyan rendben vagyok! Amikor édesapám szótlanul tesz-vesz mellettem az ő biztonságos, megnyugtató tempójában, akkor olyan jól tudok álmodozni, tervezgetni. Férj, gyerekek, boldogság, szeretet. Egyszer. Majd. Hátha! Ha ő mellettem van, elhiszem, hogy mindez jár nekem.
Még nem is tudok róla, hogy nincs seb a lelkemen.
ŐSZ
Már távolról szemembe akad a villa nyelére felakasztott ing. „Itt vagyok, itt keress!” – lebeg felém az enyhe őszi fuvallatban, pont úgy, mint régen. Tudom, hogy az árnyékban pihen, fogai közt morzsolgat egy szénaszálat, és már azelőtt észrevett, mielőtt átléptem volna a kerítésen. Éppen megszusszanok, és neki is látunk takarni. Már szinte senki nem takar így. Mindenki báláztat – mondja. A hangjában nincs keserűség. Csak a tényeket közli. Körbenézek a határon.
Egy tíz évvel ezelőtti emlékkép ugrik be. Árpát aratunk Gombásban, és míg vetjük a kötelet, akkor is ugyanezt mondja, ugyanígy mondja, hogy nézd, már mindjárt csak mi aratunk sollóval. Nézhetsz körül, alig látsz egy-két kalongyát. Vajon tudnék még aratni? – fut ki a számból a hangos gondolat. Azt nem lehet elfelejteni – válaszolja.
Ma már mi sem aratunk. Senki nem arat a faluban. Cséplőgép sincs, csak kombájn. Minden megváltozott, állapítom meg magamban. Egyedül a lelkemre szálló békesség érzése ismerős, miközben szavak nélkül tesszük a dolgunkat: Ő rakja össze fiókokba a sarjút, mint aki már szinte nyolcvan, én meg húzom oda neki a villahegyeket és gereblyélek, mint aki már szült hármat.
TÉL
Azóta kevesebbszer találkozunk, édesapám. Három hónap alatt ötször. Hát az mi az? Éppenséggel nem semmi, ahogy maga mondaná, de nem is sok.
Amikor először látogatott meg, azon a napsütéses, ragyogó, télvégi napon, akkor bizony felcsaptuk a lacikonyhát. Angyalcukor illatú, karácsonyosan nevetgélős volt a hangulat. A damasztabroszt vettem elő, ott gyöngyözött a tálban a húsleves, és
A lakás otthonos, az ebéd finom, az életem szép. Éppen a hűtő felé indultam, hogy elővegyem a desszertet, amikor megszólalt a telefon, és akkor már tudtam, hogy eddig tartott a varázs.
A második látogatását a fürdőszobában töltöttük el. Csodálkoztam, hogy milyen ráérősen kortyolgatja a csordultig töltött kád szélére előszerelt pohárka bort, nem, ezúttal nem sietett. Élvezte a fürdést. A körömvágásnál sem szisszentett fel (ügyes vagy, édes!), és én már nem is féltem attól, hogy belenyisszentek a bőrébe, hát eddig sem vágtam belé, még egyszer sem, miért éppen most fordulna elő. A borotválkozásnál fészkelődött belém az a furcsa, meghatározhatatlanul ismeretlen érzés. Nem kellett segítsek, olyan engedelmesen siklott a penge a berögzült kézmozdulatai alatt. Én meg álltam ott zavarodottan, és bámultam, és nem hittem a szememnek, mert még annyira elevenen lüktetett bennem az a másik kép, amikor óvatos, mégis határozott mozdulatokkal húzom, húzom az alélt arcán a borotvát, sercegnek az erős szőrszálak, és
