Legendás alakjai távoznak egymás után a kisvárosnak, ahol élek. Olyan bölcs idősek, amilyenek ma már nem „termelődnek”. Olyan pedagógusok, akik generációk életét határozták meg. Köztük az a tanítónő is, akinek hatására mindkét szakmám választottam, s akinek köszönhetően lettem, aki lettem.
Könnyű szárnyú, tiszavirágszerű lényecske libbent zakóról zakóra a gyászszertartás közben...
Tényleg semmink sincs, csak a történeteink. A tőlük tanultakat tovább csepegtetni a gyermekeknek. Szenvedéllyel dolgozni, énekelni, mesélni és mesélni, önazonosan élni. Talán csak ezt lehet. Hogy bár a morzsája tovább éljen a régi világ (érték)rendjének.
⁎ ⁎ ⁎
Sokat búsulok amiatt, hogy a százhatvan éves házam felújítása a gyermekem születésével megtorpant, leálltak a munkálatok, s hosszú mélyalvásban az otthonteremtésről szőtt tervek. Álmodni sem volt erőm az elmúlt két évben, nemhogy nekigyürkőzni a forrásteremtésnek. Ilyenkor igaz barát nyugtat: a házam jó esetben 40-50 évet szolgál, amit azonban a kisgyermekes évek alatt építek – túlzásnak hangozhat, és mégsem – nemzedékek életét határozza majd meg, és kihat legalább száz évre.
Mi leszünk – s már vagyunk is, ha tudatosítjuk, ha nem – a következő „nagy öregek”, a „régi” emberek. Olyanok már nem tudunk lenni, mint a fejkendős-kontyos nénik, akik nyolcvan felett is zokszó nélkül kapálnak, gyomlálnak, tyúkot vágnak s kemencét meszelnek, de bár töredékét még hordozzuk a tőlük kapott szellemiségnek.
Terka lányom felnőttként már nem fog lovas szekeret látni napi rendszerességgel,
⁎ ⁎ ⁎
„Régi öreg” mesélt minap a rádióban a világháború utáni gyermekkoráról. A mezítláb járásról, az aratásról és kaszálásról, az ételhordásról a mezőre, az ebéd utáni szunyókálásról az árnyas fűben. Ízesen, ahogy csak ők szőtték a szavakat, a régiek. „Odaláncolt” a rádióhoz, nem tudtam kiszállni az autóból, pedig megérkeztem a célhoz közben.
A föld tiszteletét, a kézzel készült dolgok becsületét, a kitartó munka értékét, a népi tudásnak bár egy szeletkéjét.
⁎ ⁎ ⁎
Szórjuk a magokat a még lóval, ekével szántott kertembe. A lassan kétéves, a negyvenes anyja, s mama, a hetvenes. Nem beszélünk a szükségesnél többet. A kétéves önfeledten vet és locsol, az anyja takargatja a magokat az ősöktől örökölt földdel, mama megmondja, mit hova kellene. Egyszerű békesség ez. Már a bolti murokmag is időtakarékos – csodálkozom rá egy percre – papírcsíkostól kell elvetni, s ha azzal együtt teszed be a földbe, nem lesz szükség ritkításra, egy munkával kevesebb…
Nem csak a szellemem frissül, amikor a murkot, a „bossót”, a fuszulykát ültetem a kertben. Hiszem, hogy a következő nemzedék értékrendjét, tudástárát s ezáltal a jövő(jé)t építem.
A szerző műve a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának támogatásával jött létre.
korábban írtuk
Életfonal – szépnek látni magunkat a betegségben is
Mint ahogyan a női közösségben, a sorsközösségben is van megtartó erő: erről szól az Életfonal projekt, amely daganatos nőknek segít újra megtalálni női önmagukat. Pálfi Kinga pszichológus, stílustanácsadó mesélt a kezdeményezésről.
