• Fotó: Csíkszeredai Könyvvásár
– Olvassuk, érezzük, hogy hisz a történet erejében – de ez talán nem lenne lehetséges, ha nem bízna az emberben, a történet átadójában. Honnan meríti a hitet, a bizalmat? Honnan töltekezik, hogy megőrizze nyitottságát, kíváncsiságát?
– Általában könyvekkel teli bőrönddel járom az országot, és vonattal utazom. Nehéz föl- és levinni a lépcsőn a bőröndöt, ezért mindig megkérek valakit, hogy segítsen. Soha, de soha nem mondták még, hogy nem segítenek. De sokfélék vagyunk. Egyszer megkértem egy boltban a tulajdonost, hogy hadd hagyjam ott a bőröndöt, tíz perc múlva jövök érte – és azt mondta: „Ne haragudjon, ez nem csomagmegőrző.” Nincs ezzel semmi baj, ő ilyen ember, vagy éppen rossz napja volt. Átmentem a másik üzletbe, ott kedvesen segítettek. Tanulság: soha nem lehet egyetlen rossz benyomás alapján ítélkezni, és általánosítani.
Az emberekkel nincs semmi baj. Egyik ilyen, másik olyan, de a többség figyelmes.
Csak kérni kell. Bizalommal. Mert hit és bizalom nélkül nem lehet létezni. Számomra a nyitottság sokszor játékkal jár – a játékot pedig nem szabadna felnőttkorban elfelejteni.
– A játékot nem. Valóban.
– Mesélek valamit. Volt egy idős barátnőm, Zsófi néni. Gödöllőn lakott, egy kicsi parasztházban. Fantasztikusan sütött, és mindenről lehetett vele beszélgetni – könyvekről, lóversenyről, színházról, koncertről. Egyik este nála voltam, ott aludtam, reggel beszélgetünk az utcai szobában, amikor azt mondja Zsófi néni: „Schäfferkém, menj el az ablaktól!” Elmentem, és abban a pillanatban betükröztek egyet. Aztán még egyet. Aztán a harmadikat. Zsófi néni azt mondja: „Na jó, lefolyt a kávé, mehetek.” Kérdezem: „Hova mész?”
„Tudod, szemben lakik Zoltán bácsi. Ő fölteszi a kávét, és ha lefolyt, betükröz. Háromszor. Én akkor fogom a kis ezüsttálcámat, a botomat, és átmegyek Zoltán bácsihoz.
Megesszük a süteményt, megisszuk a kávét, na, meg egy kis snapszot, s felröppentjük a napot.” Mondom neki: „Zsófi néni, mi van, ha nem süt a nap?” Rám dörrent: „Na, látod, ezt kérdezik a farizeusok, a hitetlenek – és az újságírók! Akkor Zoltán bácsi megcirpenti a telefont, amit én nem veszek föl, mert spórolok.” Hát valami ilyenféle játékra gondolok – a játékosságra. Nincs életkorhoz kötve, hogy az ember játsszon a másikkal: a társával, a barátjával, a gyerekeivel, a kollégáival.
• Fotó: Csíkszeredai Könyvvásár
– Azt hiszem, hogy a világ egyik legszebb szakmája újságírónak lenni. Ha megvan a kellő nyitottság, nap mint nap szembesülhetünk a csodákkal. Most a lélektől lélekig való találkozásokról beszélgetünk. Van olyan sorsfordító találkozással kapcsolatos emléke, amit megosztana az olvasókkal?
– Talán furcsán hangzik, de sorsfordító találkozás volt, amikor a beteg édesanyámmal először öleltük meg egymást úgy igazán. Nem volt köztünk semmi baj, jóban voltunk, szerettük egymást, de ő nem volt egy ölelkezős típus – őket nem így nevelték. Amikor megbetegedett, beraktunk a szobájába egy csengőt, hogy jelezzen, ha szüksége van ránk. Azt mondta: „Nem foglak titeket becsengetni, mint egy cselédet.” És tényleg nem is használta. Viszont kitalálta a „jelzőköhögést” – köhintett egyet, mi pedig tudtuk, hogy mennünk kell. Egyik éjszaka nagyon sokszor köhögött. Bementem hozzá: „Baj van?”, „Nincs baj” – válaszolta. Aztán megint köhögött, megint bementem. Fájt a fejem, álmos voltam, jéghideg volt a lábam, szerettem volna aludni. Amikor negyedszer is bementem, és megkérdeztem: „Mamuska, baj van?”, akkor anyukám azt mondta: „Fiam, olyan jó nekem, ha itt vagy.” És abban a pillanatban elmúlt minden: nem fájt a fejem, nem fáztam, nem voltam álmos. Ez is mutatja, mindent a szív és a lélek irányít.
