• Fotó: Kóbori Erika
– Hogyan fogant meg benned az Életfonal gondolata?
– Pszichológusként nagyon régóta foglalkoztat a daganatos nőkkel való munka. Aztán az élet adta a tanulási lehetőséget édesanyám betegsége által. Megerősödött bennem, hogy muszáj valamit tenni, nem csak a nőkkel, hanem azzal az állapottal, amin keresztül mennek. Édesanyám nagyon bezárkózott, egyedül volt ebben az utazásban. Fájt, bántott is, mert az egyedüllétében minket is egy picit kizárt. Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vajon segített volna-e, ha van egy olyan közeg, amelyben megtalálja a helyét. Aztán stílustanácsadó lettem, és
egy külföldi oldalon láttam, hogy van egy szervezet, amely a daganatos nőknek biztosít ingyen színelemzést.
Így összeállt a kép: milyen izgalmas lenne, ha stílustanácsadóként, kozmetikusokkal, fodrászokkal, manikűrösökkel partnerségben havonta néhány daganatos nőnek nyújtanánk önkéntes szolgáltatást. Ez nem csak szépészetről szól, hanem arról, hogy a nő a nőt emeli, a nő a nőt segíti. Kellett egy élet, meg egy élet elvesztése ahhoz, hogy ráébredjek, miben tudnék segíteni. Mondtam is a program részeként szervezett táborban: ez édesanyám öröksége tulajdonképpen, amelynek most már nem csak én vagyok a része és a részese, hanem mindazok a nők, akik ott voltak.
– Jól érzem, hogy nálunk még tabu és stigmatizált a daganatos betegség?
– Abszolút tabu. Nem beszélünk róla, s ha igen, akkor meg rögtön halálra ítéljük a betegeket. Azt látom, a társadalom még ott tart, hogy ha daganatos lettél, akkor az valahol a te hibád. Ezt csináltad, azt csináltad, amazt csináltad rosszul. Ez a stigma nagyon megterheli a betegeket. Mindez nőként talán még inkább felerősödik, mert a betegség és a kezelés nagyon sok nőiességi jegyet érint.
Egy férfi számára is trauma, ha elhull a haja, a testszőrzete. Egy nőnél azonban minden, a szépségéhez kapcsolható jegyet a kemoterápiás, a hormon- és a sugárkezelés is érint.
Lehet, hogy nem hull el a beteg haja, de érzékeny lesz a bőre, már nem úgy fog tudni öltözni, már nem mindegy, hogy milyen anyagú ruhákat választ magának. Nemcsak a betegség, hanem a kezelés is felborítja az egész szervezetet. Triviálisnak hangozhat az, hogy súlyos betegségben szenvedsz, és te arra vagy kíváncsi, hogy miként maradjál szép. De abban a pillanatban, amikor jól vagy önmagaddal, amikor tükörbe nézel, és azt érzed, hogy rendben vagy magaddal, másképp zizegsz, és másképp van erőd gyógyulni.
– Hogyan fogadták a partnerek ezt a kezdeményezésedet?
– Végtelen nyitottsággal. Képzést tartottunk számukra onkológus, pszichológus, mentálhigiénés szakemberek bevonásával, pont azzal a céllal, hogy egy picit tabumentesítsük ezt a témát, mert lehet, hogy a fodrász vagy a kozmetikus nem tudta, hogy milyen eszközöket, milyen hatóanyagokat használhat vagy nem használhat egy aktív kezelési időszak alatt, vagy a kezelési időszak lejárta után. Tudtak kérdezni egymástól is, mert az onkológus sem tudja, hogy a kozmetikus milyen típusú kezeléseket használ, de a kozmetikus sem, hogy az onkológus mit hagy jóvá. Az volt a vagány, hogy elindult egy olyan együttműködés, amire eddig lehet, hogy senki nem gondolt, amire azonban nagy szükség lenne.
– Egyébként picit rávilágítasz: mit szabad és mit nem ilyenkor a szépészet terén?
– Tudjuk, hogy a géllakk használatát nem ajánlják, ellenben érdekes, hogy a körömlakkot javasolják, mert fényvédő és erősíti a körmöket. A kezelés következtében kigyengül a bőr, a köröm is nagyon érzékeny lesz. De arra felhívták a figyelmünket, hogy az aktív kezelési időszakban gyengül az immunrendszer,
a manikűrösöknek érdemes arra figyelni, hogy a beteg ne érintkezzen más klienssel, és ne legyen invazív a körömápolás:
a körömágy bőrét ne húzzák nagyon hátra, ne vágjanak bele, mert egy ilyen kis bevágás, ami másnál napok alatt begyógyul, az egy kezelési időszak alatt lehet, hogy gyulladást tud okozni. És ez egy plusz teher a szervezetnek, amire akkor nincs szükség. De egy minimális körömápolás, egy kis masszázs, és egy kis körömlakk nagyon-nagyon sokat tud segíteni.
