• Fotó: Székely Kinga Réka archívuma
– Emlékszel arra az első olyan pillanat(ok)ra, amikor felébredt benned az istenhit, az érzés, hogy kell lennie valamiféle rendezőelvnek, valami/valaki többnek?
– Az istenhit úgy volt jelen gyermekkoromban, mint egy jól működő óra, amely időnként igényel egy kis takarítást, olajozást, de bízhatunk benne, hogy soha nem vezet félre. Édesapám lelkészként szolgált Kobátfalván, amikor én e világra érkeztem. Gyermekkoromban azt láttam, hogy ő hisz. Nagy hittel él, de nagyokat is csalódik, ezért még erősebb hittel dacol a rossz körülményekkel, amelyekről hol azt mondta, hogy ez csak próbája a hitnek, hol azt, hogy ez már átok. Úgy tekintettem rá, mint egy titkos tudás hordozójára, és teljesen azonosultam vele. A szülőfalum embereinek mindennapjaiban és ünnepnapjaiban aztán tobzódni lehetett a hitben, a földműves emberek a hitmegélés bizonyosságai voltak.
Harangozáskor levették a kalapot, kezüket összekulcsolták, a munka megkezdése előtt kipréseltek magukból egy „Isten segíts meg!”-et, a kenyérre keresztet rajzoltak, mielőtt megvágták volna, a tükröt letakarták, ha halott volt a házban, és így tovább.
Ezzel párhuzamosan ott volt a ’70-es és ’80-as évek materialista kommunista ideológiája, amit az iskolai oktatás által, valamint az állami gazdaság és a kollektív működtetésén keresztül sulykoltak belénk. Számomra minden egyes alkalom, amikor a hitetlenekkel konfrontálódtam – mert elég forrófejű voltam gyermek- és ifjúkoromban – konkrét megbizonyosodó élménye volt az istenhitnek, mert azt éreztem, hogy erőt ad, őrült erőt… Az én esetemben nem egyszeri nagy isteni kijelentésről, isteni maga-megmutatásról van szó, hanem sokszori tapasztalatról. Amikor a kobátfalvi papi székben ültem végig az istentiszteletet ötéves koromban, amikor bibliai történeteket olvastam fel, vagy három istentiszteletet is végigültem gyermekként, amikor édesapám a kobátfalvi mellett a szentmihályi és a bencédi vasárnapi szolgálatokat is végezte, mindig azt éreztem, hogy kiszállok ebből a mindennapi világból, és az isteni szeretet országában vagyok, ahol más szabályok – nyilván igazságosabbak és méltányosabbak – uralkodnak.
Úrvacsoraosztás Szejkefürdőn • Fotó: Székely Kinga Réka archívuma
– Mikor született meg az elhatározás, hogy lelkész legyél?
– Tizenegyedik osztályos voltam a hajdani kolozsvári unitárius kollégiumban, Brassai Sámuel Ipari Líceum volt a neve, az engem tanító tanárok többsége már a szüleimnek is tanára volt, és hordozták magukban azt a fajta szellemiséget, ami nem hajolt meg teljesen a materialista kommunista ideológia előtt. A fiatal tanárok is ugyanazt a meg nem alkuvó szellemiséget árasztották magukból, amely arra biztatott, hogy ki kell bírni ezeket a szörnyű ’80-as éveket. Sokat jelentett nekem az Irodalmi Kör, amelynek tagja voltam, felolvasások, színdarabok valósultak meg évről évre. Tizenegyedik osztályban padtársaim Egri Hajni és Antal Emőke voltak, utóbbi is papfióka, mint én, az akkori györgyfalvi református pap leánya. Otthonom anyai nagyanyám háza volt, ami közös udvarban volt, többek között, a néhai Kozma Zsolt református teológiai tanár és családja házával. Emese lányukkal szoros barátságot ápoltunk. Azokban az években hármas kolozsvári forrásból tápláltam a hitemet, és természetesen a kobátfalvi forrásból.
Mindenekelőtt a kolozsvári unitárius belvárosi lelkész és felesége, valamint a vasárnapi istentiszteleten részt vevő unitárius teológiai hallgatók közössége fordította figyelmemet heti rendszerességgel a hitélet szépségeire.