Nekem az az éjszaka – ott, az anyu ágya mellett térdelve, guggolva, átölelve őt nem sokkal a halála előtt – életem talán legnagyobb találkozása volt. Az az igazi. Amikor az ember ad és kap.
De sokféle találkozás van. Lázár Ervint említeném. Nem mondom, hogy sorsfordító volt, de egy nagy barátság kezdete. Ismeretlenül hívtam fel, mondtam, hogy interjút szeretnék készíteni. Azt mondta: „Hát művésznő, figyeljen ide! Van a telefonom fölött egy kis tábla, és rá van írva, hogy nem. Az orvosom rakta fel. Ha újságíró, ha gyermekcsoport jön, ha a könyvtár kér, hogy menjek, meséljek, beszéljek – csak ránézek a táblára, és azt mondom: nem.” Megértettem. Mondtam, akkor majd jelentkezem valamikor. Várok bármeddig. Erre elnevette magát: „Na, művésznő, mondja, mikor akar jönni?” Mindig megfricskázta az ember orrát, de mindig dőlt belőle a szeretet.
– Mindannyiunk életének részei tehát a találkozások…
– Egy életre szóló, meghatározó találkozás volt, amikor megismertem egy fiút. Hosszú haja volt, állandóan egy szürke, oldalcipzáras pulóverben járt, szűk farmerban és hasított bőr bakancsban. Egyszer csak észrevettük, hogy nagyjából ugyanaz a véleményünk a világ dolgairól. Láttam, milyen figyelmes a gyerekekkel, mennyire fontos számára a másik ember, ha szól, annak súlya van.
Egy alkalommal vigyáztam egy kislányra, és a lakásban lecsapódott a biztosíték. Felhívtam ezt a fiút: „Tudnál segíteni?” Átjött, megcsinálta. Egy rossz albérletben lakott. Megkérdeztem: „Nem akarsz itt aludni? Vacsorázz velünk…” A barátaimnál két kényelmes szoba volt, fürdőszoba, főztem vacsorát. Ott aludt. Másnap segített a kislányt elvinni az óvodába. „Nem akarsz este itt aludni?” – esküszöm, semmi hátsó gondolatom nem volt. Ott aludt egyszer, kétszer, ötször, tízszer… Aztán egyszer csak összebújtunk. Egy idő után történt valami, amit meg kellett mondanom:
„Azt hiszem, már nem csak a Pannira kell vigyáznunk…”
És ez a nagyon megbízható fiú eltűnt három napra. Három nap múlva megjelent, és azt mondta: „Akkor összeházasodunk.” Így történt. Házasságkötéskor nem akartam túlöltözni őt. Felvettem egy bakancsot, egy piros kötényruhát, gondoltam, ő is jön majd a szürke pulóverben meg a bakancsban. Meglátott az anyakönyvvezető: „Hol a menyasszony?”, „Én vagyok.” Erre ő: „Fiatalember, jöjjön, még meggondolhatja!” És kijött a férjem, talpig ballagási öltönyben, nyakkendőben, kisuvickolt cipőben. Nagy pofon volt és nagy tanulság. Hogy ő az ünnepi alkalomra figyelt, én meg csak megfelelni akartam. De azért feleségül vett. Jöttek a gyerekek sorban, majd az unokák, és ma már dédnagymama vagyok.
• Fotó: Csíkszeredai Könyvvásár
– A találkozásai nyílt titkok, ezeket mi különböző történetekbe öltöztetve olvashatjuk. Minden találkozás alkalmas történetírásra, minden találkozásból születhet történet?
– Igen, a legtöbb találkozást meg lehet írni, és az ember meg is akarja írni. Nemrég jelent meg a legújabb könyvem, A hetedik ajtó a címe. Azt mondtam, én kinyitom az összes ajtómat, és mindent elmesélek. Sőt, azt is ráírtam a hátlapra, hogy ez valójában egy gyónás az olvasónak.
Ám amikor írtam a történeteket, egyszer csak rájöttem, hogy nem szabad mindent megírnom.
Nem szabad megírni – és nem csak a gyermekeim miatt, bár azért is – hanem azért, mert vannak olyan titkok, amiket az ember nem is biztos, hogy szégyell, nem is biztos, hogy megbánt, vagy hogy megbántana valakit, ha elmondaná… mégsem szabad megírni. Minden ember egy regény. Minden élet egy regény – nagyon sok drámával, nagyon sok vígjátékkal, és nagyon sok titokkal.