Harmadjára a traktor utánfutóján pillantottunk össze pajkosan. Éppen befordultunk Bálint Venciéknél, talán Görnyésről tarthattunk hazafelé, hát honnan máshonnan. De ebben már nem vagyok biztos teljesen. (Ajaj, valamikor milyen szép árpa termett odakint! Képzelje, a múlt héten is kijártam, hát minden csupa tövisbokor, de mit fecsegek, ezt el sem akartam mondani. Ott vágtam el először a kisujjam a sollóval, úgy sírtam, mint az árva macska, csípte a könny veszettül az arcomat, és bevallom, bár anélkül is tudja, hogy a legjobban magára haragudtam, mert mások már rég kaszával aratnak, de magának az nem jó, úgy kiverődik a szem, az semmi munka, hát most immán láthatja, mire megyünk ezzel a nagy élmunkáskodással, és akkor mérgemben elhajítottam a sollót, hiába mondta maga, hogy azt mindig bele kell szúrni a kévébe, hogy nehogy belenyúljunk, vagy belelépjünk, vagy isten őrizz, elveszítsük, hát én éppen úgy jártam: beletenyereltem, csorgott a vérem most már mindkét kezemből, és akkor maga a bokorba küldött pihenni, de előtte bekötözte a sebeimet, nézze, mára milyen szépek lettek a forradások.) Na, szóval, ültünk a traktoron, maga pisolygott, játszadozott a fogai között egy fűszállal, én nagy boldogan előre néztem, és akkor felfordult a gyomrom attól, amit láttam, és kiszáradt a szám, kiáltani akartam, de egy árva hang sem jött ki a torkomon.
Negyedszerre otthon találkoztunk, a régi házban. Éppen beletöltöttem az almaecetet a kék tálba, leellenőriztem, hogy kellemesen meleg a víz, kezdődhet a lábáztatás. Beérkezett a szomszéd asszony, és erősen felháborított, mert folyton arról beszélt édesanyámnak, hogy ez a demencia milyen kutya betegség. Lám, hitvány Balázs is így meg úgy, hát nem látja, hogy lassabban és másként, de maga mindent ért, jelen van, hallja. Most rá kellene szóljak a vénasszonyra, hogy hallgasson, de túlságosan belém van ivódva az illem, rátekeredett a nyakamra. Maga ekkor váratlanul a vállamra tette a kezét, mélyen a szemembe nézett, és megláttam a pillantásából, hogy most élet-halál fontosságút fogok hallani. Ne haragudj, el kell menjek! Ezt mondta. Ekkor felébredtem, és hajnalig zokogtam, mert megértettem, hogy most búcsúzott el tőlem örökre.
Egyszer azért mégiscsak visszajött. Habár nem is igaz. Nem maga jött vissza, csak egy látomást küldött: ott feküdt egy hatalmas, hófehér ágyban, egy szál pelenkában, olyan csontsoványon, olyan beesett arccal és kiszolgáltatottan, amilyennek hála istennek sosem láttam.
Jaj, édesapám, maga még holtában is olyan szép szál ember volt, olyan derék, úgy kitöltötte azt a cserefa koporsót, hogy amikor levették a szemfödelet, én kacagni kezdtem, hangosan kacagtam, zokogásig kacagtam, mint egy eszelős, hát tegnap, mikor elvitték, még halott arca volt, mára, mire visszahozták, ott ül a régi mosoly a szája szegletén, még a lecsukott szeme is pisolyog, hát életemben nem láttam még mosolygós halottat! Ugye milyen szép? – fordultam a temetkezési vállalkozó felé, a pillantása szánakozó volt, motyogott is valamit, de nem értettem, hát bántam is én, ha tiszta bolondnak néz.
A hétvégén a Baróti-medencében jártam, édesapám. A bodvaji erdők fái, a hermányi hegyek, a baconi utcakövek mind-mind magáról, a favágóról meséltek. Ugye megígéri, hogy majd újból ellátogat hozzám? Még annyi mesélnivalóm lenne.
Megjelent a Nőileg magazin 2026. januári lapszámában.
korábban írtuk
Villáminterjú Czikó Juliánnával: A félelemtől nagyon félek
Borbélyként dolgozott pár éve, amikor színész ismerőse javaslatára felvételizett a színművészetire. Czikó Juliánna jelenleg szabadúszó, a Yorick Stúdió, a Bekecs Táncszínház és a kézdivásárhelyi Udvartér Színház csapatát erősíti.