– Az onkológiai ellátásban egyébként van törekvés arra, hogy a szépészetre is fókuszáljanak?
– Egyértelműen van törekvés az onkológusokban, és egyértelműen fontos számukra az, hogy az életminősége jobb legyen a daganatos betegnek. Ez nem is kérdés. Lehet, hogy pont így, részleteiben nem gondolkodtak azon, hogy mit lehet, bár egyre inkább. És ennek az is része, hogy a rákos beteg sem merte megkérdezni az onkológustól, hogy mit lehet, mit nem lehet?
Nagyon sokuknál például téma a szemöldök-tetoválás.
Mert még egy parókával, egy kendővel a hajhullást lehet leplezni, de szemöldök nélkül – ami keretezi az arcot – nehezen boldogulnak a mindennapokban. Itt ahány onkológus, annyi választ ad, egyértelmű, hogy aktív kezelés alatt nem javasolják, mert ez egy invazív technika, amivel a legyengült immunrendszert még jobban gyengíteni tudják, és sokkal nehezebb megjósolni a mellékhatásoknak a megjelenését. A kezelés lejártával azonban – azt mondják az orvosok is, – hogy ha attól te jobban vagy, akkor csináld.
– Segíteni sem egyszerű az ilyen helyzetben…
– Nem egyszerű, mert társadalmilag olyan gyengén állunk ezzel. Nem tudjuk elmondani, nem merünk kérdezni tőlük, nem merünk hozzájuk szólni. Bámulunk vagy megkérdezzük, hogy „Hogy vagy?” Holott lehet, hogy az kellene, hogy „Gyere, igyunk meg egy kávét. Beszélgessünk”.
Nem biztos, hogy úgy kell segíteni, ahogy mi gondoljuk.
A tábor alatt erről is beszéltünk az érintettekkel, hogy miként lehet őket jól segíteni, hogy lehet őket jól szeretni. Az volt a végkövetkeztetés, hogy egyrészt nagyon változékonyak: az elvonulás igénye egyik nap, lehet, hogy a barátkozás igényével fog cserélődni a következő nap. De ne adjuk fel, és kérdezzünk, ha kérdésünk van.
– Mi az utóélete a projektnek? Mit reméltek tőle?
– Elsődleges utóéletként én azt reméltem, hogy lesz néhány ember – fodrász, kozmetikus, manikűrös –, aki havonta egy-két daganatos beteget önkéntesen fogad. Tudni kell, hogy nagy költségigényű betegség ez. Jó lenne, ha legalább erre nem kellene még félretegyenek, vagy erről nem kelljen lemondjanak az érintettek az anyagiak miatt.
Érdekes módon a tábor alatt is megfogalmazódott az igény, hogy jó lenne legalább félévente találkozni. Nagyon jó volt ezeknek a nőknek egymás között lenni.
Volt olyan, aki negyedik stádiumban van, és úgy jött el, hogy erőt merítsen, ott legyen, mosolyogjon, kacagjon. Volt olyan, aki várta a biopszia eredményét, és volt olyan, aki azóta már elkezdte a kemoterápiás kezelését. Úgyhogy a teljes palettát befogtuk, és ezek a nők mind arról beszéltek, hogy milyen jó volt együtt lenni… Minden történet egyedi és különleges, és annyira fantasztikusan erősek ezek a nők. Nem attól erősek, hogy végigcsinálják a kezelést, hanem önmagukban is azok. Szentül meg vagyok győződve egyébként, hogy minden nő sokkal erősebb, mint ahogyan gondolja azt magáról, és mint ahogy a társadalom elismeri az erejét. És hogyha ezek a nők összekapcsolódnak és összefognak, akkor nincs megállás. Nincs az a hegy, nincs az az akadály, ami megállíthatná a női közösséget. Ha valahol átkattanna a fejünkben az, hogy ne egymás farkasai legyünk? Akkor nem lenne lehetetlen.
Cikkünk a Nőileg magazin 2025. májusi számában jelent meg.
Friss lapszámunkat megvásárolhatod itt.
