Második szülésem jut eszembe, akkor is egy roma nő mellett volt az ágyam. Akkor mindkettőnket a Nyikó-mente, mint közös otthon ölelt egybe, és a hosszabb bentfekvés lehetővé tette, hogy jobban megismerkedjünk. Amikor távozott, kissé hitetlenkedő hangon mondta: nem is hiszem el, hogy lelkész vagy, annyira más vagy mint a többi papok. A mostani társam parajdi, elsiratjuk a parajdi sóbányát, de nem túl hosszan. Azt a javaslatot teszi, hogy menjen mindenki más is külföldre dolgozni, mint ahogy ő teszi.
Akivel együtt érkezek a terhességmegszakításos kórteremben, hetven fölötti. A már ott lévő három beteg közül is az egyik hetven fölötti földi évet tud magáénak. Félrevezető lenne a kórterem ajtaján függő táblácska? Hamar rájövök:
Terhességet, menopauzás vérzést, alakuló rákos burjánzást szeretnénk megszakítani, de azok is ebben a kórteremben kapnak helyett akiknek veszítésük van, minden anyai vágyuk ellenére.
A női lélekben az a csodálatos, hogy megtalál minden adódó lehetőséget, amikor üríthet és tisztulhat. Bemutatkozás és körülményeskedés nélkül mindenki elmondja hányadszorra, miért, meddig van itt, és a nap végére az ide vezető életút és az otthon váró körülmény is többnyire mindenki számára világos. Nevek nincsenek. A nevek itt és most nem fontosak. Életek vannak, sorsok, hitbe kapaszkodások, minták megküzdéshez és pillanatnyi túléléshez.
jól csináltad, jól tetted, hogy nem szégyelted elmondani, megmutatni.
Fáj a létezés. De megbírjuk ezt a fájdalmat is. Szenvedünk. De reménykedünk is. Olyan megható, simogatnivalóan kedves az a pihepuha reménységtakaró, ami a dermesztő körülmény ellenére is bepólyálja lelkünket.
Haza kell menjek még ma, mert a férjem évek óta ágyhozkötött, pelenkázni kell, és senkit nem fogad el, csak engem. Haza kell menjek még ma, mert holnap indul a buszom, visz Németországba. Haza kell menjek még ma, mert holnap jön hozzám az unokám. Haza kell menjek még ma, mert sír utánam a kisgyermekem.
Ha elfogadom, legyűr. Én így küzdök vele, hogy nem tekintem erősnek.
A pőre fájdalomban egyformák vagyunk, mind haza akarunk menni. A megszakítás után újra össze akarunk forrni azzal ami a megszakítás előtt voltunk. A pőre fájdalomban nem kellenek nevek és lakcímek, telefonszámok. Ismeretlenül is megöleljük egymást és megkönnyezzük egymás sorsát. Itt más az élet minősége. Nem számít a ruha, a divat, az ékszerek. Nem fontosak a kiposztolt kirándulások. Nem számít dicsőségnek a csábítás. Aki ebből a kórteremből hazafelé indul, szeretné elengedni, felejteni a megszakítást, és mindennél jobban vágyik arra, hogy megsebzett teste és lelke összeforrjon.
korábban írtuk
Fodor Györgyi: Az Óperencián tüll
Van egy zöld ruhám. Három éve folyton viselem, tehát örökzöld. Elfért benne pocak, plusz kiló, most meg jól fúj a szél alatta. Olyan lett, mint a fogkefe: mindenhova jön velem.