– Emlegettem az előbb a kimondott és kimondatlan szavak súlyát. A csendet, amikor a lélek hangja szól...
– A csend. Nekem Lázár Ervin mellett a másik fontos szerzőm Fekete István. Ő nagyon érti és éli a csendet. Az ember életének három legszentebb története is csendben történhet meg: a születés, a szerelem és a halál. Akkor is csendben zajlik, ha az ember közben kiált. Csend van belül. Lehet az ujjongó vagy szomorú, vágyakozó vagy boldog csend – de csend. Somogyi Győző, egy fantasztikus festő és grafikus azt mondta egyszer:
„Ezekben a pillanatokban, a születés, a szerelem és a halál pillanataiban nincs jelen az ördög. Lehet, hogy előtte ott volt, lehet, hogy utána is ott lesz, de akkor, ott, nincs.”
Volt részem mind a három pillanatban – tudom, hogy nem volt ott dolga az ördögnek. Aki csak összetaknyol, összekuszál, átver, de teremteni nem tud.
És hát szerelmes is voltam, most is az vagyok... A hetedik ajtó című könyvemben van egy történet, a Hótiszta szerelem. Olyan fantasztikus dolog, hogy hetven fölött egyszer csak jön egy mindent elsöprő érzés. Elmesélem, hogy találtam egy csoda férfit, kínai nyelvjárásban beszél, elképesztően finom érzékenységű, ki tudja választani a jó embereket, imádjuk egymást… És hát, most kezd járni. Az unokámról volt szó.
Ezzel a gyermekkel olyan mély csendeket élünk meg, miközben csak néz rám azzal a nagy szemével.
Van egy kis imánk, az én gyerekkori fohászom: „Én kicsike vagyok, az én szívem tiszta, nem lakik bent senki, csak a kis Jézuska.” Ezt mondom el neki este. És az a fantasztikus, figyelő csend, amit ez a gyermek művel... A csend szent dolog. Csendben születik az élet. Mélyen figyelni is csak csendben lehet. Ezért jó kimenni erdőre, mezőre – ott csend van.
• Fotó: Csíkszeredai Könyvvásár
– A titkok átadása, az írás felelősséggel jár. Van olyan története, olyan találkozás, amitől nehéz volt elszakadni? Ami talán nyomasztó volt, aminek a súlyát cipelni kellett?
– Én is megbántottam másokat. Ha számot vet az ember magával, ezt tudja. Mindent cipeltem magammal, amiért bocsánatot kellett kérnem. De nem szabad örök bűntudattal élni, mert abba belerokkan az ember. A bűnbánat az más, azt meg kell élni. Amikor az ember már annyi évet élt, mint én, tudja, hogy elég sokszor kellett bocsánatot kérnie. Amikor még élt a férjem, mondtam neki: kérlek, ne menj el előbb, ne hagyj egyedül...
Azt felelte, magácska csak nyugodjon meg, ez már el van intézve. Maga egy vidám, kis víg özvegy lesz.
Akkor olyan pipa voltam! És szomorú is – hogy azt gondolja rólam, hogy én víg özvegy leszek. És tényleg az vagyok. Nem abban a régi értelemben. De nem szenvedek, és tudok nevetni. Egyszer meg is gyóntam, hogy nagyon hamar elengedem azt, ami rossz ért. Tragédia, gyász, veszteség. Erre azt mondta az ismerős atya: „Örülj neki, drágám, ez a Jóisten irgalma! Mit akarnál megtartani? Ez az ő dolga. Add oda! Tedd a dolgod és köszönd meg, hogy ezzel a kegyelemmel élhetsz!”
Sokszor teszek szokatlan dolgot, akár játékból is.
Elmondok egy történetet. Az 56-os buszon álltunk szorosan, mint a heringek. Nyár volt, én azt hiszem, miniszoknyában voltam, talán 25 éves lehettem, már volt gyermekem. És egyszer csak érzek a fenekemen egy kezet. Hátranézek – hát ott a gazdája. Nem volt hová mennem, most mit csináljak? Rászóljak? Akkor visszaszól, kikéri magának, én maradok szégyenben.
Nem tudom, hogy jutott eszembe: hátra fordultam, és jó hangosan ráhorkantottam. A kéz eltűnt. Újra hátranézek: a fickó meglepetten grimaszolt és visszaállt a rend.
Nem szabad görcsben, megfelelésben élni. Nem félelemre születtünk. Ez kis és nagy dolgokra is igaz. Az élethez egyfajta játékosság kell. Mindent lehet az égadta világon – ha az ember nem bántja a másikat.
korábban írtuk
Magyari Tekla: Nem csak borsót ültetek
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
