Nagy, rózsaszín buborékban készülök az érettségire, s lám, nagyanyáim jóslata beteljesedni látszik. Számomra addig ismeretlen karcsúsággal és magabiztossággal érettségizem, fülig szerelmesen. Ettől aztán vérszemet kapok, s el is határozom, hogy most vagy soha. Bizony, nyakon csípem én azt az utolsó pár plusz kilogrammot is, mondjon ki, amit akar.
Az egyetemi városba való költözés előtt még vár rám egy nyári nagy attrakció. Külföldi, mezőgazdasági munkát vállalok egy németországi, főként egyetemistákat szezonálisan foglalkoztató cégnél. Egy hónapra megyek. A szerződésben írt és szóban is elmondottak alapján ennyi idő alatt lehetőségem lesz annyit keresni, amivel ki tudom fizetni a teljes évi lakbérem. A többi kiadást ösztöndíjból fedezem. Ez a kereset jelenti nagyrészt a megélhetésem egyetemistaként. Számomra mégis eltörpül most ennek a jelentősége.
Az étkezésről mindenki maga gondoskodik. Gondosan megtervezek mindent. Heti egy alkalommal, mindig hétfőn visznek el bevásárolni. Na, ez ám az ünnepnap az uborkaszedőknek. Egész délelőtt arról szól a traktorszárnyon a fáma, hogy milyen finomságokat vásárolunk az elkövetkező hétre. Nagyon tudatosan csinálom. Csak és kimondottan olyasmit vásárolok, ami az én olvasatomban diétás és támogatja a fogyásom. A kezdeti időkben egyébként kimondottan támogató hatással bírt a szállásunk alatt éktelenkedő bikaistálló is, minden gyomorforgató bűzével együtt.
Hétről hétre sonka, zsírszegény joghurt, abonett, némi zöldség, főétkezésként pedig leginkább virsli, gyorsfagyasztott főzelékalapok, mirelit leves, tojás került a kosaramba.
Teljesen jól elvagyok ezekkel az élelmiszerekkel. Újkeletű és izgalmas a saját konyhámon lenni. Ráadásul találok egy lányt, aki hozzám hasonló értékrenddel bír, s esténként, az egész napos hasalás után laza szaladást, könnyed mozgást iktatunk be együtt. Napról napra laposabb a hasam. Lötyögni kezdenek a ruháim.
Ami a munkát meg a körülményeket illeti, túlzás nélkül szenvedek. Ősz felé járunk, rengeteget esik, hidegek főként a reggelek. Csak a kezünk mozog a harmatos levelek között, a lábunk átfázik a gumicsizmában. Nem ritka az sem, hogy a fejünk lennebb van, mint a lábunk. Kivörösödött szemmel, fejfájással küszködünk. Az enyhén szólva hajcsár típusú csoportvezető-traktoristánkról még nem is beszéltem. Éjjelente erős kézfájásra, zsibbadásra ébredek. Folyton fáradt vagyok, nagyon fáradt. Nincs energiám már esténként szocializálódni, ahogy teszik mások. Vagy egyszerűen lehet, hogy ez egy védekezési mechanizmus. Alszom, amikor csak lehet. Nagyon hiányzik a szerelmem. Naplót írok neki, ha csak pár sort is minden este.
A többiek példáját látva, elkezdem én is beszerezni, amit haza szeretnék vinni ajándékba vagy saját használatra. Többnyire jó minőségű csokoládéban, édességben nagyrészt ki is merül ez az otthonra készített csomag. Így láttam gyermekként a szüleimtől. Egy külön kis utazótáskám is van erre a célra, és szép lassan elkezdem megpakolni. Aztán egyik este, egy nagyon hideg, esős és fárasztó nap után, egyedül vagyok a szobában, éppen a naplóm írom, elegem lesz. Gondolkodás nélkül feltépem a cipzárt, és mértéktelenül gyúrom magamba a finomabbnál finomabb csokikat. Másnap bűntudat, émelygés, undor.
Még így is hét kilót sikerül leadnom. Büszke vagyok rá. Sosem voltam ennyire vékony. Teljes ruhatárcsere vár rám. Utólag áll csak össze a kép, hogy nagy valószínűséggel az izom a ludas, amit elvesztettem az egy hónapos hasalással. Túléltem. A pénz is megvan, le is fogytam. Kezdődhet az új, nagyvárosi élet. Azt hiszem, a neheze megvan. Ha egyszer lefogytam, mit nekem megtartani? Nem halmoznak el otthonról egyetemista pakkal, így azt főzök, eszem, amit akarok, és persze, amit a pénztárcám megbír.
Nem panaszkodom. Békeidőben mindig tartok valami diétaszerű étrendet. Sportolni is eljárok. A veszélyt továbbra is a magányos esték, a párkapcsolati súrlódások, a stresszesebb időszakok jelentik. Éretlen párkapcsolatom nagyszerűen illeszkedik berögződött működésemhez.
Hányszor, de hányszor kapok csokit, és hányszor eszünk gyorskajáldában, Istenem! Másnap újrakezdem. Egy idő után már bűntudatom sincs. Egyszerűen így élünk. És mindez a kiengesztelősdi félelmetesen hasonlít valamire vagy valakire, amit olyan jól ismerek… Gyermek vagyok ismét, vagy talán még mindig. Lefizethető és elhallgattatható a saját kárára.
korábban írtuk
Villáminterjú Jobbágy Júliával: Toronyugró lennék, hogy leküzdjem a félelmeimet
Minden kis győzelmére és eredményére büszke, amelyek a mai önmagához vezettek, vallja Jobbágy Júlia, a Kolozsvár Belvárosi Unitárius Egyházközség lelkésze, közösségépítője, a Proust-féle kérdéssorra válaszolva.