Emese és Emőke révén a református teológiai hallgatók közössége által szervezett alkalmakon merítettem a hívők erejéből, aztán baptista barátnőm, Judit által a kolozsvári baptista ifisek szenvedélyesen hívő életéből táplálkozhattam. Apai dédszüleim az első és a második román világban súlyos veszteségeket szenvedtek el. A következő generáció tagjai azonban ahelyett, hogy eltávolodtak volna attól a kultúrától, amelynek nevében kifosztották őket, teljesen azonosultak vele, vagyis elrománosodtak. Én az apám viszonyulását örökölhettem, mert mélyen a szívemben gyökerezett az elszántság, hogy nem fogok román nyelven tanulni, én nem leszek román. Valószínűleg ez volt a tudatalattim tiltakozása a nemzedékeken átívelő kifosztottság miatt. Ilyen hozzáállással nagyon leszűkült a lehetőségek listája: bölcsészkar vagy teológiai tanulmányok – azonban ez utóbbira nem vettek fel lányokat. Amikor apámnak elmondtam, hogy mire készülök, a néhai főjegyzőhöz, dr. Erdő Jánoshoz irányított. A politikai elítélt múlttal rendelkező öregúr legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy próbálkozzak. 1990 januárjában pedig már meggyőződéssel biztatott, lesz a lányoknak is felvételi lehetőség, csak készüljek…
– Voltak olyan élethelyzetek, időszakok, amikor meggyengült a hited? Ha igen, mi vezetett vissza hozzá?
– Számomra a legnagyobb törést mindig a képmutatás okozta, mert elhittem, amit nekem mondtak, hogy a szavak igazak, a szavakkal nem játszunk. A lelkészi szolgálat szent szolgálat, lelkész nem azért lesz az ember, mert más tanulmányokat nem képes elvégezni, hanem azért, mert szereti Istent, hisz az ő országában, ismeri és igyekszik betartani a törvényeit, küldetése van. A hitem leginkább akkor gyengült, amikor hitetlen, megélhetési lelkészekkel találkoztam. Akkor is meggyengült a hitem, amikor – szerintem – ártatlanok szenvedését kellett végignéznem. Sokszor voltam dühös Istenre, és üvöltöttem fájdalmamban: „Nem fogok többé hinni benned, nem vagy elég jó, láthatóan gyenge vagy, sőt fölösleges!” Aztán jöttek a hosszú „bocsásd meg, Istenem, minden vétkemet” siralmak, aztán lenyugodtam.
Az embernek gyönyörűsége kell, hogy legyen a hitben. És ha szenved, akkor nem követelhetem-kérhetem tőle, hogy mégis higgyen.
Másodéves teológiai hallgató voltam, amikor édesapám itt hagyta e földi világot, és csak azért maradtam ezen az úton, mert tudtam, hogy ennek ő nagyon örvend. De szívem mélyén azt gondoltam, a nyavalya essen bele ebbe a hitbe, minek higgyek, ha úgysem az történik, amit én szeretnék, minek higgyek, ha az fáj?! Hosszú és fájdalmas az az út, amely elvezet az örökkévalóság megízleléséhez, én is sokszor éreztem magam egyedül, amíg titokzatos módon megtapasztaltam a lélek halhatatlanságát. Most már van bennem annyi bizonyosság, hogy merem állítani, ha újra eljön egy olyan pillanat, amikor meggyengül a hitem, vagy el is veszítem, tudom, hogy semmi mást nem kell tenni, csak várni.
– Fájdalmas női sorsokat is láttatsz a Nőileg online felületén évek óta nagy sikerrel futó Asszonylét sorozatodban. Honnan inspirálódsz? Mire tanítanak?
– Többnyire valós élettörténetek ihlettek meg, homoródszentpéteri, kobátfalvi, kolozsvári asszonyok történetei, megküzdései, vagy éppen veszteségei. A szenvedés életünk velejárója. Nem láttam még olyan emberi életet, asszonylétet sem, amelyben ne lett volna szenvedés. Fáj a fogad, szenvedsz, rossz érzés, de megtanít arra, hogy jobban örvendj azoknak a napoknak, amikor nincs fogfájásod. Elhagyott a szerelmed, nagyon fáj, szenvedés, de megérted általa annak a szenvedését, akit te hagytál el. A szenvedés elviselésének művészetét láttam sok asszony életében, ez erőt adott és ad. Persze, vannak, akik belepusztulnak, nem bírják. Ezek a történetek, mint örök figyelmeztetők kopogtatnak kábultságom homályos ablakán: „térj észhez, csak annyit szenvedj, amennyi elviselhető, mert az élet több mint szenvedés”.
Köri közgyűlés Homoródszentpéteren. Kovács István unitárius püspök (hásó sor, középen) és a presbitérium • Fotó: Székely Kinga Réka archívuma
– Kolozsvár után egy homoródmenti eldugott falu… Nem szűk neked?
– Mivel gyermekkoromtól fogva két világba volt betekintésem, a kolozsváriba és a kobátfalviba, megismertem mindkettő előnyét és hátrányát, mindkettő értékét és béklyóját. A székelyföldi falu még ma is meg tudja valósítani a közösség megtartó erejét, ha a falubeliek többsége egészséges.
A kölcsönösség elve alapján itt segítik egymást az emberek, és ha valaki tényleg, akaratán kívül szerencsétlen, együttérzésre számíthat.
Itt a faluban az élet természetközeli, beleivódik szívembe-lelkembe az évszakok illata, a meg nem álló születés-elmúlás-újjászületés körforgása. Nyilván az egyénieskedő és kényelemorientált korszellem hozzánk is elért, időnként mindenki okosabbnak tartja magát másnál, és nem képes végighallgatni más véleményét, időnként itt is hátbaszúrjuk egymást, de még mindig több az odafigyelés, mint a nemtörődömség egymás iránt… Nyilván egy vájtfülű városi irodalmárnak az én írásaim vidéki badarságok, provinciális szösszenések, de nem az a célom, hogy az érthetetlenségig kifinomult műveltségű írásokkal kápráztassam el az olvasót. Inkább csak elmesélem néhány változatát a többnyire élhető, máskor élhetetlen életnek.
– Rengeteg nyomorúságot látunk magunk körül, emberi gyarlóságot, ha ezeket vesszük alapul, nem túl derűs a jövőkép. Mi adhat mégis reményt, így egy új év kezdetén?
– Én a hitből merítkezem, ezt tudom ajánlani mindenkinek. Az egészséges hitet. Nem a vakhitet, nem azt, amelyik képessé tesz a gyilkolásra és öngyilkosságra, hanem azt a hitet, amely képessé tesz az önszeretetre és a másik ember szeretetére. A hit a kősziklám, de ez nem azt jelenti, hogy mindig értek mindent, és minden a legcukibb valóság, hanem azt jelenti, hogy bízok Isten irgalmas szeretetében, mert már sokszor megtapasztaltam, hogy akkor is szeret, amikor nem érdemlem meg. A gyakorló vallásosságot ajánlom, amelyben benne van a napi imádkozás, a lelki tükörbe való belenézés, a hiányosságok, tévedések, vétkek, bűnök felismerése.
A hit és a vallás megtartó ereje az embernek a másik emberhez való viszonyulásában mutatkozik meg.
Amikor egyedül élünk, külön, mind szentek vagyunk. De ahogy elkezdünk együtt alkotni egy közösséget, együtt vagy egymás ellen dolgozni, akkor van szükségünk az egészséges hitre. Isten mindannyiunknak boldog életet ígért, de azt is hozzátette, hogy az én boldogságomnak nem a te boldogtalanságodban kell gyökereznie. Az egészséges hit táplál, érzed azt, hogy küldetésed van, újabb és újabb utakat nyit meg előtted Isten, oly sok mindenben kipróbálhatod magad, legyen az testi, szellemi, lelki valóság. Akinek egészséges a hite, azt nem tudja eltántorítani semmilyen hatalom az isten- és emberszeretettől.
korábban írtuk
Schäffer Erzsébet: Mindent lehet, ha nem bántasz
Aki olvassa írásait, tudja, érzi, hogy Schäffer Erzsébet a történetek mögötti embert keresi. A Csíkszeredai Könyvvásár vendégeként bensőséges lelki utazásra invitálta hallgatóságát, mosolyt varázsolva az arcokra, könnycseppeket a szemek sarkába.
